Kritika

Győrffy Ákos harmadik verseskötete azonban újra ehhez az alapkérdéshez tér vissza: hogyan tud valaki az élményeiről, az emlékeiről, netán az érzéseiről beszélni, ha azokat szükségképpen csak körvonalaival képes rögzíteni, azaz nagyrészt a hallgatóra bízza leírásaik kiegészítését, összerakását, kiszínezését. Az egyik versének beszélője ki is jelenti, hogy „semminek se tudom / a pontos nevét”, de Győrffy költészetének újdonsága inkább az, hogy miközben prózába hajló verseiben igyekszik pontosan, egy-egy dolgot többször is körbejárva fogalmazni, elhallgatásokkal, sőt, a ki nem mondott elemek hiányának érzékeltetésével végső soron a nyelv korlátozott közlésképességét hangsúlyozza. Sőt, némi melankóliát sugallva azt is érzékelteti, hogy a közlések kényszerűen jelen lévő üres helyei, azaz a kommunikáció tökéletlensége miatt marad az ember végső soron örökké egyedül. Győrffynek ez a felismerése – mármint az, hogy ha az identitást emlékek és az azokhoz kapcsolódó érzések határozzák meg, akkor ezek kommunikálhatatlansága társtalanságot eredményez – azt jelenti tehát, hogy a kötetben már-már metafizikaivá nagyított magányának a nyelv elégtelensége a valódi oka.
De itt álljunk is meg egy pillanatra! Meg kell ugyanis említenünk, hogy ez a mélyen filozofikus, nem csak nyelvkritikai, de inkább egzisztenciális kérdéseket felvető attitűd igencsak ritka a kortárs költészetben, különösen Győrffy kortársai, azaz a harmincöt alattiak munkáiban. Ebben a körben még mindig nagy keletje van a játékos, idézgetős, ironikus beszédmódoknak, bár az első köteteiket most megjelentetők között – említhetem Krusovszky Dénest vagy Nemes Z. Máriót – az elmélyültebb, komoly és nem csak komolykodó megszólalás igényével (és persze eredményével) is lehet találkozni. Győrffy azonban azért tud radikálisabb, sőt átütőbb lenni náluk, mert a verseiben pillanatokat sem enged az iróniának, de még a humornak sem. A Nem mozdul egy ebből a szempontból is következetes, biztos poétikai lábakon álló, végiggondolt és érett kötet.
A versek képei és a témái kivétel nélkül komorak, mondhatni, időskori költészetekre jellemzőek. Gyakori helyszínei a temetők és a gyerekkori kalandok pusztuló terei, ahogy sokszor láthatunk haldokló állatokat és tönkrement, menthetetlenül a vég felé sodródó embereket is. A „fagyott homok”, a „hideg szél”, a „rothadásszag”, fuldokló darazsak, elgázolt csigák és bogarakkal átjárt fecsketetemek jelzik ennek az apokaliptikus költői világnak a kereteit. Megdöbbentő ez az elégikus, reményvesztett hang, mely csak a múltban képes némi vigaszt találni. Fontos persze az is, mi emelődik ki értékként a múltból: egy közös diószedés, egy harkály munkájának megfigyelése, egy esővízzel teli hordó megpillantása, kavicsdobálás a folyóba, vagy épp a friss méz megkóstolása. Azaz apróságok itt is, ott is, mások számára talán nem is érzékelt finomságok, melyek egy roppant érzékeny, könnyen sebezhető beszélőt feltételeznek. Ami szép, az a természethez kötődik, de mindez épp ezért törékeny és mulandó: „ez már az ősz” – ahogy egy helyen mondja is. A fenyegetettség tehát állandó, és a kötet világában nagyobb, mint bármiféle teremtőerő.
Érdekesen úszik be a térbe mindezzel párhuzamosan Isten hiányának szorongató gondolata is. A világ egy Istentől elhagyatott világ, mely leginkább abból látszik, hogy a versekben minduntalan visszatér az „igazi ima” lehetetlenségének problémája. Az a pillanat, amikor valaki imádkozni akar, de „nem tudja, hogyan kell / imádkozni” (Messze alszik). És főleg azért nem tudja, mert ehhez sem állnak a rendelkezésére megfelelő szavak, azaz, amit a feljebbvalóval szeretne közölni, az sem fogalmazható meg kimerítően a rendelkezésére álló nyelvek valamelyikével. Ennek pedig az az oka, mondja a Teknős alakja volt című vers, hogy bár a szavak eredetileg Istenre vonatkoztak, „valahogy / elsüllyedt, kirohadt belőlük az, amitől ima lehetne / még máma is mindegyik”, és példaként a mára mindenfelé használt „attól függ” fordulatot hozza, mely talán ősformájában a ’minden Attól függ’ értelemben volt használatos. Igazán impozáns ez a gondolat, sőt, a verssé formálásával is maximálisan elégedettek lehetünk.
