Lapszámunkat Homoki Anikó alkotásaival illusztráltuk.



Karácsonyi Zsolt

Téridő

Királlyá vénül a herceg,
gróffá serdül minden úrfi,
csak nekem nehéz a múló
dolgaimat összefogni.

Vásik a fog, szakáll serken,
dörzsöli az idő bőrét,
de alatta mégse látszik
a rég megígért öröklét.

Szép jövőmet lágy esőkben
szórja szét egy ravasz angyal,
míg a múltam önmagától
oszlik el az altalajban.

Itt az idő cselekedni,
cselre cselt, esőre hővel
megfelelni, izzadjon az
őszülésre készülő fej.

Ha elkapom mind a kettőt,
összegyúrok teret, percet.
Gróffá serdül minden úrfi.
Királlyá vénül a herceg.


Az üveg tiszta lelke

Beszélgetés Homoki Anikó iparművésszel

A kispesti kertvárosban régi ház meg-  újulásra váró homlokzata köszön az utcának. Belül tágas tereket rejt, a bejárattól jobbra a csupaablak nappali láttatni engedi a megtermett fenyőket és a burjánzó lila akácbokrot. A fokozatosan műteremmé átalakult tágas teremben gondosan elhelyezett üvegformák, kész alkotások. Hosszú fehér munkaasztalon rajzlapok, aranyszalag-gombolyag, festékek és sok színes ceruza, toll. Az már szinte magától értetődőnek tűnik, hogy az ablakokon két táblaüveg függ, rajtuk – mint téglából szokás – színes üveglapokból, félkörívesen rakott kapuboltozat. Azaz csak egy-egy fél.

– Azért tettem az ablakra, mert az is üveg, és mert különböző hangulatot áraszt. Attól függően, hogy a Nap süt-e át rajta vagy éppen a Hold. Ugyanaz a kapu, különböző fényekkel – egészen más jön ki az anyagból. A kapuboltozat „téglái” halvány sárga-zöld-kék színűek. Kevés színt használok, nekem igazán az az üveg, ami nagyon kevés festéssel készül…
– Hogyan jutottál el az üvegig?
– Azt mondhatnám: a véletlen hozta. Próbálkoztam több mindennel. Grafikusként kezdtem, a férjem is az, de engem mindig érdekelt például az agyag. Különböző anyagokban kipróbáltam magam. Érdekes módon azonban egyik sem működött. Az üveget viszont mindig szerettem, gyűjtöttem is. Egyszer egy Tiffany-lámpát készítettem, de valahogy mégsem éreztem az alkotás örömét. Ám az anyag megformázása már izgatott. Folytatódott az ólomüveggel, de mindkettő valamiképpen „megkötötte” a kezem. A Tiffany-nál a szecesszió, bár azon belül is próbáltam a saját stílusomat hozni, mégis kötött, bezárt világ volt. Akkor nyílt lehetőségem, hogy a „fusing”-gal, az olvasztott üveggel megismerkedjem, és akkor jöttem rá, hogy ez lesz az, ami nekem kell. Az üvegolvasztás adta meg azt a szabadságot, amire vágytam.
– Egy kiállítás katalógusában azt írtad, hogy az „üveg örök titkát szeretné kutatni”. Amikor az ember azt hallja, hogy üveg, arra gondol, jaj, ez törékeny, erre vigyázni kell! Semmiképpen sem az állandóság, a maradandóság érzetét kelti…
– Hogy ha valami eltörik, akkor az már nincs? Én nem félek attól, hogyha eltörik egy üveg, akkor az már nem létezik. Hát attól az még ugyanaz az anyag! Én értem a kérdést, de nem ezt érzem, hiszen minden törékeny valamilyen szinten… Arra gondolok, hogy amíg a mostani világban minden lebomlik, megszűnik – a műanyag elolvad, a fa elkorhad –, az üveg nem bomlik le, akár örökre megmarad. Például az egyiptomiak számtalan kis üvegfiolái vagy parfümös üvegcséi hány ezer évesek? Én így értettem, hogy örök, hihetetlenül időtálló az anyagszerkezete.
– De hát, ha mondjuk, összeragasztjuk, akkor az már nem olyan, nem ugyanazt jelenti…
Nem ugyanazt jelenti, de attól még átmegy rajta a fény; ahogy megfogjuk, ugyanazt az érzetet kelti.

Játék és zeneiség
– Az üveg milyen anyag? Hideg? Meleg?
– Valószínű, hogy sok ember számára hideg. Nem is minden típusú ember szereti az üveget. Pedig szerintem egy közvetítő anyag. Ahogy átviszi a fényt, attól kel életre. Mostanság – amikor ilyen „gyors-eldobós” világot élünk – nagyon fontos, hogy az anyagok nem mindig mulandók, tehát van olyan anyag, ami örök. Például az agyag, a fémek. És az üveg is. Tisztában kell lenni azzal, hogy mit lehet belőle kihozni… Azt kihangsúlyozni, kidomborítani benne. Nagyon nehéz ezt megmondani. Nyilván mindenki, aki anyaggal – akár fával, fémmel vagy akár textillel – dolgozik, kell szeresse azt az anyagot, tisztelnie kell, alázattal kell hozzáfordulnia. Rengeteg lehetőség, rengeteg játék van benne, sajnos, nincs annyi időm, amennyit ezzel lehetne játszani. De nagyon kemény ellenfél.
– Pedig a katalógusban úgy fogalmaztál, hogy tele van színnel, fénnyel, leheletfinomsággal, zeneiséggel…
– Ez nem ellentmondás! Mindkettő igaz. Ha találunk egy régi szép üveget, hát annak is lelke van. Én szoktam figyelni az embereket, amikor eljönnek hozzám, és megnézik az üvegeket. Akad olyan, aki rögtön hozzáér, tehát azonnal ki akar alakítani vele valamiféle kapcsolatot. Az üveg élő anyag, a fény hatására különböző dolgokat üzen. Zeneiséget is, szerintem… Amikor megvan a kettejük közötti kapcsolat, akkor élnek a dolgok. Ez nemcsak erre, bármilyen anyagra igaz. Amikor van már kapcsolat, akkor éri meg megcsinálni, amikor nemcsak nekem mond valamint, hanem másnak is.
– „Ki” készül itt? Nem mondhatom, hogy mi, mert ez egy arc.
– Ez egy Buddha. Próbálkozom, de még nem igazán az „enyém”. Még nem az az arckifejezése, amit én szeretnék. Vagy amit nekem mond vagy jelent Buddha. Még nem tudtam megfogni, még valószínűleg nem ért el hozzám teljesen. De nem baj! Én ezeket szoktam pihentetni. Az üveget is szoktam pihentetni. Vannak olyan munkáim, amiket nagyon gyorsan meg kell csinálnom, mert ki akar jönni, utána félkészen várnom kell vele egy kicsit, mert még nem igazán született meg.

A találkozás csodája
– Azt szoktad mondani, hogy az életed tele van csodákkal és látomásokkal. Mire gondoljak?
– Már nem hittem abban, hogy találkozom azzal az anyaggal, amiben én jól érzem magam, mégis sikerült, és szerintem ez egy csoda. Csoda, hogy végre találkoztam vele. Lehet, hogy egész életemen keresztül erre vártam. Amibe végre szabadon vihetem bele a gondolataimat, a fájdalmaimat, az örömeimet, az érzéseimet. Bármit.
– És a látomások?
– Szinte látomásként jelenik meg előttem az, amit meg akarok alkotni. Az anyag segítségével jönnek elő ezek a látomások. Érdekes világ. Végre ledobálhatja az ember a hétköznapi problémákat, a be nem fizetett csekkeket, akármit, és örülhet annak, hogy alkothat. Ez annyira fantasztikus dolog.
– Egyszer egy faszobrász mutatott egy darab rönköt, és magyarázta – ujjával képzeletbeli vonalakat húzva –, hogy milyen forma van benne, már látta a kész szobrot, de az üvegben ezt nem lehet előre látni…
– Ez így van. Először bennem születnek meg a formák, és akkor próbálok nekikezdeni. Itt főleg a technikai rész az, ami nagyon bonyolult. Van, amit hiába gondolok ki, maga a technológia nem engedi meg. Mert például feszültség marad az üvegben. De akkor megpróbálom újra meg újra kiküszöbölni a technológiai buktatókat. És aztán előbb-utóbb engedelmeskedik, vagy esetleg én gondolom át jobban a dolgokat…
– Bajban vagyok, amikor a műfajodat meg kellene határozni, mert ezek nem igazán szobrok, inkább üvegplasztikák, történést is ki lehet fejezni velük. Ez például itt, az ablak előtt, úgy csillámlik, mint a fény a folyón, ugyanis egy vízesést alkottál, fél méternél magasabbat – üvegből. Mégis benne van a hullámok játéka, ahogy lezúdul a víz, és habzik. Hogyan szelídíted meg az üveget?
Hát ez az! Ez az, amire mondtam, hogy az üvegnek a titkait szeretném kutatni, ugyanis van benne valami mélység, lágyság, csodálatosan tiszta, törékeny, átlátszó. Ez az az anyag, ami én vagyok. Nem tudok mást mondani… Nem szeretek erről beszélni, mert pontosan azért csinálom meg az üveget, hogy ő mondja el az én érzéseimet meg az üzeneteimet. Nem tartom szükségesnek azt, hogy nekem ezeket szavakkal kelljen megmagyaráznom, hanem ha ránéz valaki, akkor ugyanazt az üzenetet kapja meg általa, mint amit én szeretnék továbbítani. A munkáimat nem annyira a képzőművészethez sorolom, mint inkább a kézművességhez.

Apró fehér álmok
– Van-e olyan alkotásod, ami különösen közel került hozzád?
– Mindegyik az én gyerekem. Mindegyiket szeretem.
– Amikor az ember látja az elkészült műveket – mint például itt: Egyszerű, tiszta hittel; Apró fehér álmok; Pajzzsal felvértezve; Üvegidő; Szívem csendjéből – különös címeket viselő alkotásaidat, hiába tudja, hogy törékeny az anyag, mégis érzi benne az erőt, a határozottságot, a keménységet.
– Az jó!
– Viszont a mai világ annyira törékeny, és az emberi lélek is nagyon törékeny. Hogyan lehet mégis ezt a kettőt összhangba hozni? Mondjuk, itt van ez a nem túl nagy, de ódon hangulatú kert, ami az embert teljesen lenyűgözi, és kiemeli a néhány méterre zajló forgalom zajából. Elég ennyi ahhoz, hogy összhangot teremts a külső és a belső világ között?
– Néha igen, de számomra az adja meg a harmóniát, hogy amikor ott vannak az üvegek valamelyik kiállításon, megállnak az emberek, és azt mondják, hogy nem is gondolták volna, hogy ebből az anyagból ilyen formákat lehet kihozni. Teljesen idegen emberek, akik soha nem láttak, megállnak, és azt mondják: a Jóisten áldja meg a kezét, hogy tudjon még ilyet alkotni. Valóban, mennyire jó egy ilyen kiállítás, mert az emberek megállnak pár percre és elfelejtik a külvilág gondjait, és nyugalmat, örömet éreznek, belső békét.
– Akárcsak ez a Buddha itt, csukott szemeivel, amint meditál?
– Énnekem Buddha visszatérés a természethez, amitől nagyon elszakadtunk. Ez az urbanizálódás, az elvárosiasodás mindent megöl. Elfelejtjük az anyagokat, elfelejtjük a földet, a föld illatát, vagy akár a frissen vágott fű illatát. Nincsenek személyes benyomásaink, ülünk a számítógépnél, a tévében bámuljuk a csodálatos tájakat, ezt mindenki tudja. Nekem Buddha visszatérés a nyugalomhoz, a belső békéhez. Amit itt is, ebben az ódon kertben is próbálunk kialakítgatni, összehozni. Hogy ne felejtsük el, hogy attól a földtől, meg attól a zöldtől, meg attól a falevéltől, meg ahogy átsüt a Nap a falevelek között, attól vagyunk – mi önmagunk, anélkül nem. Azt hiszem, hogy ez mostanában nagyon sok embernek nem jut eszébe… Attól, hogy itt csiripelnek a madarak, és nem bánom, a szomszédok bosszankodnak, hogy iderepülnek, mert itt ilyen sok a zöld. Ahol csak fű van, oda nem mennek. Én azt hiszem, hogy ezt felejtették el az emberek, a természettel való együttélést, és ettől boldogtalanabbak.
– Buddha egy vallást is jelképez. Most tanulmányozod?
– Igen, már elértem azt a kort, huszonévesen az embert nem ilyen filozofikus gondolatok foglalkoztatják. Azonban csak érdekel. Az én vallásom és hitem az üveg. Végtelen lehetőség van benne. Az a rengeteg érzés vagy gondolat, ami bennem van, az az üvegben ölt formát. Azt hiszem, végig ott fog állni mellettem. Igen, ez biztos. Nekem nagyon sok mindent adott, sok mindent kinyitott önmagamban is, magamat is jobban megismertem általa.
– És mennyiben változott meg az üvegtől Homoki Anikó?
– Szerintem boldogabb lett…
Vennes Aranka


Tomaso Kemeny

Antonin Artaud libája

Minden libák legkegyetlenebbike, Antonin Artaud-é, azt írta a porba: „Je suis cet éternel absent de soi-męme” („Ez az önmagától örökkön távol levő én vagyok”). Ám Milánó nagyhercege (1494–1500), a Mórnak is nevezett Ludovico Sforza rémképe, a mennydörgés és a sötétség lován ülve kitörölte a porból ezt a sort. Ő, Ludovico volt az, aki az udvari költő, Bernardo Bellincioni szerint Milánót „Itália Athénjává” emelte, mivel nemcsak Bernardo Zenale, Bernardino Butinone mecénása volt, hanem Bramantéé és Leonardo da Vincié is, akik Milánó és Vigevano kastélyát, a paviai karthauzi rendházat, a milánói Santa Maria delle Grazie templomot építették (mely utóbbi őrzi Leonardo Utolsó Vacsoráját), és éppen ő, Ludovico volt az, aki 1495-ben megadta a zsidóknak az engedélyt arra, hogy Lombardiában, Mortara környékén libát tenyésszenek.
A zsidó közösség így tenyészteni kezdte a „granaiola” libát és a „lombardella” libát, hogy így föltalálja azt az ínyencséget, amelyet „ökumenikus szaláminak” hívnak, vagyis a töltött libanyakat, amely ízében a bresaolához hasonlít, s amely az egyetlen autentikus, disznóhús hozzáadása nélküli libaszalámi. Valóban, a csodálatos paviai „felvágottak” iránt nekitorkosodott zsidóknak vallásos okokból őrizkedniük kellett a sertéshús fogyasztásától. Így a zsíros libahúsokat használták arra, hogy libasonkát és libaszalámikat készítsenek kóser konyhájuk számára, olyan termékeket, amelyeket ma a keresztények is ínyenckedve fogyasztanak, nem is beszélve a mohamedánokról – ami azt bizonyítja, hogy a vallási hitek mentén elkülönült embereket az étvágy összehozza. S valóban, Ludovico bőkezű és éles elméjű volt, amikor átengedte a zsidóknak a libatenyésztés jogát Lomellinában (ahol Krisztus előtt 218-ban Hannibál keresztre feszítette a rómaiakat), ezen az áradásnak kitett síkon, amely mintegy 1300 négyzetkilométeren terjed szét Pavia megyéjében, s amelyet a Sesia, a Po és a Ticino folyók határolnak – mivel a mindig éhes libák zsenge füvet esznek, rügyeket, gyökereket, magvakat, vadgyümölcsöket, bogyókat, kizárva ezzel más tenyészeteket.
Artaud lidércével ismeretlen csillagzatokon kaptatva át, végtelen mezőket és rizsföldeket szelve át, az asztalon minden változatában tálalt liba egy igazi szentélyéhez jutottunk el. Éppen Mortara után emelkedik Villa Sant’Espedito, ahol a liba az úr. Én és Antonin egy vegyes libaelőételt kóstoltunk meg: a tollasok zsírjával készült kolbászáruk grandiózus parádéját, az említett ökumenikus szalámit, amely képes zsidókat, muzulmánokat és keresztényeket egyesíteni a lakomázásban, főtt és nyers szalámit, a fölséges aszpikos töltött libát, a világhíres zsírban sült negyedlibát, valamint a libapástétomot. Nem hanyagoltuk azonban el az első fogásokat sem, a Sant’Espedito módra készült rizset, libaszalámival töltött tésztával, tarkababbal; libával töltött raviolit. Artaud tele szájjal kiabálta: „Et les oiseaux royaux pleurent au fond du soir” („És sírnak a királyi madarak az este mélyéből”). Második fogásként párolt libacombot faltunk, balzsamecetben áztatott finom libamellet, valamint libaragut lilakáposztával… És ekkor az igazi mitomodernista barát, Adelio Valtorta hívására asztalunkhoz jött a nagy szakács, Edoardo Fantazma, aki hirdetésszakmai karrierjét hagyta oda, hogy életét a liba elkészítésének szentelje. Tájékoztatott bennünket, hogy nem léteznek már libapásztor lánykák, akik a folyóhoz vezethetnék őket egy kis fürdésre, majd szűzi pálcáikkal sorba terelhetnék őket. Nem, most a libák ezrével vannak kerítések közé börtönözve, és vizezett kenyér morzsáival táplálják őket. Szeptemberben és tavasszal szaporodnak, és rá hat-hét hónapra tollukat fosztják, és megfőzik őket, mihelyt elérték a négy-öt kilós súlyt. Lomellina az egyetlen hely Itáliában, ahol tömik őket, hogy a májuk bőséges legyen. A Villa Sant’Espedito pedig nemcsak étterem, hanem kitűnő szálloda is Lomellina zöldjébe ágyazódva, ahol a 240 féle borfajtával leöblíthető libahúsokból álló orgia után le is lehet pihenni. Az egyetlen konkurenciát, az egyetlen helyet, ahol még libalakomát lehet ülni, a Guallina vendéglő jelenti, amely Mortara és Vigevano között található (utóbbi Ludovico Sforza szülőhelye).
Amikor Edoardo Fantazma eltűnt a konyhában, Antonin bevallotta nekem, hogy úgy öt vagy hat évvel ezelőtt elképzelte, amint egy hatalmas, lágy libát szorít karjai közé, s hogy eközben egy meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába, ugyanaz, amelyet A hús című elbeszélés olvastán érzett, amelyet egy Ferenczi által bolgárból fordított könyvben olvasott. Anyjának, aki az elbeszélést felolvasta neki, bevallotta, hogy arra vágyik, kék rövidnadrágját díszítsék több pipével.
Miután immár megszokott csillagkép-paripáinkra kaptunk, Antonin és én csodálkozva olvastuk Hans Arp egy verstöredékét, mely a telihold lemezére volt vésve:

 A liba beleszeretett a miliméterbe

 A csiga büszke
 arany fejfedőjére

 az oroszlánnak tiszta gotikusban
 lángoló bajusza van

 a kígyó szemérmesen vonaglik
 a szerelem tálkái körül

 a csalogány, a szfinx testvére,
 liliomot, rózsát, szegfüt és orgonát locsol

 a bolha jobb lábát
 a bal füle mögé teszi

 de a miliméterbe szerelmesedett liba
 egy húskönyvbe vész bele,
 a könyv minden oldala
  átdöfött szívekkel teli.

Amikor visszatértem dolgozószobámba, a szép kandallóhoz, Artaud ott hagyott engem, mondván: „Születésem szomorú tréfája halálommal bevégződni látszott. A vágyak azonban legyőzik az emberi korlátait; rémületes zavarban vagyok, de a vágyak megölik az angyalokat, kioltván lámpásaikat és vasárnapi csengettyűiket, és én így halálom után is érintetlen maradtam tömött húsom hüvelyében.”

Fordította: Szkárosi Endre


Gömöri György

A szedőgép őr dögei

Kérdés, a sajtóhibákat a szedőgép ördögének, vagy a szedőgépek őr dögeinek tulajdonítsuk-e. Utóbbiak, meglehet, azon őrködnek, hogy ne vegyék az emberek olyan nagyon komolyan magukat, jusson az olvasónak is némi szórakozás a nagyképű politikus, vagy a csudakomoly tudós, vagy irodalmár számlájára. Bár az is igaz, hogy a számítógépek elterjedése óta a nyomtatott termékekben olvasott magyar sajtóhibák megsokszorozódtak. A magyarban nem mindegy, hogyan választunk el egy szót, s ha valaki mondjuk a „dinnye” szót „di-nnye” módon választja el, mindössze azt közli velünk, hogy halvány segédfogalma sincs a magyar fonetikáról.
De beszéljünk a sajtóhibákról, amelyek Gutenberg óta kísértenek, s amelyek nagyjából két csoportra oszthatók: értelmetlen és álértelmes sajtóhibákra. Az álértelmes, vagyis értelem-másító sajtóhibák leghíresebbike Döbrentei Gábor tizenkilencedik századi író-fordító nevéhez fűződik. Állítólag Döbrentei, aki több nyelven beszélt, és kliense volt gróf Széchenyi Istvánnak, azt állította egy ízben az ugyancsak sokoldalú és ötletdús grófnak, hogy neki olyan szeme van, hogy minden esetleges sajtóhibát még a kinyomtatás előtt észrevesz. És lőn, hogy Döbrentei fordításában kiadásra került egy idegen nyelven írott mű, amit a fordító büszkén vitt el Széchenyinek megmutatni. A gróf kinyitja a könyvet, és rögtön a cím után megakad a szeme egy soron: „Ordította: Döbrentei Gábor”.
Részben emiatt, de egyéb okokból is cambridge-i magányomból még valamikor a hetvenes években azt javasoltam Sárközi Matyi barátomnak, alapítsunk kis összegű, de sokfelé hirdetett Döbrentei-díjat, a nyugati magyar lapok egy év során elkövetett legjobb sajtóhibájáért. Matyi kötélnek állt volna, de rögtön megírta, hogy szerinte ezt a díjat huzamosabb időre előre ki kellene adni Molnár Jóskának, az Új látóhatár c. kiváló müncheni folyóirat egyik szerkesztőjének, mert Jóska lapjában nem csak hogy találni néha sajtóhibát, de ő időnként még bele is „javít” egyet-egyet a különböző szerzők kézirataiba. Szent igaz, ha Angliában a Guardian (amit néha csak mint Grundian-t emlegettek angol irodalmi körökben), minálunk főleg az Új látóhatár jeleskedett az „álértelmes” sajtóhibák terén. A boldogult Határ Győző sopánkodott néhanapján nekem, hogy szinte nincs olyan kézirata, ami ne esne áldozatul ennek a szerkesztői buzgóságnak. Az ellene elkövetett hibák közül én csak egyre emlékszem, amikor is a „Duna-Tisza köze” mint a „Duda-Tisza köze” jelent meg az Új látóhatár-ban. De engem is elért a szedőgép, vagyis Molnár szerkesztő őr döge. Két házasságom közötti facér koromban írtam egy heves szeretkezésről egy lendületes, kissé dicsekvő verset, amiben ez a sor állt: „kerek csípőjét szorítva elrepültünk”. A lapban ez így jelent meg: „kerek cipőjét szorítva elrepültünk”. Ezek után széltében-hosszában magyarázhattam, hogy nem vagyok cipő-fetisiszta.
Külön irodalma van a politikai töltésű sajtóhibáknak, amelyek a viszonylag rövid, de annál sötétebb Rákosi-korszakban jelentek meg magyar lapokban. Már mások több helyütt megírták, hogy szegény Bodó Bélát, a Népszava olvasószerkesztőjét milyen malőr érte rögtön Sztálin halála után. Én nem láttam az inkriminált számot, csak hallottam más újságíróktól, hogy a hajdani szociáldemokrata Béla bácsi (aki elképesztően félős, sőt gyáva ember volt) egy betűhibán bukott le: a vezércikk állítólag ezekkel a szavakkal kezdődött: „Megrendült lélekkel állunk Sztálin elvtárs ravatalánál”. A szedésben az első szó, mint „megrendelt” jött elő. Bodó két és fél évi börtönt kapott érte, nem tudom, leülte-e a végén.
De én is láttam egyszer egy kövér sajtóhibát a hajdani Magyar Nemzet címoldalán. Az időpont nem volt a legkedvezőbb: 1950 vagy ’51 lehetett, épülőben volt a „vas és acél országa”, és csinos filmsztárok helyett a férfiszépségnek éppen nem mondható Rákosi mosolygott a legtöbb illusztrált lapban. Én a Nemzet állandó olvasója voltam, mivel anyám ennél a lapnál volt belső munkatárs, és a lapot ingyen kaptuk. Egy szép napon a lapból ez a vastag betűs szöveg ugrott a szemembe: „Nyugaton fokozódik a békaharc!”. Mármost még a Nemzet műveltebb olvasói közül is csak kevesen gondolhattak Csokonai Vitéz Mihály békaegérharcára, így a „békeharc” kisszerűségét jelző sajtóhiba dermesztő találata elcsúszott sokak füle mellett. Ha jól emlékszem, az olvasószerkesztő is megúszta egy fegyelmivel és prémium-megvonással.
Ha már végzetes sajtóhibákról esik szó, hadd fejezzem be írásomat egy hajdani lírai költő mini-tragédiájával. A történet jó hatvanéves, tehát a költő ma már nem él. A háború utáni „koalíciós” időkben elég sok kulturális hetilap született és múlt ki hamarosan – költőnk ezek egyikének adott verseiből, s tudta a szerkesztőtől, hogy a legszebbik, a „Hajnali szárnyalás” címoldalon fog megjelenni. (Ez a körülmény minden költőt, még a legkevésbé hiú poétát is boldoggá tehet.) Vasárnap reggel a költő rohan a legközelebbi standhoz, vesz mindjárt pár példányt a lapból, és akkor meglátja, hogy… a verscím második szavából hiányzik egy stratégiai fontosságú ékezet.
A költő összeomlott. Tönkretette a magyar szedőgép őr döge.