Ez a szabad verset kiválóan kézben tartó, azt néha a próza felé hajlító, mégis rendkívül sűrű, szinte fogalmi költészet ugyanis itt is egy sajátként felismerhető, szépen hajlított, legügyesebben talán az ismétlés eszközével élő nyelvet használ, mely ritkán tapasztalható hatással tud lenni az olvasóra. Néha talán túljátszott, máshol kicsit modoros a fák illatába feledkező, a „kunyhók” meghittségét vágyó versbeli figurák szerepe, vagy túlságosan drámai ezek megrendültsége, de összességében egy jól kimért, rendezett költészetet ismerhetünk meg a könyvet olvasva. Győrffy Ákos rendkívül gondosan szerkesztett, régi verseket is nagy számban közlő kötetének ráadásul irodalomtörténeti jellegű válaszai is vannak a költészet lehetőségeire, jelenére és jövőjére vonatkozó kérdésre, hiszen nagyon határozottan azt állítja, hogy az efféle mosolytalan, tragizáló, másrészt rímtelen, sokszor tőmondatokat használó versbeszéd az ironizáló, saját pozícióját is megkérdőjelező költészetnek valós alternatívája lehet. Hogy így lesz-e, az ma legalábbis bizonytalan, de ez mit sem von le a kötet lírai teljesítményéből, mely nagyrészt az elkötelezettségnek és valóban meggyőző következetességnek köszönhető. Ez utóbbira mi sem jellemzőbb, mint a kötet címbeli önállítása: Nem mozdul.

A regény legfőbb erejét ugyanis a nyelve adja, mely hatványozottan zenei, ez a szöveg nem is írva, szinte kottázva van. Ragyogó fordulatok, megoldások, mondatok tárháza. Ennek a szövegnek a vezérfonala az opera: a jellemformázás is ezt támasztja alá, végletek találkoznak egymással. Egy dalszínházi kottatáros és alkalmi súgó (a „böffencsek közt bajtársiasan röfögő Zsigó”, aki máskor inkább „beszédjárkáló trubadúr” vagy „műfaj nélküli művész”) és egy („elkancásodott combú”) pincérnő viszonyát követhetjük nyomon, mely hol inkább az illúzió, hol inkább a realitásnak látszó regénytér világában bontakozik ki. A cselekmény vérszegény, s csak a regény ideális méretének (illetve az író arányérzékének) köszönhető, hogy még éppen elviselhető mértékig homogenizálja a szöveg mozgásterét, és ez a monoton, függőleges mozgást nem nagyon ismerő lebegés nem válik az olvasó terhére. A szerző főszereplőit megkettőzi, de ez a megkettőzés is csak fokozza az operai ellenpontozást: Zsigóról (erről a korábban „marionett-figuraként” megjelenített lényről), a vele tulajdonképpen azonosítható Agyközpontba jelentéseket írnak és küldenek, ezer szemszögből, ezeregy stílusban, s ez az eljárás a mindentudó elbeszélő kínálkozó pozíciójának kijátszására módfelett alkalmasnak bizonyul. Van benne valami barokkos, mintha Szent Teréz belső várkastélyának egy modern változatát látnánk: ahogy az öt érzékszerv lélek bástyáit védi, ebben a regényben úgy óvja minden érzékszerv az elme hiperracionálisra konstruált támaszpontját. A rendszer a feldolgozandó észleletek áldozataként a megsemmisülés útjára lép (a megsemmisülésben lehet azért némi transzcendencia), s a „Kételkedés Szelleme” valóban bekebelezi az „Elbeszélés Szellemét”. Susánka olykor nimfomániás Selyempinaként jelenik meg. Itt szinte kiszámíthatatlanul rapszodikus az átjárás a két véglet között. Prózapoétikailag kevéssé hatásosnak nevezhető, hogy Zsigó és az Agyközpont egysége tételesen is megfogalmazódik, bár ez a regénybe simulóan következhet a szerelem irracionalitásának és rendszerromboló erejének végletes szembeállításából is az indokolhatóság, az ésszerűség univerzumával. A klasszikus operapoétika a végleteket szereti, a sarkítást, a pólusokat, melyek felé biztos a cselekményfejlődés iránya.