Sárközi Mátyás

Dzsembori

Százéves a cserkészet, s ennek megünneplésére a Boy Scout mozgalom szülőhelyén, Angliában gyűlt össze világtalálkozó, azaz dzsembori, százötvenöt országból negyvenezer résztvevővel, közöttük az ötszáz fős magyar csapattal, amit százötven határon túli magyar cserkész egészít ki. Olyan vén vagyok, hogy a második világháború előtt már farkaskölyök lehettem és eljárogattam a budapesti Zárda utcába „szer”-re, amiről ma sem tudom micsoda, mindenesetre egy lelkes és kissé őrmester-lelkületű pasas vezényletével vidám társasjátékokkal múlattuk az időt, vagy a parkban számháborúztunk. Aztán igazi, véres háború következett, többé nem volt elég fák mögé bújni, az aknák és bombák nem ismerték a játékszabályokat.
A háború után egy ideig ismét működött a cserkészet Magyarországon. Engem, mint elemista kisdiákot, a huszonöt éves, nyakigláb Varga Domokos szervezett be, aki azután író lett, hét gyermekéről írt, Kutyafülűek című elbeszélésfüzérével tett szert népszerűségre. Hamar betiltották a cserkészkedést, csak egyszer vettem részt esti tábortűzön a hárshegyi Cserkészparkban, ahol akkor még megtekinthető volt B. P. lábnyoma. A cserkészeknek a B. P. nem a multinacionális olajkereskedelmi világcéggel volt azonos, hanem az alapító Baden-Powell monogramját jelentette. Bí Pí a hárshegyi parkban vendégeskedett, és lábanyomát cementbe öntötték.
Szóval, a cserkészeknél is volt némi személyi kultusz, de aztán az úttörőknél lényegesen több. Ott folyvást Sztálin elvtársat és Rákosi elvtársat éltettük. Rajtanácselnököm pedig arra kért, hogy menjek el az angol követség vasárnap délutáni filmvetítésére, és azután jelentsem, iskolánk tanulói közül kiket láttam ott. Életemben először merészkedtem el a nyugati „imprilisták” e valóban propaganda célú teadélutánjára, végigunatkoztam egy lírai kisfilmet a skót halászok életéről, majd amikor újra felgyúlt a villany, két osztálytársamat pillantottam meg. Azonnal megbeszéltem velük, hogy egyikünk se látta a vetítésen a másikat. Ezzel végződött besúgói pályafutásom.
Azt olvasom a mostani dzsembori kapcsán, hogy a cserkészetnek jelenleg világszerte huszonnyolc millió tagja van, s a földkerekségen csak hat olyan ország létezik, amelyben nincsenek cserkészek: Kína, Kuba, Laosz, Észak-Korea, Andorra és Burma. Ehhez képest itt, Angliában, Isten tudja mikor láttam utoljára cserkészt. Lehet, hogy ma már nem járnak a nyakuk körül kendővel. Nekem még gubacsot kellett gyűjtenem az erdőn, abba bicskával lyukat fúrni, mert a jó cserkész ezzel a maga faragta gyűrűvel fogta egybe a nyakkendője végét.
A legtöbb cserkészt érdekes módon az Egyesült Államokban tartják nyilván, ott van belőlük tízmillió. Cserkész volt gyerekkorában az első huszonkilenc űrhajós közül huszonhat. Ami azt illeti, gyerekként cserkészkedett a hajdani Beatles-sztár, Paul McCartney, a filmrendező Steven Spielberg és a focista David Beckham. 1991 óta lányok is lehetnek cserkészek.
Az emberi tulajdonságok közé tartozik, hogy tartozni kívánunk valahová, a tizenéves fiatalok különösen rühellik az egyedüllétet. Utcai bandák, avagy a keserű magány helyett (melyet ma nyakló nélküli internetezéssel oldanak fel egyes gyerekek) bizonyára jobb a cserkészet, még ha vannak is hibái. A mulyákat megtanítja fára mászni, a gyerekekbe próbál közösségi érzést plántálni, óv a rossztól és int a jóra. Hogy aztán a cserkészetikával mire megyünk az életben, az más kérdés.

ZUDOR JÁNOS versei

Fotó: Kőrössi P. József

A gobelin

A balladák szétszedése is.
Hát végső soron azonosulni lehetne
ezzel-azzal, az életből ami megmaradt
ebben a fekete diktálásban, s majdnem

diktatúra mezején, azonosulni,
mint egy diktum, lehető, lehetséges,
ebben a fekete diktatúra mezejében,
és eljátszani a szavakkal,

ennyi maradt, ennyi lett,
kiúttalanságtól fertőzötten
ennyi az út —

megmenekülni belőle...
 

A gobelin kibogozása

még hozzátehetünk valamit, véletlenül
nevezhetjük így: az életünk,
szétbogozódik az is lassan szálaira,
hálni valahol száll az ima

és hozzátettük szinte mindenünk,
marad egy szál, valami lenyomat,
fekete doboza felelőtlenül
bezárogat és kinyitogat

A gobelin kibogozása II.

Hogy mit vesztettél el, azt nem tudod,
csak utadat görbére simítgatod,
hogy mehessél tovább valahogy,
görbe háttal, némán, mint a hold...

és a világ elgoblinesítése
abban áll, hogy nem tudod magad,
sem kifűrészelve, se betéve,
csak írod veszted, s nyögöd hangodat
 

Ballada megfáradt emberekről

Csak a célt? Vagy a címet hagytad el?
Amikor menekültél? És így születtél?!
Hát igen, fáj a hazatért
ballada megfáradt emberekről...

A negyedik sík! De mi a rejtély?
Nem a negyedik dimenzió –
akkor mégis az eszközt –
az eszköz spanyolcsizmáit rúgtad le lábaidról?!
Megfáradt ördög –  mondta is valaki –  az asszonyod
volt. Az is csak volt. És az alanyi rész

a kettétöredezett szobában
már kezdi mondani. –
Annyi, mint az egész történelemben
a fék, a fák, de nem használnék
ilyen értelmetlen szavakat, hogy
történelem.
Megfáradt emberek,
akik kettéválasztódnak velük,
a salakkal,
És „Istenben veletek” – mint lezuhant plafon.

Sakkjátszmák

Elsakkozgat az ember akaratlan
tudja az élet sakkjátszmái
hol dühvel hol unottan
aztán belemegy a halálba itt-ott
meghal többször mert nem profi
még egészen de majd az lesz
a harmadik feltámadás után biztosan
szóval sakkozni kell
és aki nem figyel oda
az nyerhet
mert több az ereje
egy ökölcsapáshoz
így szokott ez lenni
a vége felé


Szentkuthy Miklós

A két kiadatlan tanulmányt a Szentkuthy Miklós Alapítvány archívumából sajtó alá rendezte és közzéteszi Tompa Mária.

A két tanulmány 1947-ben, illetve 1948-ban hangzott el a Magyar Rádióban, nyomtatásban most először látnak napvilágot.

Thomas Mann: Királyi Fenség

Thomas Mann legjelentősebb műveiben a megbocsátó iró-
 nia, a fonákságokat leleplező humor nagymestere – és
 nagyon is világosan áll előttünk az indíték, mely állandóan ehhez a stílushoz vezeti. Mert ki ilyen szivárványosan ironikus? Az, aki látja az élet bonyolultságát, önellentmondásait, látja a jóban a rosszat és a rosszban a jót, és a kettő abszolút és örök szétválaszthatatlanságát. Az lesz dickensi vagy shakespeare-i értelemben humorista, aki az élet feszültségeit oly démonikusan nagyerejűeknek látja, hogy ahhoz már csak műkedvelő sápítozás volna minden „tragédia”, ehhez már csak a mosoly méltó: az egyetemes műveltségű és mindent átélt író leg-íróhoz illőbb gesztusa. A József-történetekben mítosz és őstörténet megható komédiája fölött ironizál, a „milyen isteni szép és milyen kicsinyesen nevetséges” kettős jegyében. A Lotte Weimar-ban az egész rokokó világ, a misztérium-párás Goethe-alak, szerelem és irodalom pókhálósan gyöngéd-szövedékű megmosolygása – persze megint a szerelmes vonzódás minden meghatódottságával együtt. És nem ezzel a simogató-fricskázó, ha tetszik legkegyetlenebbül bíráló, ugyanakkor lemondó mosollyal „hagyjuk futni” magatartással találkozunk-e a Királyi Fenség-ben is?
Örök írói hivatás a bírálat. Mindennek szabad bírálata, az ész, az igazi morál és a tökéletes szépség nevében. Viszont örök irodalomtörténeti tény, hogy ez az irgalmatlannál irgalmatlanabb kritika csak akkor hat (és hatnia kell), ha ilyen indulattalan, klasszikus stílusban fejeződik ki, szinte triviálisan közönyös mondatokban, sok-sok humánus belátással és a szakállába nevető író „amnesztiáival”.
Mit parodizál Thomas Mann ebben a regényben – oly ravasz módszerrel, hogy néha, különösen a kezdő olvasó szemében, már szinte eszményítésnek látszik? A haldokló arisztokráciát és a tolakvó nagykapitalistát. Ha rossz író volna, bemutatna egy pár vurstli-színpadra való kövér zsarnokot vagy holdkóros idiótát, melléje meg a vicclapok húsz-brilliáns-gyűrűs, Floridában pezsgőző börziánerét. De akkor nem is kellene itt megemlékeznünk róla. Az aprócska, szecesszióba-hervadt német nagyhercegség uralkodói nem ilyen szimpla program-bábok. Thomas Mann nem fog olcsó ellenséget preparálni magának, hogy azokra lövöldözzék, ezt átadja a gyerekeknek és a gyáva giccs-szerzőknek. Hogy nevet rajtuk és elítéli őket, arról igazán nem lehet vita.
De nézzük csak őket közelebbről. Az öreg Albrecht király szinte a gőgjébe és az unalmába pusztul bele, egy gigászi póz és álarc áldozata ő is, mint családja többi tagja: rítusok, formák, hazugságok, önkínzó szerepjátszások értelmetlen és komikus vértanúja, de vértanúja (mondja szomorú mosollyal Thomas Mann), aki szeretett volna talán, valahol mélyen, sokkal őszintébben élni. Csak a halálos ágyán engedi meg magának a fényűzést, hogy ötvencímeres baldachinja alá eressze Sammet urat, a szerény és félszeg zsidó doktort, aki legalább az igazat szokta mondani az öreg Hoheit-nak.
Utóda, II. Albrecht: ez a figura bizonyos szempontból érdekesebb, mint a kedves-naiv Klaus Heinrich, a regény főhőse. II. Albrecht beteges, zárkózott, hideg. Úgy látszik, mintha esztelen népmegvetés, sablonos Arisztid-betét volna. De Thomas Mann ravasz író, jó lélekismerő, és nagyigényű szatirikus. Kiderül, hogy ez a mogorva pozőr azért kerüli a népet, mert szégyelli magát, a népszerűséget egyszerűen „disznóság”-nak tartja (saját szavait idézzük). Pontosan tudja, hogy ő csak olyan, mint a bolond Gottlieb, aki a pályaudvaron integet a mozdonyoknak, és szent meggyőződése, hogy az ő jelére indultak útnak. Sőt, ilyen „vadat” mond herceg-véreinek szemébe: ő jellegzetesen nem érzi magát arisztokratának – miért? Mert „csupa ízlés és finomság vagyok”, olvassuk a 150. oldalon. Érdekes, ez a lelke mélyén nép-barát Hamlet nem kell a kis operett-állam operett-lakosságának, de igazán nem is várhatjuk, hogy ilyen Albrecht-féle összetett lelkeket boncolgasson; már csak azért sem, mert azért a „lelki bonyolultság” politikai szempontból mégsem elég az üdvösséghez. II. Albrecht végeredményben a füle botját vagy kisujját sem mozdítja gyűszűnyi népe érdekében. Anyja, Dorothea hercegnő már nem ilyen intelligens. Ezért pózolása még ijesztőbb, még kísértetiesebben értelmetlen. Ő szép akar lenni, és a butaságában és babonáiban meghagyott kis „Volk” a hercegségben (ez a legjobb tréfa) még ezt el is várja tőle! Dorothea élete végén a szó szoros értelmében beleőrül szépségébe és pózaiba. A hazugság, az álarc-viselés öngyilkos rögeszméje, a titokzatos etikett elérte halálos felsőfokát. Van ebben valami hátborzongató: hiszen a nagy aszkétákkal és a nagy alkotóművészek forma-szomjúságával rokon ez, de egy bűnös tehetetlenség észnélküli szolgálatába állítva!
A főhős, Klaus Heinrich aztán nem ilyen démonikus, mint az előbbi három melankolikus karikatúra. Ez a Klaus naiv, tudatlan, jóakaratú, lusta, illedelmes, üres, tanulékony, félszeg, mosolygós. Úgy fest, mintha ő volna a „demokrata” Prinz ebben a kolibri-államocskában. Pedig minden körülimádott bájossága mellett, minden csacska érzelmecskéi ellenére távolabb áll alattvalóitól, mint a megközelíthetetlen, mogorva II. Albrecht. Érdeme, hogy gyermekesen csodálkozik azon a sok természetellenes komédián, amit céltalanul végig kell játszania. Idegennek érzi magát benne, de a játéknak itt is egy a vége: ahogy II. Albrecht keserű öngúnyolása meddő maradt, úgy Klaus ártatlan, néha „rakoncátlan gyermek”-szerű csodálkozása és vizsgálódása felszívódik a homokban. Nem érti, nem érti a dolgait, de végül is vígan csinálja. Fő érdeme legföljebb az, hogy bájosan tud buta lenni, de egy ilyen figurán keresztül a kritika mérge sokkal mélyebben hatol belénk. Van-e gyilkosabb, és stílusban mégis leheletnél könnyedebb, mint hogy Klaus Heinrich egész életén át csak egyetlen „tapasztalattal” rendelkezik, a népet, a gonoszságot, bűnt, szörnyűségeket, perverziókat és korrupciókat illetőleg: egy, a palotában eltévedt suszter elmondta neki gyerekkorában, hogy a lakájok milyen csirkefogók, meg lehet őket vesztegetni, és rossz vicceket is megengednek maguknak a jámbor kliensekkel. Ha most valaki a Bertalan-éjszaka rémtetteiről, vagy az inkvizíció borzalmairól beszél neki, minden esetben meg van győződve, hogy ilyesmit ő is átélt, tudja az egészet, hiszen hallotta Hinnerke cipésztől, hogy egyes lakájok komiszságból lefogják a kilincset. Mikor a gazdag amerikai lány (természetes, hogy sokkal hercegibb módon él, mint a hercegek) elmeséli társalkodónőjének, Löwenjoul grófnőnek borzalmas élményeit volt férje szexuális kicsapongásaival kapcsolatban, Klausnak ez nem jelent semmi újat, hiszen a lakájok is néha egy-egy tiszteletlen megjegyzést engednek meg maguknak a konyhában: a „fenség” teljesen helyben van! Közben milyen gyermekes megadással tűri az újgazdag neveletlenségeit, amelyek megint „mérsékelt” udvariatlanságok. Thomas Mann még itt sem keresi magának a legolcsóbb prédát. Mikor a miniszterelnök szemhunyorgatása, az amerikai kutya őrjöngő ugatása, a társalkodónő hisztériás látomásai, II. Albrecht ajakszívása, és még sok más állandó motívum állandóan vissza-visszatér, Thomas Mann megértéssel veszi át a meseolvasó örök igényét, hogy az ismerős dolgok százszor újra jöjjenek; ugyanakkor ironizál is a naiv kolportázs-regényekkel, és e stílus saját nagy problémáival való ellentétességével.
Az utolsó szó legyen még Doktor Überbeiné, a házitanítóé: ő a nyomorból törte föl magát, nem hízeleg (és íme megint Thomas Mann megejtő rafinériája), mégis ő ragaszkodik ahhoz, hogy Klaus Heinrich ne keveredjék alattvalói közé. Teszi ezt gőgből, dacból, történelmi érzékből és nihilista megvetésből. Ez az Überbein itt maga az intellektus, öngyilkosság is lesz a sorsa! Tudjuk, hogy ő van Thomas Mann lelke legmélyén (a Bacchusról író, de kispolgári önmegtartóztatással éldegélő koszorús költővel egyetemben), de Thomas Mann ördögi-tündéri mosollyal mutat a halott Überbeinre: „ilyen lettem volna én is, ha nem lebegnék, mindenek fölött és mindenen túl, a pillangós irónia szárnyain”.

Szentkuthy Miklós könyvismertetését 1947. március 29-én olvasta fel a Magyar Rádióban.
A szöveget 4 oldalnyi jegyzet kíséri, melyek között ezt a szöveget találtam: „3-szoros kín: 1) 10 perc alatt megírni! 2) Politikát nem sérteni! 3) az én beteges-aggályos részletezésem… stb.” (T. M.)

Kuthy Lajos

Miközben Kuthy Lajosról, erről a százéves magyar regény- és novellaíróról elmélkedtem, leszögeztem magamban, hogy általában az írók két nagy csoportját különböztetjük meg. Az egyik az, amelyik remekműveket alkot. Furcsán hangzik, de talán ez a kevésbé érdekes csoport. A másik az, amelyik ilyen formai és tartalmi tökéletességekre ugyan nem képes, de a könyv részleteiben olyan vérből és gyökérből jövő, csontja velejéig írói és költői látásmódot árul el, ami kétségtelenül a remekmű felé közelíti. Ez utóbbi csoportba tartozik Kuthy Lajos, az 1846-ban megjelent Hazai Rejtelmek szerzője.
Siessünk megjegyezni: sokkal jelentősebb író, mint azt a felületes és hivatalos irodalomtörténet, vagy az ennél fogva rosszul tájékozott magyar olvasóközönség képzeli. Kuthy Lajos ízig-vérig modern, ízig-vérig magyar, ízig-vérig a forradalmi felvilágosulás híve, teljesen nyugati, párizsias műveltségű, ugyanakkor a Hortobágy fanatikus szerelmese (s ami jóval fontosabb), elemző ismerője, a szalonok és a nagyvilág dédelgetett elegáns hőse, ugyanakkor démoni költő és orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelő. Ha a felsoroltak közül csak hármat veszünk tekintetbe: a túlérzékeny, ijesztően plasztikus és gazdag elemző készséget, azután a teljesen magyar viszonyokra szabott forradalmiságát falu és város, urak és parasztok kérdésében, végül szinte már barokk túlhalmozásba ragadott népiességét – ez a három vonás együtt kétségtelenül 1948-ban is rendkívüli izgalmat és tanítást jelenthet a magyar írónak. Proust, Marx és Móricz Zsigmond egybeszövődése lélektanilag, politikailag és művészetileg is rendkívül termékeny és termékenyítő jelenség.
Realizmusa mikroszkopikusan érzékeny, egyszerre romantikusan giccses és tudományosan pontos, végtelenül borúlátó, és épp ezért néha fantasztikus is. Főműve, a Hazai Rejtelmek egy nagy hortobágyi árvíz és vihar leírásával kezdődik. Érdekes, hogy ezeknek az idegesen összetett, lidércesen lángoló ellentétekből bonyolódó íróknak kedvenc műfaja – élettani kényszerűséggel – a leírás. A legnagyobb romantikusok és a legnagyobb modernek ebben megegyeznek. Olvassuk csak el ezt a mondatot:
„Az ó-testamentumi szűzvizen Isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte nádpelyhet a bűzhödt szellő.”
Mennyi tragikum, mennyi árnyalat, mennyi romantika, menynyi magyarság és mennyi művészi próza-ritmus! Vagy nyissuk fel a XVI. fejezetet, mely egy alföldi este leírásával kezdődik: a legmodernebb íróknál is ritkán fogunk ilyen finomságokat találni.
„E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet, ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte, olyforma vegyben, mintha alul eleven-sárga, középen verhenyes, fölül vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold, mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi kárpitot, mely megül számtalan pompa-lobogványok gyultak ki a kék semmiben.”
Nincs ízesebb-izgalmasabb dolog, mint ún. dekadens árnyalat-halmozás, romantikus pátosz és hús-vér népiesség keveréke. Márpedig Kuthy Lajos ez: a természet ideges pszichoanalitikusa, Vörösmarty széles zengésének prózai párja, és a népi nyelv egyik legjobb ismerője. Az analízis és népi szólásformák zsúfolását túlzásba viszi, azonban ez a kérdés megint oda kapcsolódik, ahonnan kiindultunk: lehet, hogy freudi hajlamoknak és népdali hajlamoknak ez a „pikáns” ötvözete modoros, de két ilyen szövődő tendencia izgalmasabb, mint egy kiegyensúlyozott, ugyanakkor távolról sem ilyen összetett és intenzív „remekmű”.
Leírásainak négy kedvenc témája: tájkép, emberi arcok, öltözetek és állatok. Hallgassuk meg a következő leírást a Pusztai halászat című fejezetből: csupa ősmagyar íz, zseniális természettudományos diagnózis, szürrealista fantázia és Picasso-őrület. Az első kötet eme lapjáért odaadnék egy halom hírességet a magyar irodalomból.
„A víz végképpen lefogyott, meztelenül hagyva elfogott lakóit, kék hemzsegő halomban ficzkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhúsz fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárga-vastag szállal; széles, hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nemigen hagyná ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázs-húsu kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerinczpáncél alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgáskövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű, laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek hánykódnak tarka termetökkel, míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.”
Ez a mondén szalon-hős, akinek adósságait a barátnői közösen fizették ki a hitelezőknek, ez a romantikus giccs-hajhász egyike lehetett volna legjobb biológusainknak, vagy tán – a maga művészi módján – az is.
A romantikának sokat köszönhetünk: népi forradalmat, lélekelemzést, természet-érzékenységet, az érzelmi elemek bevonulását a művészetbe, a biológia középponti izgalmát a regényben. E „csodálatos halászat” mellé még el kell olvasnunk néhány képet: egy farkas, egy mészáros kése alatt szabódó toklyó, egy vergődő bárány, egy baktató ló, vagy egy cikázó madár leírását. Lélegzetelállítóan finomak a megfigyelései, és azok mindig laboratóriumi pontosságnak, ingerlő fantasztikumnak és falusi szólásmódoknak összetételei.
Hogy a legnagyobb művészekkel tart rokonságot, minden naiv ízléstelensége mellett, az arcképeiből derül ki, különösen karikatúraszerű groteszk portréiban. Őrültek és félőrültek, epilepsziás, falusi akárki-lányai, szélhámosok és kretén arisztokraták, modern neurotikusok és alvilági zug-hipnotizőrök, részeges fuvarosok és nyomortól eltorzult utcakölykök, madárijesztő uzsorások és szadizmusba hülyült magzatelhajtók figuráit ilyen anatómiai és álomszerű plasztikával sehol sem találjuk. Milyen furcsák ezek a shakespeare-i nyelven és prousti idegességgel megírt, vérfagyasztóan precíz és hisztériásan színes alakok a maguk tudományos és művészi ultramodernségükkel… az ócska detektívtörténet elavultságai közé állítva.
Figyeljük csak meg a sátáni realizmusnak, paraszt nyelvből fogant haláltánc-látomásnak ezt a példáját: élősdi német feudális rongybaba, aki csak az öröklött vagyonért merészkedett le a Hortobágyra:
„Avult drappszín hurkán imbolygott divat-hagyott feje egy álmos öregnek. Kopasz koponyáját trieszti matrózsapka fedi hálósüveg gyanánt. Izzadt szélei pusztán körítik hegy-völgyes homlokát, némi kis ősz bajuszt eresztvén ki hosszú füleinél, melyek rendkívül fényesek, s pamuttal dugvák. Arcza üresen függ, mint két iszákocska, melyekből kifogyott minden lég. Szemöld nem született vele, szemszőrét kiszedte az idő, szemei a ránczos, testszín aszalt szilvák bőrszatyorban ülnek, melyet a vénség régen korczba szedett. Ajka nincs, egy posztón vágott szíj éppen így nézne ki. Felajka, egész orrczimpáig tokos a szakálltövektől, mint a marhanyelv. A fény, nem szemében, hanem szeme előtt lebeg, mint köd a hold körül, s épen azért, noha üvegesen, de bazilisk hatással ragyog. Különben termete oly szerény, hogy harmad magával is félig töltené be sovány kaputját, melybe körömhegyig aláereszti tisztes ujjait.”
Aki ilyen intellektuálisan elemző hajlamú és ilyen rögösen-szalonnásan népi egyszerre, azt okvetlenül be kell kapcsolnunk a legmodernebb olvasóközönség és a legmodernebb magyar írók érdeklődésének eleven és aktuális vérkeringésébe.
Folyton gazdagságát hangsúlyoztuk ennek a magánéletében is hamleti végletességektől tépett írónak. Ehhez a gazdagsághoz tartozik Petőfi-korabeli Petőfi-tartalmú politikája is: csak a pénz és romlott idegek nyomorították odáig, hogy 49 után gyakorlatban nem tudott olyan hőse lenni a forradalmi gondolatnak, mint a Hazai Rejtelmekben volt. Ez a felületesen Eugene Sue-utánzatnak kikiáltott regény nemcsak a modern biológiai látás, az értelmi elemzés és Dosztojevszkijt súroló ideg-lélektan furcsa keveréke-torzója, hanem vádirat is. Mert amilyen furcsa, hogy a detektív-ponyva olyan művészi elemekkel élhet rokonságban, mint amilyeneket előbb láttunk, épp oly érdekes, hogy ez a „holdkór-román” a legélesebb magyar politikai megfogalmazásokat is tartalmazza. Irgalmatlan német-ellenesség és irgalmatlan feudális-ellenesség: ez a két 48-as pillér az, melyekre magyar reform-világnézete ívelődik. Magyar nép-imádata teljesen sallangmentes: értelmes, elemző ismereten alapszik. Hallgassuk meg Petőfi költészetének prózai párját: az öreg hortobágyi fogadós áll szemben báró Ózugival. Ezt írja a fentebb már arcképbe foglalt főnemesről:
„Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek, élet és bátorság ingyen s önőrködés vagy mű nélkül védetik, mint a gyermeké, szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává ily alkotmányos, gazdag szerencsének, törvényadó joggal bír a hazán, melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál, s mégis huszonhárom évből nem jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte, megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatoknak s rablóknak tartá a népet, mely a hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerült izmain erőszakadtáig tartja a közállomány már ingadozó terhét, s melynek annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog lánczain!”
Tehát, magyar közönség és magyar író, nézz vissza Kuthy Lajos szándékaira, művének ezer esztétikai balfogása ellenére a népszabadság, a realizmus, a tudományos értelem, a népi nyelv utolérhetetlen plasztikájára, az érzékenység és démoni képzelőerő, a Hortobágy és Párizs, a művészi nagyvilág és paraszt-testvérség magyar útjára.