Az idő mérése is operai évadban történik (61. o.), rendkívül gyakoriak a zenei utalások és a zenei metaforák, például „Susánka mit sem tudva a padon mollban vergődő Zsigóról” (60. o.). Vagy: „meghallván maga alól a lánykai álom noktürnös hangjait” (69. o.), „Akkor tehát Zsigónak van saját szólama?” (72. o.). Sőt, még a vaníliafagylalt is „vastagabb hangszerelésű.” (79. o.). Meglátásom szerint a regény szinte minden lényegesebb mozzanatához zene rendelhető hozzá, az én olvasatomban egy-egy szituáció nagyon gyakran egy-egy ismertebb operaszituációhoz való viszonyában vált áttételesebbé vagy rendkívül produktívan többszintűvé. Néhány szembeötlő példa: Az Agyközpont tétovázásai, és egymásnak ellentmondó jelentései ugyanarról a tárgyról megidézik Elliott Carter What Next? című egyfelvonásosát, ahol a cselekmény egy súlyos tudatkimaradás autóbaleset utáni nyomozás története: ki hogyan és miért került bele abba a történetbe, amelyet a zeneszerző elmesél, s így lesz a hiteles elbeszélés csődjének megrázó, de ugyanakkor ironikus zenei dokumentuma. Zsigó temetői sétájakor szinte megszólal Richard Strauss Az árnyék nélküli asszony című operájának néhány részlete: a meg nem született gyerekek híres kórusa mindenképpen. Az eszelős féltékenység ábrázolásakor hallani a Cosi fan tutte bizonyos taktusait, s amikor Susánka „sötétlila krepdesinruhája” fellép a pesti éjszaka operaszínpadán, nemcsak az a tény teszi ironikusan elevenné az ezt követő kicsapongást, hogy a ruhát Zsigó a Tosca jelmezállományából szerezte, hanem az is, hogy Puccini itt többször meg is szólal: mégpedig sűrítve, Susánkára kopírozva hol Manon, hol Mimi, hol Tigrana, hol pedig Magda de Civry szerepét. A mez nélkül megpillantott istennő motívuma kapcsán kiben nem ötlik fel Richard Strauss Daphnéja? Selyempina leírása orális szex után, ahogy büszkén viseli „a férfitajték halványan cukrosodó foltjait”, mintha Ad?s Powder Her Face című kamaraoperájának részleteivel lenne kiegészíthető, az sem lehet véletlen, hogy Zsigó egykori kamasz sötét „lakosztályába” úgy lépnek be, akár Puccininél Rodolfo és Mimi, de a csók itt elmarad. A fürdőben már-már megvalósuló öngyilkosság értelmezhetőségének feltérképezésekor pedig nem lehet nem gondolni a Poppea megkoronázására, arra a részre, amikor a fürdőben öngyilkosságot elkövető Seneca épp azt énekli, hogy: „Amici, ? giunta l’ora...”. És ami mindvégig kísért, az a Don Giovanni és a Falstaff.
Külön izgalmas probléma, hogy vajon mikor is játszódik a regény? Alighanem a huszadik század elején, illetve első felében. A nyelvi megfogalmazások krúdys archaizmusait, bevallom, kezdetben iróniának, nyelvi humornak véltem, később azonban egyre nyilvánvalóbb lett korfestő szerepük. Természetesen a regény egészét tekintve a szocioháttér vagy a társadalmi mozgások ábrázolása kis jelentőséggel bír, hiszen a műben a szerelmi illúzió univerzumának érzéki felépítését követhetjük nyomon. Zsigó álomküzdelmét a főszerepért, a hősszerelmest alakító tenorszerepért léte operaszínpadán. A stílus ritmusáról elmondható ugyanaz, mint Leo Spitzer hangoztatott Diderot-stílusának értékelésekor: a mű egy elképzelt nemi aktus ritmusát idézi.
A regény legfőbb tanulsága pedig alighanem ez: az élet elhibázása gyakorlatilag a fantázia hiányát jelenti, semmi egyebet.