PAUL  AUSTER

Beszélyek

1

Gyökerek gilisztával vonaglanak – az óra
Szitálása együtt él a veréb szívével.
Az ág és a csúcs között – a szó
Lekicsinyli fészkét, az egyszerűbb
határok ringatta mag nem tesz vallomást
Csak a tojás gravitál.

2

A vízben – szárazsághiányom. Egy virág.
Virág, mely meghatározza a levegőt.
A legmélyebb kútban kiég a tested.

3

A kéreg nem elég. Felgöngyöl
Fölös szilánkokat, követ
Nedvekre cserél, vért irányváltó zsilipre,
Míg a levelet levegő csipkedi, pettyezi,
és mennyivel többet barázdál
vagy palástol, kutyák és farkasok között,
Meddig fogja vajon kockáztatni
A fejszét, kéjsóvár előnyéért?

4

Semmi sem öntözi a fatörzset, a kő el semmit sem herdál.
A beszéd nem macskakövezi le a mocsarat,
És te ragyogóbb csendért táncolsz.
A fény elmetszi a hullámot, süllyed, álcáz –
Zörög a szél, a mennykő.
Sivatagnak nevezlek el.

5

Jeleket váj a kőbányába – a málló nyomok
Nem tudják megfejteni az üzenetet.
A vita szabadon engedte ábécéjét,
És a gyalázattal övezett kövek,
Emlékezetükbe vésték a vereséget.

6

Részegen a fehérség felhalmozza erejét,
Amikor alszol, naprészegen, mint a
Lélegzetét visszafojtó mag
A termőföld alatt. Álmodni forróságban
Minden
A kéz egyensúlyát
Elárasztó forróságban
Ami kicsíráztatja a szárazság csodáját…
Minden helyen, mit elhagytál,
Megőrülnek a farkasok
A levelektől, melyek nem beszélnek.
Meghalni. Üdvözölni a kapukat
kaparó vörös farkasokat: üvöltő
Oldal – vagy alszol, és a nap
Soha nem készül el.
Zöld az, ahol fekete magvak lélegeznek.

7

Vörös a virág, elpihen
Torony görcsében, ahol gyökerek ágaznak szét,
Sovány böjtjétől gyengén,
És visszaszívja a varázst
Mely lépéseket hegeszt szavakhoz,
S a nyelvet hibáival köti össze.
Vörös lesz a virág
Mikor az első szó széttépi a lapot,
Sárban tenyészik, színt választ
sérült csőr színét, mint mikor véres lesz
a veréb és az egyik
világból a harangba száll.

8

A veréb és a névtelen madár között:
prédája.
A fény a szüneten át szökik el.

9

Minden révület elfakul a középpontban, nevek
Titkos napéjegyenlősége: kilincs
rézsútos akasztókapocs – csikorgó egek forgatják
E rideg érintkezést a széllel.
Szélcsendek javítanak. De viharok táplálják az
Esélyt: lélegzetet, virulást, míg a kerék írását
bevési a földbe. Ugorj
Talpadra vissza. Haldokló napok hűvösében a
Szem gondozza a földet. A dal
A lépésben rejlik.

10

Az alsó ég ajkáig parázslik –
a felfalatlan fészekfény
puszta létfenntartóvá hanyatlik: verébtől
A névtelen madárig, a szünet
Préda – a füst
Szenet puhít, nem úgy, mint a szárnyak
Szektája, amelyben verdesel; a füst összeáll
Izzani – a veréb emlékezetében
Tökéletesíti a felhő szunnyadását.

11

Látni, ez a másik szenvedés, vezekelni
annak fájdalmával, hogy látnak: a kimondott,
A látott benne él a beszéd
Visszautasításában, és a magányos hang magja
Bármelyik kőbe el lehet temetve.
Hazugságaim soha nem tartoztak hozzám.

12

Felpattan az origóban a kagyló,
Kiállja az agyag és a kő szójátékát,
Botként emelkedik, hogy leigázza, elűzze a
Testébe szavult fecsegést, hogy felemelkedjen,
Hogy a jövő ütéseire várjon –
Város gyökérben, tettben, ernyedten
Simán ki a városból. Ki innen. A kerék
átverés volt. Nem pörög.

13

A tojás megfékezi a lemondást, nem
Hangozhat más csengésében, a legkevésbé
kalapálásban, mielőtt a jajgatás megrepeszti
Folyamatát és a szem elherdálja
Egy hosszabb lámpa kifogását.
Beszédbe emelve saját születését
Hordozza, és ha összetörik, üdvözöld
Hangosan bukását és ellentmondását.
A te világod mindig távol marad.
Fordította: Gyukics Gábor



MAXIM BILLER

MELODY

Mikor Thomas és Melody egymásba szerettek, Iva még csak két hónapja volt halott. Melody azonnal felhívta a Meryll-Johnsont Chicagóban, és közölte, hogy nem tér vissza európai vakációjáról, aztán elutaztak Párizsba, és kivettek egy lakást a Rue Céline-en. Augusztusban a Thomas Transport elhozta Thomas maradék holmiját Firenzéből; Iva dolgait és bútorait a szülei már februárban utánuk vitték Párizsba.
Thomas télen eldöntötte, hogy áttér. Melody szülei találtak számára egy rabbit East Hamptonban, ám Thomas halogatni kezdte a dolgot. Ismét írt, és ha közben nem Ivára gondolt, egészen jól ment. Egy veszekedés alkalmával azt mondta Melodynak, hogy minden túl gyorsan történt közöttük. Akkor lassítson, válaszolta Melody. Aztán pofon vágta Thomast.
A körülmetélést az Upper Eastside-i Mount Sinai kórházban végezték. Mikor Thomas magához tért az altatásból, azt mondta Melodynak, hogy soha többé ne menjen el, és Ivának szólította. Három hónapra rá összeházasodtak, és New Yorkba költöztek.
New Yorkban Thomas még kevesebbet dolgozott, mint Iva halála után. Általában az ágyban feküdt és tévézett. Vagy a Columbus Deliben ült, az ablakon bámult kifelé, és megpróbált nem sírni. Minden második fiatal nő, aki szembejött vele, Ivára emlékeztette. Aztán egy napon Iva leült mellé. Andreának hívták, Dior Dune illata volt, mint Ivának, és – akárcsak Iva – a frankfurti Bettina Gimnáziumban végzett. Beszélgetés közben egyszer rátette a kezét a Thomas kezére, és egyszer hosszan, csöndben egymásra néztek. Búcsúzáskor mégsem cseréltek telefonszámot.
Mikor Melody egy évvel később közölte, hogy megint beleszeretett első barátjába, Abéba, Thomas megnémult. Melody továbbra is bement minden nap az irodába, Thomas még kevesebbet írt, és ki se tette a lábát a lakásból. Esténként együtt ültek a tévé előtt, Thomas felváltva firkált szitkokat és beceneveket egy jegyzettömbbe, és Melody elé tolta. Egyszer aztán mindkettőjüknél betelt a pohár, és Thomas újra megszólalt. Az első mondata ez volt: „Visszamegyek Németországba.”
Aztán ez történt: Thomas Frankfurtban összefutott Andreával az utcán, és született egy fiuk. Melody teherbe esett Abétól, de elvetélt, amikor megtudta, hogy Abe felesége is terhes. Andrea nem akarta a kis Ze’evet körülmetéltetni, és szakított Thomas-szal. Thomas egyre gyakrabban járt a West Enden lévő zsinagógába, egyáltalán nem írt, és az volt az érzése, hogy egy nagy lila füstfelhőben él. Melodyn jelentkeztek a Kaposi-szarkóma tünetei, de csodával határos módon meggyógyult. Abe elhagyta a feleségét és a gyerekét, és három egymást követő éjszaka énekelte Melody ablaka alatt, hogy I Wanna Hold Your Hand. A negyedik éjszakán Melody beengedte volna – de útban hozzá Abe belehajtott az East Riverbe. Thomas a sátoros ünnep alatt megismerkedett a zsinagógában Juditával; Marc Jacobs illata volt, mint Melodynak, szintén a Bettina Gimnáziumban végzett, és volt pár jó hónapjuk. És hat évvel később Melody és Thomas egy asztalhoz került egy tel avivi esküvőn. Még aznap éjjel szeretkeztek Melody szobájában, a Hiltonban, azután Thomas bezárkózott a fürdőbe, mert Ivára kellett gondolnia, és sírt.
Thomas és Melody ismét együtt laknak a Rue Céline-en. Jól vannak.

Maxim Biller Liebe heute c. kötetéből fordította: Szőcs Petra



MAGYARY ÁGNES

Keserű vizek

(a fehér lovas)
Négy héten keresztül csak esett. Mindent ellepett a víz. A folyó kijött a medréből, és elvitt házakat, hidakat. Aztán egy nap elállt az eső. Hatalmas szárazság kezdődött. De senki nem tartott semmi rossztól, mert a kutak tele voltak.
Mindenki féltve őrizte a tartalék vizet. Igazából akkor kezdtek elfajulni a dolgok, amikor a folyó kiszáradt. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Bár valamilyen csoda folytán még mindig magasan állt a víz a kutakban, azonban minden család aggódni kezdett a jövőért, és azt nézték, ki mennyit mer. A falu állandó veszekedéstől volt hangos. De a legnagyobb bajok akkor kezdődtek, amikor Séra Manassé fia megölte Balázsi Efraim egyetlen fiát a víz körül kialakult vita hevében. A gyilkosság utáni reggelen arra ébredtek az emberek, hogy az összes állat elpusztult. Délig még egy öregasszony is meghalt. Így derült, ki, hogy mérgezettek lettek a kutak. Többet nem ihattak.
Akkor jutott eszébe valakinek, hogy menjenek el a paphoz, hátha az tud valami okosat mondani. Már nem nagyon emlékeztek rá, mert évtizedek óta nem látta senki, bár nap mint nap elmentek a háza előtt. Volt, aki azt mondta, hogy lehet, már meg is halt. Mások úgy gondolták, hogy élnie kell.
Egy küldöttség ment a parókiára. Illemtudóan kopogtak. A papot nem tartották semmire, az illemtudás nem is neki szólt, hanem inkább a helyzetnek. Csak azért nem kergették el azokban az időkben, mert ha nem is hittek semmiben, úgy gondolták, hogy nem árt, ha ott marad közöttük, mégiscsak tanult ember, ki tudja, mire lesz még jó.
Senki nem válaszolt odabentről. Összeszedték a bátorságukat és beléptek. Sötét szobába értek. A zsalugáterek be voltak csukva. Levegő nem volt.
– Ki az? – kérdezte egy rozsdás hang.
Nem mertek megszólalni.
– A faluból jöttünk – szólalt meg valaki végül bátortalanul –, nagy bajban vagyunk, tiszteletes úr.
A tiszteletes előkászálódott. Magas férfi volt. Alkoholista. Más dolga nemigen akadt, ezért ivott.
– Miért hozzám jöttetek, rájöttetek, hogy mégiscsak van Isten? – kérdezte, miközben töltött magának egy újabb pohárral.
– Ihatatlan lett a víz, tiszteletes úr – mondta a bátor kezdeményező.
– Akkor igyatok pálinkát, én is azt teszem – jött a gyors válasz. – Most pedig hagyjatok magamra.
Tanácstalanul álltak.
– Megbolondult a világ, tiszteletes úr, hol állandóan esik, hol pedig szárazság van.A pap nevetni kezdett. Le kellett ülnie. Aztán azt mondta:
– Nem a világ bolondult meg, hanem ti.
A tiszteletes gyűlölte ezeket az embereket. Gyűlölte őket, mert önmagát látta bennük. És egy dolog mindenképpen bizonyos volt: semmi kedve nem volt saját tükörképét nézegetni.
– Miről beszél?
– Arról, hogy azt hittétek, bármit csináltok, annak nem lesz soha következménye.
– Maga elitta az eszét.
Ezzel hagyták ott. Ésszerű válaszokat vártak, nem pedig zavaros magyarázatokat. A többiek reménykedve várták őket.
– Elment az esze, nem tudja, mit beszél.
Akkor elhatározták, hogy el kellene menni a falu egykor legokosabb emberéhez. Valamikor ő volt a falu esze, de amikor a világ akkorát változott, már nem találták többé olyan okosnak. Az öregember a hegy oldalban lakott, egy omladozó házban. Őróla sem sokat tudtak. Őhozzá Efraim ment egyedül. Nagyon mogorva öregember volt, féltek tőle a többiek. Efraim óvatosan nyitott be a kapun. Az udvaron senkit sem látott. Egy kutya hevert az árnyékban, de rá sem hederített az idegenre. Efraim nem mert bemenni a házba, gondolta, hogy inkább az udvaron várakozik, előbb-utóbb csak előkerül valaki a háziak közül.
– Ki az? – kérdezte egy női hang. Efraim nem láthatta az arcát, mert a szőlőlugas eltakarta. Úgy látszott, nem akar előjönni.
– A ház urát keresem – válaszolta a férfi.
– Nincs itthon – mondta az asszony –, elment.
– Akkor megvárom – mondta Efraim. Leült a kutya mellé egy padra. Az asszony nem mozdult a lugasban. A férfi érezte, hogy nézi.
– Lehet, hogy sokára jön – mondta.
– Nem baj, ráérek – válaszolta.
Akkor a nő kilépett a szőlő mögül, és szó nélkül bement a házba. „Biztos az öreg lánya” – gondolta Efraim. Lassan telt az idő. A házból neszek hallatszottak, meg edényzörgés. Aztán egy idő múlva kellemes szagok kezdtek terjengeni. Efraim szájában összefutott a nyál. „Legalább valamivel megkínálhatna” – dohogott magában. Nagyon meleg volt. A nap erősen tűzött. Egy idő után a kutya is behúzódott a pincébe. Efraim izzadt. „A fene egye meg, hol mászkál ez a vén kótyagos ebben a hőségben.” Nem mert bekopogni a házba, igazából nem mert tenni semmit. Az öreg tényleg sokára jött. Ahogy belépett a kapun, nem látszott, hogy meglepődött volna Efraim jelenlétén. Megállt előtte.
– Ha a víz miatt jöttél – mondta –, nem tudok segíteni.
– Akkor mi lesz velünk? – kérdezte Efraim –, víz nélkül meghal az egész falu.
– Úgy lehet, hogy meg – válaszolta az öreg.
– Maguk is – mondta Efraim reménykedve, hogy hátha mégis ki tud szedni valami okosságot a konok öregből.
– Örökké úgysem élhetünk – morogta az öregember.
A férfi nem akart úgy visszamenni a faluba, hogy semmi jóval ne tudjon szolgálni a többieknek.
– A pap azt mondja, hogy a falu bűnei miatt lettek keserűvé a vizek.
– Az okos ember, tudja, mit beszél – szuszogta az öreg.
– De hát évek óta mást sem csinál, csak iszik – berzenkedett a férfi a vén róka ravaszkodása ellen. Efraimnak úgy tűnt, mintha kinevetné őt, de nem volt biztos benne. A nagy szakálla mögött alig látta az arcát. Azonban furcsán csillogott a szeme a hívatlan vendégre.
– Legalább ő biztosan nem hal majd szomjan.
Efraim szeretett volna belelátni a fejébe.
– Alettáról tud valamit? – kérdezte hirtelen.
– Menj vissza a faluba, és mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak – tért ki a válasz elől az öreg.
– Nem lesz semmi baj? – kérdezte Efraim.
– Azt nem mondtam, de az aggódással úgysem mennek semmire.
Ezzel otthagyta Efraimot a kétségeivel együtt. Bement a házba. Csend lett. Efraim egész úton gondolkodott, hogyan mesélje el a látogatását. Végül csak annyit mondott:
– Ez bolondabb, mint a pap.
(a tűzvörös lovas)
Az egész azzal kezdődött, hogy nem találták meg a fegy-
 vert. Hogy milyen fegyvert és hol, az lényegtelen volt,
 de mindenképpen meg kellett találni. Emiatt sok embernek főtt a feje. Ugyanis eredményeket kellett felmutatni. És a fegyver megtalálása nélkül nincs eredmény. Először is a megtaláláshoz kellett szerezni egyet, mert ha nincs fegyver, akkor azt nem lehet megtalálni. Mivelhogy bárminemű lőfegyver tartása hosszú keserves éveket jelentett a csatorna építésénél, senki sem vállalkozott arra, hogy beszerezzen egy ilyen kényes tárgyat. Efölött sokáig morfondíroztak, hogyan tudnának eljárni az ügyben úgy, hogy saját magukat ne keverjék bajba. Hosszas fejtörés után, mivel egyre sürgették őket felülről, arra jutottak, hogy a rendelet a végrehajtókra nem vonatkozik, és így hirtelen Balázsi Efraim rájött, hogy nekik van otthon valamelyik régi háborúból maradt mordályuk, és az pont megfelel a célnak. Most már csak azt kellett kitalálni, hogy hova rejtsék el, hogy utána teljes lelki nyugalommal meg tudják találni. Ezen jó sokáig vitáztak. Először javaslatok születtek, majd vitatkoztak, végül szavaztak. De hiába minden erőfeszítés, nem jutottak egyezségre. Minden egyes alkalommal újra kellett kezdeni az egészet. Éjszakába nyúltak a tanácskozások. Az idő pedig telt. Visszafordíthatatlanul. És nemhogy egyetlen fegyvert sem találtak, de még azt sem tudták, hol kell keresniük. Aztán egy nap: magától elébük jött a megoldás. Séra Manassé fejéből pattant ki.
Alettát hajnalban verték fel. Nyolc férfi lepte el a házat. Közölték vele, hogy házkutatást kell tartaniuk, mert jó okuk van arra gyanakodni, hogy lőfegyvert rejteget. Aletta tiltakozott. Semmiféle fegyverről nem tudott. De minden hiába, az egyik ember, hogy, hogy nem, vészjósló mozdulatokkal nyúlt be a matraca alá, ahonnan előhúzta a viharvert mordályt. Manassé és Efraim diadalittasan néztek Alettára. A lány elsápadt. Beültették az autóba, és elvitték. Senki sem kérdezte, hogy hova. Nem is érdekelte őket. A földjeit szétosztották, a házába beköltözött Efraim a feleségével. Aletta tizenhét éves volt, amikor ez történt.
Efraim szerette Alettát, de a lány sose törődött vele. Pedig ő állandóan ott sürgött-forgott körülötte. Aztán, amikor meghalt az apja, Efraim úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Elment Alettához, hogy megkérje a kezét. A lány hűvösen nézett át rajta, amikor belépett az ajtón. Efraim tisztelettudóan köszönt. A lány biccentett, de nem kínálta hellyel. Azt hitte, hogy a gazdaság ügyei miatt jön, hogy azokról beszéljen vele. Efraim nem mert egykönnyen megszólalni. Hosszasan köszörülte a torkát. Aletta kérdőn nézett rá.
– Azért jöttem – kezdte Efraim –, hogy felajánljam segítségemet, mivel így egyedül maradt.
Aletta nem értette.
– Nem vagy megelégedve a béreddel? – kérdezte.
Efraim elpirult.
– Nehéz egy ekkora birtokot egy asszonynak egyedül igazgatni. Lótni-futni egész nap, perlekedni az emberekkel. Nem a kisasszonynak való. Meg aztán, ki tudja, mit hoz a holnap. Egy szó, mint száz, legyen a feleségem.
Aletta elnevette magát. De abban a pillanatban rájött, hogy ezt nem kellett volna. Efraim tűzpirosan állt ott. A lány elszégyellte magát.
– Nem lehetek a feleséged, mert nem szeretlek – mondta Aletta.
Efraim attól a perctől kezdve gyűlölte. De minél jobban gyűlölte, annál többször jutott az eszébe. Nem tudta a fejéből kiverni. A barátja vigasztalta.
– Ne törődj vele! – mondta neki Manassé –, ezek mind ilyenek, a bolondot járatják veled, aztán hozzámegy a neki valóhoz, te meg őrizheted a disznóit.
Manassé nem sokat foglalkozott az érzelmi dolgokkal. Nem értette a barátját, hogy mit gyötrődik annyit egy nő miatt. Ő aztán nem szomorkodott ilyeneken. Könnyen vette a dolgokat. Efraim nem tudta, de Aletta és közte volt valami. Manassé egy kicsit udvarolgatott neki, egy párszor titokban találkoztak. Manassé tudta, hogy a lány szereti őt, és jólesett neki ez a rajongás. De a többi nem érdekelte. Egyszer azt mondta neki Aletta:
– Mindig azt szeretjük a legjobban, aki nem érdemli meg. És minél inkább nem érdemes a szerelmünkre, annál jobban szeretjük.
Manassé nem értette. Így aztán azt válaszolta:
– Ma kétszer kellett elmennem az állatorvosért. A tarka marhátok elleni fog.
Aletta nem mondott semmit. A fiú ezt biztatásnak vette.
– Holnap meg az apámat fogom elkísérni a birkanyírásra.
Aletta elmosolyodott.
Efraim azt hitte, ha elhatározza, hogy soha többé nem gondol a lányra, akkor az úgy is lesz. Aztán hirtelen minden megváltozott. Efraim lett a legnagyobb úr. Ő vezette a kihallgatásokat. Aletta ügyét is ő intézte. Akkor már felesége volt. Próbálta a papírokat tologatni, a többi alá gyűrni, mert ő már tudta, amit a többiek még nem, hogy mi vár a lányra. Egy éjjel titokban el is ment hozzá. Alig hallhatóan kopogtatta meg az ablaküveget.
– Ki az? – kérdezte Aletta.
– Csak én – válaszolta Efraim.
A lány ajtót nyitott. Ott álltak a küszöbön, a holdvilágban.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, már nem tudom sokáig húzni, hogy eljárást ne indítsanak. Már így is sokan kérdezgetik, hogy miért nem tartóztatom le.
– Tartóztass le nyugodtan, nem bánom – válaszolta a lány. – Nem félek tőletek.
– Aletta, te nem tudod, hogy mi vár rád – tért át a tegezésre. – Még nincs késő. Miért nem mész el? Hagyj itt mindent! Biztos vannak rokonaid valahol messze, ahol nem találnak meg. Pakolj össze, és menj el! Hátra se nézz!
– Nem megyek el. Ez az én házam, és az én földem. Ha kell, vegyétek el erővel, de én magamtól nem adom.
– Ha a feleségem lennél… – kezdte Efraim.
– De nem vagyok – vágott a szavába a lány.
Hallgattak.
– Menj haza – mondta neki Aletta –, miattam pedig ne aggódj.
Bement a házba, és becsukta az ajtót. Így kezdődött minden.
(a fekete lovas)
Egy nap azzal jött haza Efraim felesége, hogy valaki virá-
 got tett a régi tekintetes úr sírjára. Biztos Aletta volt,
 mondta az asszony. Ugyan, válaszolta a férfi, ő nem lehetett, hiszen elvitték. Más pedig nem gondozza azt a sírt, tromfolta le a felesége. Efraim ezen elgondolkodott. Azon az éjszakán nem tudott aludni. Csak Aletta járt az eszében. Miért jönne vissza, ha egyáltalán túlélte, hiszen semmi nem köti ide, senkije sincs már. Elhatározta, hogy másnap elmegy a paphoz. Mert ki máshoz menne, ha visszajött volna, mint hozzá. Más nem állna szóba vele, és ő sem állna szóba senki mással.
Alig lépett be a kapun, a tiszteletes rámordult.
– Mit akarsz?
Efraim körbesandított, hátha észrevesz valami nyomot, ami Aletta jelenlétére utal.
– Ne szimatolj, hanem bökd ki, hogy mit akarsz – gorombáskodott a pap.
– Azt hittem, vendége van – vallotta be a férfi.
– Van hát – vágta rá a tiszteletes –, csakhogy te azt nem láthatod.
Efraim, akinek nem sok érzéke volt a transzcendens dolgokhoz, nem értette, hogy miről beszél a pap.
– Dugdos előlem valakit? – kérdezte nagy ártatlanul.
– Hülye vagy te, fiam – válaszolta a pap.
Efraim körbejárta a házat, de semmi nyomot nem talált. A szobákban évtizedes por állt, a konyhában minden edény és tányér az asztalon tornyosult. Egyszóval nem úgy nézett ki a ház, mint ahol vendéget fogadtak.
– Itt nem járt senki – mondta, amikor visszament a kertbe a paphoz.
– Úgy ahogy mondod fiam, senki.
– Hát akkor kiről beszélt itt nekem az előbb? – kérdezte a férfi, de Isten részeges szolgája nem válaszolt. – Alettáról nem hallott valamit? – kérdezte meg azért.
– Milyen Alettáról? – kérdezett vissza a másik.
Efraim nem akart meddő beszélgetésbe kezdeni. Ezért inkább eljött. Próbált többet nem gondolni erre az egészre. Újabb évek teltek el.
Aztán elkezdett esni az eső. Szakadt. Aztán elállt. Akkor kezdődött a szárazság, és egy nap megölték a fiát. Akkor érezte úgy, hogy egyedül van.
Egy nap megszólalt a templom harangja. Évek óta nem fordult elő ilyesmi. Az emberek rettegve rohantak a templomkertbe. A tiszteletes éppen bizonytalan léptekkel jött le a toronyból.
– Nincs elég bajunk? Mit harangozik itt nekünk? – kiabáltak rá.
Az emberek idegesek voltak. A pap meg nevetett rajtuk.
(a fakó lovas)
Lola, a falu bolondja, járta a házakat. Mindenhol a lovak-
 ról beszélt.
– Nem szeretem a lóhúst – mondta.
– De nem is kell azt enned – válaszolták neki.
– Hát most éppen nem – magyarázta Lola –, de bizony volt úgy, hogy csak azt ettünk, és én ki nem állhattam. Még a szagától is rosszul voltam.
Senki nem értette, hogy miért beszél a lovakról. Azt hitték, hogy biztos valahol látta, hogy lóhús került az asztalra. Valaki rá is kérdezett.
– Csak úgy eszembe jutott. Mostanában sokszor eszembe jut, ahogy megettük apám kedvenc lovát, mert nem volt egyéb ennivaló.
Így aztán napokig hallgatta a falu Lola lovas történeteit. Nem sokat törődtek vele, mindenki a vízzel volt elfoglalva. Nagy bajban voltak. Tudták. Nagy bajukban már Lolát kérdezgették, hogy mi lesz velük. A bolond gondterhelt arcot vágott.
– Valószínűleg – mondta – a víz egy idő után újra iható lesz.
– Na de hogyan, Lola? – kérdezték.
– Azt nem tudom.
Borúsan ráncolta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nagyon emészti belül valami.
– Azt hittem – fogott bele nagy nehezen –, Efraim fiának vére lemossa az átkot a faluról.
Mit beszélsz? – sápadtak el.

– Szegény Aletta – folytatta összefüggéstelenül a bolond lány –, egyedül csak én sirattam meg, amikor elvitték.
Lola elmerült az emlékeibe.
– Jó lány volt. Ő volt az egyetlen, aki sose csúfolt engem. Nem nevetett a hátam mögött, mint ti. De a lóhúst akkor sem szeretem.
Messziről kellett vizet hordaniuk. A szomszéd falvakban először csodálkoztak, de mindenkinek volt rokona, aki jó szívvel adott, de ahogy teltek a hetek, oda is eljutott vergődéseiknek a története, és mivel az emberek szeretik kiszínezni az eseményeket, már-már gigantikus méreteket öltött a múlt. Ezek megöltek egy nőt, suttogták. Egy nőt, egy nőt – visszhangozták az útszéli füvek. Aztán elvették mindenét, és szétosztották egymást közt – folytatták. Így aztán egy idő múlva már nem látták olyan szívesen őket. Még a rokonok sem.
– Nekünk sincs – mondták nekik –, várjuk az esőt.
Nem tudták, mit tegyenek. Efraim is egész nap ült egy helyben. Nem lehetett hozzászólni.
– Eszét vesztette – terjesztette a felesége –, a fia halála miatt érzett bánatában, tette hozzá.
Így aztán a falu teljesen magára maradt. Egy nap Manassé lépett be a kapun. Efraim felesége, ahogy meglátta, szörnyű sopánkodásba kezdett.
– Ha nem hagyod abba, kapsz egyet – mordult rá a férje. Erre csend lett.
– Sose gondoltam volna, hogy ez történik velünk – kezdte a látogató. Efraim semmit sem szólt. – De nem hiszek ezekben a babonás félelmekben, amelyek úrrá lettek itt mindenkin. Ostoba asszonyi képzelgés, ami már a férfiakat is megfertőzte. Kellene tenni valamit. Beszélni kellene még egyszer az öreggel.
– Az nem akar segíteni rajtunk – mondta a házigazda.
– Az nem, de a felesége lehet, hogy igen – replikázott Manassé. – Akármi történt is, Aletta nem akarja a vesztünk.
Efraim kérdőn nézett rá.
– Miről beszélsz? – csodálkozott rá a barátjára.
– Aletta itt van a faluban – mondta az a legnagyobb nyugalommal.
Efraimmal elkezdett forogni a világ.
– Mióta van itt? – szólalt meg.
– Ősidők óta – mondta a másik –, már nem tudom pontosan, mikor jött vissza, jobb dolgom is van, mint vele foglalkozni.
– És te beszéltél vele?
– Hát persze, miért ne tettem volna.
– És ő szóba állt veled?
– Még jó hogy! Miért ne állt volna? Mindig is oda és vissza volt tőlem.
Manassé önelégült ábrázattal ült a barátjával szemben. Efraim a legszívesebben behúzott volna neki egyet.
– Annak idején nem akartam neked mondani, mert úgy oda voltál érte, de most már tudhatsz róla. Úgy futott utánam az a lány, hogy csak na. Nem hiába mondtam neked, hogy nem ér az egy fabatkát sem.
– És nekem miért nem szólt senki?
– Nem akartuk, hogy felkavarjon a dolog. Meg nem is volt fontos.
– Hol van Aletta? – kérdezte Efraim.
– Hozzáment ahhoz a bolond öreghez.
– De hiszen az apja lehetne! – kiáltott fel a férfi.
– Más úgysem vette volna el – mondta Manassé.
Efraim nem értette, hogy miért barátkozott ezzel az alakkal annyi éven keresztül.
– Most menj el – mondta neki.
Manassé ezen egy kicsit meglepődött.
– Elmész hozzájuk? – kérdezte. – Nem magam miatt, hanem hogy a falu megnyugodjon, lássa végre az a sok bolond öregasszony, hogy semmi köze a vizeknek ahhoz a szédült lányhoz.
– Menj – mondta még egyszer Efraim.
Manassé elment. Lassan tette be maga mögött az ajtót. Nem értette a barátját. Arra gondolt, hogy lehet, hogy még szerelmes Alettába, bár ez hihetetlennek tűnt. „Ez a história mindenkinek megártott” – gondolta. „Épp ideje, hogy vége legyen.”
Efraim úgy érezte, mintha kiszakadt volna a valóságból. Valami egészen furcsa és egészen idegen tájra tévedt. Nem hitte el, hogy Aletta évek óta itt volt a közelében, és ő nem tudott róla. Felfoghatatlan volt számára, hogy amikor elment az öreg házába, akkor nem ismerte fel.
Napokig gyötrődött, hogy mit tegyen. A felesége meg csak sírdogált mellette, napjában ezerszer szipogta el, hogy mind meg fognak halni, csak azért, mert az ő ura olyan tehetetlen. A férfi semmit sem szólt. Aztán egy hajnalban elindult. Nem akart senkivel találkozni, ezért a kertek alatt ment, szinte lopakodva. Éppen hogy csak világosodott, amikor a házhoz ért. Nem ment be, hanem megállt a kapunál. Még a kilincs után sem nyúlt. Csend volt a ház körül. Még a kutya sem ugatott. Benyitott. A kapu nem volt bezárva. Óvatosan lépdelt az udvaron, mintha frissen porolt szőnyegen járna. Eldöntötte, hogy a múltkori padon várja meg, hogy előkerüljenek a háziak.
Az öreg jelent meg először az ajtóban. Most sem lepődött meg a látogatón.
– Nagy bajban lehetnek azok, ha megint elküldtek ide – morogta elégedetten –, mégis, miben reménykednek?
– Már alig van tartalék vizünk.
– Nem nagyon érdemeltek mást – vágta rá az öreg.
Efraim lesütötte a szemét.
– Aletta benn vár rád – mondta neki, azzal elment.
Efraim bement a házba. Az asszony ott ült az asztal mellett. Nagyon megváltozott, már alig emlékeztette valami a régi Alettára. Talán a szeme.
– Ülj le – mutatott egy üres székre –, hallottam, hogy mit suttognak az emberek. Én nem haragszom senkire. Sem rád, sem másra. Megmondhatod nekik nyugodtan. Nincs gyűlölet bennem.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte a férfi.
– Hova mehettem volna? – mondta az asszony.
– Miért mentél hozzá ehhez a vénséghez? – faggatta tovább Efraim.
– Mi mást tehettem volna? – válaszolta Aletta.
– Manassé miért tudhatta, hogy itt vagy?
– Azért, mert neki sose számítottam.
– Meghalt a fiam – mondta a férfi.
– Tudom. Sajnálom.
– Én nem akartam, hogy elvigyenek, de nem tehettem semmit. Ha akkor nem állok az események élére, engem is árulónak tartottak volna.
Aletta hallgatott.
– Nem lehet, hogy az öreg mérgezte meg a vizünket? – szegezte neki a kérdést a férfi.
– Sose tenne ilyet – mondta a nő.
– És te? – nézett a szemébe.
– Én sem.
– Akkor mégis mi történik velünk?
– Amikor eljöttetek hozzám, és megvádoltatok, én sem tudtam, mi történik velem – suttogta az asszony.
Efraim elsápadt. Aztán elköszönt Alettától.
– Na mi van? – várták már a házánál a többiek. Efraim nem szólt hozzájuk, bement a szobába, és magára zárta az ajtót. A felesége ott szipogott az emberek között.
– Eszét vesztette – mondogatta –, a fia halála miatt érzett bánatában.
Efraim néhány óra múlva jött elő.
– Mit akartok? – förmedt rájuk.
– Tudni, hogy mi lesz velünk – mondták a többiek.
Efraim megrándította a vállát, és visszament.
Séra Manassé volt az első, aki elköltözött. Őt követték lassan a többiek. Egy nap Balázsi Efraim felesége is áthurcolkodott a szomszéd faluba a nővéréhez. A férfi egyedül maradt. Amikor meghalt az öreg, a falu egykori bírája, ketten ásták a gödröt a pappal, mert már senki más nem maradt rajtuk kívül. Aletta mozdulatlanul nézte, ahogy dolgoznak. Aztán lassan beeresztették kötélen a koporsót, a pap mormolt valamit, de egy szavát sem lehetett érteni, mert részeg volt. Csendben mentek el az asszony házához, ahol az szó nélkül tette eléjük a gőzölgő húslevest.
Akkor már szinte egy éve nem esett egy csepp eső sem.




LÁSZLÓFFY CSABA

KOCKÁZATOK

Koczka Györgynek

1. A Nagy Buli szapphói strófában
Mérgező kor volt. S te, a szél ezüstös
úti porától patinás tünemény(!) –
táncosan, mint régi idők mezőin:
hol vagy, elődöm?

Ujjainkban és az agyunkban is gép
zakatol vagy búg; de se vér, se tinta
(persze, nincs is – ha elavult a toll már –,
mit belemártsunk).

No, de ez a zaj? A közöny sisakja
rejti arcuk, s jaj, unalom/ha költők
eleven, megnőtt hada hörg időnek
fergetegével!/

Boldog-é álmuk, letarolva végképp?
(Ott van a helyük, üres, íme, mégis).
Gerlepárok! lecsupaszítva minden
intimitás, és

minden érték szétszóratott. Ma nincs jobb:
tűrjük elfajzott cudarok dagályát! –
(Hajlított terror, nagyidő sokunkat,
számtalan csapda

s fergeteg villámtüze várt, s a szellem
olykor egy ócska esernyő alatt, ha
félt, igaz, csak fél-szavakat, de súgott
társa fülébe).

Kint a kicsiszolt cinikus világban
mint csellengő eb, fut a zord jövőkép,
dörgölődik üzletelőkhöz… S űrré
tágul a seb bent.
2. Álom árvizei
„az elesettek neve
/…/ kizuhan a megzuhanásból”
(Prágai Tamás)

Csontszilánkok, porladó idegek!
Tartós árban fejed a víz alatt,
már nem kalapál oly veszettül szíved
az erőlködéstől, mint a felszínen,
hogy az összeomlás maga alá temet.

Tények hordaléka, honnan s hova:
az anyag belsejéből, ami elszabadul,
milyen alakzatokká képezi magát?
Zománc alatti porckopások,
gyulladásos és forradásos csontok.
Intim asztaltársaság – kínos percek
sercegő bogáncsa –: irgalmas nővért
játszó barátok, aszaltvigyorú besúgók.

A még soha elő nem hívott
párbeszédek s elhallgatások,
mint holmi kínzóeszközök.
Az emberi idő sohasem egyirányú:
visszacikázik, és bumerángként ejt
utólag, hányszor(!), barbár sebeket.

A kalitka-tudat, inog előre, hátra
(le ne zuhanj valamelyik emlékkel,
fölöslegesen össze ne roncsolódj) –
a vérerek falait áttörő,
a mész mögötti génes, kénes
gőzbe vesző kettős magány.

A ház, a kerti locspocs s lom(b)halom.
Csak törmelék, illat sehol, a rőt
sövényt is elsodorta rég a szél.

Fojtott hóesésben (»vannak napok,
mikor más valaki szeretnék lenni«)
elodázott pszicho-drámáknak
prédául odavetett köztetem! –
Feltört aszfalt, szagos az exhumált
kor, a törékeny útvesztőkön
föl-fölmondott vers. Befagyott tudás.

Mint könnyű járda, öreg házfal: ifjú
eszménykép süllyedőben (a nyálába
fulladt, tilosból nyálkás kegybe
kecskebukázó kaszkadőr)!
Aranymáz alatt rángatózó
mimika (a sisak sehol) –
elsimítani az otromba ráncokat,
amíg az idő össze nem omol.

Rongyfáslikká fölhasogatott végeken
szívünk végső elaltatásra vár.
– – – – – – – – – – – – – – – –

Barbáröröklét, békétlen halál.
3. A halhatatlanság kockázata
„Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek”
(Shakespeare, CXXIX. szonett)

Meddig tágítható közérzeted?
Törékeny útvesztők, sorsod követve
tilosba tévedsz, vagy csak nyalkás kegybe.
Bohócruha? Palást? – cserélgeted.
A mostohád kegyúr. „Ha követem,
tán édesebb lesz a siker gerezdje!”
Hiú remény vezet; idegen mezbe
(az exhumált kamaszkor köztetem)
öltözve szövegelsz magad keresve.
Sötét tüzekben árnyad jól megedzve,
vén lókötő, lim-lom között neszezve,
elhullt hajad alatt kiég az eszme.
S bendőd, ha fel nem fúj Isten szele,
felfalt ifjúságoddal lesz tele.
(K óda) Ballada a „más nemzedék”-ről
Avas, átizzadt minden zengzemény,
mely hitvány korra emlékezteti
a magadfajtát: higgye, jó neki
az új, a zavaros. Még nem erény
húszévesen habzsolni, persze, azt,
amitől undorodni kéne… (De:
„Más nemzedék – szerencse »bélyege«! –,
nem olyan, aki mindent elszalaszt.”)
Szalonképes haramiák – a sok,
szőrét veszejtő ordas rongy-öreg
ölében ringatózó göngyöleg –:
önámítás, vagy karrier az ok?
Múzeumi tárgynak képzelni a
gyilkos agyart.
(Ki kinek a fia?)



MAGYAR CSABA (Karcolatok)

A Tollaskígyó
A Tollaskígyó egy tabáni fa lombjai között kucorogva  ijedten pislogott, amikor lecsaptak rá az ORFK  kommandósai. Kissé fázott az esti hűvösben, a kiabálásból pedig semmit sem értett. Tulajdonképpen azt sem tudta, hol van. Fél óra múlva viszont már az ORFK Teve utcai főhadiszállásán találta magát, ahol Tóth százados vezérletével nekiláttak a kihallgatásának.
– Anyja neve, foglalkozása? – próbálta felvenni az adatokat Tóth beosztottja, Kiss zászlós.
Ám a Tollaskígyó, ha akart volna sem tudott válaszolni a kérdésekre, hiszen évszázadok óta súlyos amnéziában szenvedett. Csak nézett maga elé tanácstalanul, vajon mit akarhatnak tőle.
– Mi a neved? Nem ér-tesz ma-gya-rul? – tagolta lassan Kiss zászlós, hátha ezzel segít a helyzeten.
De a szoba közepére ültetett teremtmény továbbra is csak riadtan meredt maga elé. Aztán nagyon halkan motyogni kezdte: – Kvecalkoatl, Kvecalkoatl…
– Szórakozol velünk? Mit vakerálsz itt cigányul? – üvöltött rá Tóth százados a dühtől egészen kivörösödve, és egy hatalmasat lehúzott a Tollaskígyónak. Az ütésbe egészen belerázkódott az amnéziától szenvedő istenség agya. Egy ideig kábán pislogott, majd egyszerre sárgás fény gyúlt a szemében, a következő pillanatban pedig letépte kihallgatója fejét. Mire a többiek felocsúdtak, már csak a hűlt helyét találták.
Tóth századost az ORFK saját halottjának tekinti, hozzátartozóinak az év végéig adott haladékot a szolgálati lakás elhagyására.

Az új lakók a földszinten Nem nagyon tetszenek nekem ezek az új lakók a földszinten. Két hete figyelem őket a függöny mögül, azt hiszem, semmi jóra nem lehet számítani velük kapcsolatban. Különös népség, többnyire halkan füttyögnek, és egy furcsa nyelven, fejhangon karattyolnak, magyarul valószínű még köszönni sem tudnának. A kinézetük sem valami bizalomgerjesztő, ilyen olívaszínű, már-már ormányra emlékeztető tokmányokat én még soha nem láttam. Ormótlan karjukkal hadonászva, görnyedten imbolyognak, furcsa vágású szemüket mereven a földre szegezik. És milyen ruhákban járnak! Ezek a turbánszerű fejfedők, illetve a puttonyaik tényleg abnormálisak. Szerintem szaguk is van, habár erről nem tudtam meggyőződni, mert eddig még nem kerültem egyikük közelébe sem. Honnan menekülhettek ezek ide?
Az is holtbiztos, hogy nem dolgoznak. Ezt a nyugdíjas Teri néni is megerősítette a szomszédból, aki szintén egész nap szemmel tartja őket. Teri néni amúgy mindenről tud a házban, még telefonálás közben is az ablakban szokott állni. Azt mondja, ezek a gyanús alakok ott lent folyton ki-be járkálnak a lakásba, még az sem kizárt, hogy egy tolvajbanda, netán egy terroristacsoport fészkelte be magát, mert mindenféle – műszereknek meg alkatrészeknek látszó – tárgyakat cipelnek magukkal. Gondoltam, szólok a rendőrségnek, végül mégis úgy döntöttem, várok még egy darabig; meg aztán, hogy őszinte legyek, kissé tartok is tőlük. Az ilyenektől bármi kitelik, fegyver is lehet náluk. Pár napja véletlenül kiszúrtam, amint egyikük a házmester dolgát végző macskáját megfenyegette egy pálcával, szegény pára még fél óra múltán is remegett a rémülettől. Különben a harmadikon az is elterjedt, hogy bombát készítenek. Dr. Stein tűzszerészként szolgált a seregben, és ott látott a lentiekhez hasonló szerkezeteket.
Az szerintem a legnagyobb baj, hogy manapság megszűnt a rend, mindent elárasztanak ezek a semmirekellő, jöttment népek, csak élnek itt egymás hegyén-hátán a segélyen, ráadásul, ha megjegyzést mer tenni rájuk az ember, ki tudja, tán még helyben is hagyják. Ezek is lent, tuti, hogy valami rosszban sántikálnak, tegnapelőtt este két, izgatottnak látszó ormányos becipelt valami böhöm nagy hordóforma tárgyat, és alig fél óra múlva kiment a házban a villany. Hogy mást ne mondjak, pont a kedvenc sorozatomat adták. Ez rajtam kívül már másoknak is több volt a soknál, a nagydarab Tóth dühösen le is rontott a második emeletről, hogy rendet csináljon. Pedig általában nyugodt és jó kedélyű, mint a legtöbb hentes. Most mégis feldühödött, mert az áramkimaradás miatt ő is lemaradt a legizgalmasabb jelenetről. Mondanom sem kell, nagyon pórul járt szegény Tóth, mert a villany még órákig nem jött vissza, ő viszont teljesen megkukult; azóta a feleségéhez sem szól egy szót sem. Már orvost is hívtak hozzá, de az sem jutott vele semmire.
Valaki aztán csak feljelenthette ezt a kibírhatatlan népséget, mert ma délután, pont amikor leugrottam vásárolni a csarnokba, fekete ruhás alakok vették körül a házat, és állítólag távozásra szólították fel a bűnbandát. A végén még könnygázgránátot is dobtak a lakásba, és az ajtót is betörték, de addigra már senki sem volt odabent. Az egész csapat elszelelt, csak egy furcsa fémkockát hagytak maguk után. Először azt hitték, hogy bomba, de kiderült, hogy a lakók gondolatait rögzítették rajta, amióta beköltöztek a földszintre. Furcsa, de Teri néni szerint negyvenöt percre ráfért az összes.

Filozófiai kert

Jónásnak fogalma sem volt a filozófiáról, a fémhulladékhoz  viszont nagyon értett. Gyerekkora óta foglalkozott fémmel, ebből tartotta fenn magát, és ha éppen volt, a családját is. Legyen öntöttvas, acél, réz, nikkel, alumínium vagy bronz, egy pillantással felmérte az adott tárgy értékét.
Gandhit is már réges-rég felbecsülte a többiekkel együtt, még meg is tapogatta őket, amikor jó három éve a Gellért-hegyen csavargott. Tetszettek neki a bronzszobrocskák, az egymás mellett álló, kört formázó alakokból méltóság és mélységes nyugalom áradt. Le is heveredett melléjük egy kicsit a fűbe. Miközben a Várat és lent a hidakat nézte, néhány percre maga is megbékélt. A szoborcsoport nevén is elmélázott, Filozófiai kert. Valójában nem ismerte a filozófia szó jelentését, és hacsak a domboldalt nem számítja annak, az alkotás nem igazán emlékeztette kertre. Marhaság, gondolta, ám jó ideig nem ment ki a fejéből.
Ha nem kapcsolják le sínlopás közben, sokkal hamarabb visszajött volna. Így viszont 26 hónapot kapott, hiszen nem először gyűlt meg a baja a törvénnyel. Ahogy a tárgyalóteremben az ítélethirdetésre várt, azon tanakodott, vajon miért nem tud ellenállni a síneknek. Talán a rendeltetésével tökéletesen összhangban álló egyszerű forma, a szabadságot is jelképező, meszsze futó sima acélpár az oka, és persze az sem mellékes, hogy jól hoz a konyhára.
Majd fél év eltelt már bent, mire eszébe jutott a Filozófiai kert. Egy héttel később talált rá a könyvtárban a Bevezetés a filozófiába című kötetre. Szinte vadonatúj volt, még sohasem kölcsönözték ki. Jónás el sem hitte volna korábban, de a büntetése hátramaradó részében folyamatosan olvasott. Eleinte nehezen ment, apránként mégis kezdte megérteni a fogalmakat. Amikor pedig úgy tűnt, hogy végleg elakadt, az interneten kért segítséget. Egy alkalommal eszébe ötlött az a mennyezetig könyvespolcokkal teli nyaraló is, ahová egy társával télvíz idején betört. Mai eszével először biztosan a könyveket kutatná át, és csak ezután szedné össze a mozdítható műszaki cikkeket.
Mire kiszabadult, nagyvonalakban tisztában volt a görögöktől Descartes-on, Kanton és Hegelen át Lukáccsal bezárólag a főbb filozófiai irányvonalakkal. Még Fukuyamától és Teilhard de Chardintől is olvasott, egy Mahatma Gandhi életéről szóló leírás pedig egészen lenyűgözte. Újdonsült ismeretei és tudása birtokában máshogy tekintett a világra és önmagára is. Elhatározta, hogy ezúttal valóban megpróbálja. Alkalmi munkákból élt és igyekezett elkerülni régi cimboráit, noha nem egy remek üzleti ajánlattal megkeresték. Sokat olvasott, és felkereste egyetlen értelmiségi ismerősét, egy volt irodalomtanárt, aki korábban pedofil képek terjesztéséért ült néhány évet. Néhány pohár bor mellett éjszakákba nyúló vitákat folytattak olvasmányaikon, ám mindez cseppet sem lendített Jónás anyagi helyzetén.
Miután fizetség hiányában legutolsó albérletéből is kitették a szűrét, elhatározta, hogy ismét ellátogat a Gellért-hegyre a Filozófiai kerthez. Egy langyos kora nyári délutánon átsétált az Erzsébet hídon, majd a víztározó épülete mellett felbaktatott a csupazöld domboldalra. A bronz szoborcsoport tagjai mindannyian gondolataikkal a világot megváltoztatni és átformálni képes bölcselők és tanítók: köztük Ábrahám, Buddha, Lao-ce, Jézus és Gandhi, ugyanolyan elmélyült nyugalommal és méltósággal álltak, mint annak idején, amikor Jónás először járt ott. Most azonban egészen más szemmel nézett rájuk. Csendesen lekuporodott melléjük, mintha maga is közéjük tartozna, és hosszasan eltöprengett.
Megvárta, míg leszáll az est, és csak amikor a Hold már magasan járt a Gellért-hegy fölött, fogott neki lefűrészelni a szobrocskákat talapzatukról. Tudta, jó pénzt fog kapni értük, de azt megfogadta, hogy Gandhit megtartja magának.