Mindezek ismeretében talán furcsának tűnhet, hogy a sorozat egyik első darabja éppen Márton László legújabb írását rejti magában, hiszen ha valamit megszokhattunk a szerzőtől, az semmiképpen sem az egyszerűség. A hatalmas háttéranyagot görgető, kulturális utalások sokaságát tartalmazó, teoretikus utalásokkal terhelt szövegek nem feltétlenül jelentenek könnyed kikapcsolódást. A Ne bánts, Virág! című regény azonban – az Útravaló sorozat célkitűzéseinek megfelelően és némileg ellentmondva a Márton-szövegekkel szembeni elvárásainknak – valóban szórakoztató és olvasmányos (erre már a cím játékossága is következtetni enged), úgy, hogy közben nem alkuszik, s nem egyet megtart szerzője jól ismert, jellegzetes eljárásai közül. Az alig száznegyven oldalas, kisalakú könyv cselekménye egy nap történetét öleli fel, a kis időkeret pedig a kisprózához közelíti, így kisregény helyett talán helyesebb elbeszélésként definiálni. A kilencvenes évek elején, egy néven nem nevezett kisvárosban játszódó történet főhőse egy színpadi szerző, kinek „társadalmi drámáját” a város színháza tűzi műsorra, és a kamarateremben el is kezdődnek a próbák. A rendező, az excentrikus, valaha híres-hírhedt, a történet idejére kissé megkopott Bársony Sándor (akiben Gerold László a legendás Paál István alakját véli felismerni), a színészek pedig egytől-egyig olyan művészek, kiknek – a nagyteremben zajló operetthez nem lévén tehetségük – nem maradt más, mint a kamaradarab, a művészelőadás. Bár a szöveg elején úgy tűnik, hogy az események központi figurája mindvégig Bársony lesz, a hangsúly egyre inkább áthelyeződik a kamaradarab szerzőjére, kinek egy napjáról az elbeszélő egyes szám harmadik személyben tudósít. A meg nem nevezett drámaíró a próbák sikertelenségét látva átpillant a szomszéd terembe, ahol Hervé Nebáncsvirág című operettjének előkészületei zajlanak. Itt találkozik a másik rendezővel, a haldokló, de munkáját rendkívüli vehemenciával ellátó Felvinczy Félixszel, az operett-műfaj koronázatlan királyával. Délutánja e két rendező társaságában telik. Először a saját egoizmusától szenvedő Bársonnyal járja körül a várost, és ismeri meg annak fontosabb figuráit, majd a halálos beteg Felvinczynél tesz látogatást, ahol még annak előre elkészített koporsójába is befekszik. Majd a nap leszállta – s egyben a történet vége – meglehetősen melankolikus hangulatban találja: „Leheletnyi gyanú lopózott a szívébe önmagával szemben. Elképzelte azt a sok-sok színdarabot, amelyet még ezután fog írni, hátralévő életében. (…) Elképzelte, miket fog mondani tíz, húsz, harminc év múlva a mai magyar drámaírás dilemmáiról, miféle nézeteknek fog hangot adni hullazöld neonfénytől vibráló, szellőzetlen konferenciatermekben és erre mit fognak válaszolni az agyonkávézott, agyonfrusztrált kritikusok és az identitászavarral küzdő dramaturgok; mindig ugyanazok az emberek, akik mindig ugyanazt mondják, és amit elmondtak huszonötször, azt elmondják huszonhatodszor is…” A könyv utolsó lapjain olvasható vízió arra csábít, hogy a benne foglaltakat a mai magyar színházi élet, de tágabban értve, a mai kulturális élet belterjességének, jövőtlenségének megfogalmazásaként olvassuk, főleg mivel a szöveg központi témája végig a művész, a művészet helye a világban. Mindez rendkívül tragikusan és komoran hatna, ha a szöveg meghatározója nem valamiféle szarkasztikus-ironikus látásmód volna, mely lehetetlenné teszi, hogy a tragikus minőség bárhol megjelenjen. A kisvárosi értelmiség életének és viszonyainak bemutatása rendkívül szatirikus, a magyar próza egyik leggazdagabb hagyományához kapcsolódva Mikszáthot, illetve Móriczot idézi. A város tipikus figuráinak karikatúraszerű bemutatásán túl a névválasztások (Felvinczy Félix, Dobsony Vilmos, Szendrő Barnabás) is mintha erre a tradícióra játszanának rá.
A magyar közélet és ezen belül is a művészeti szféra ábrázolása mellett a szöveg a populáris és az elitkultúra viszonyáról is elgondolkodtat, mégpedig az opera és a kortárs társadalmi dráma oppozícióján keresztül. Kinevetteti az utóbbit azáltal, hogy rámutat szerzőinek, rendezőinek megfeneklettségére, lelkesedésük hiányára. Nem emeli piedesztálra az ún. magasművészetet, és azt a réteget sem, mely ezt sajátjának érzi. Bemutatja viszont azt, hogy egy mégoly lenézett műfajt, mint az operett, lehet szívvel-lélekkel és igényesen csinálni. Márton mintha az Útravaló sorozatban maga is erre szolgáltatna példát: olvasmányos, érdekes történetet lehet írni anélkül is, hogy engedményeket tennénk a felszínesség, a semmitmondás irányában. Az író e könnyedebb írásban sem tud kibújni a bőréből, s természetesen teoretikus problémákra is utal. A „szerzőt szerző szerző”, a témává emelt szerző és az őt fikcionalizáló elbeszélői hang a szöveg a szövegben, írás az írásban kettősségét, tükrözött struktúráját is felidézi. Az egyes szám harmadik személyben tudósító hang ugyanis néha kilép szerepéből és omnipotenciájára, a történet feletti mindenhatóságára is utalásokat tesz, ebben az esetben természetesen már egyes szám első személyben: „Én pedig a magam részéről nem tudok, nem is akarok segíteni a szerzőn. Hiába várja tőlem, hogy én döntsem el helyette, mit kezdjen az előtte álló estével.” Ugyanígy van ezzel a kritikus is, nem segíthet tovább, terjedelmi keretei lassan kimerülnek. Így hát a továbbiakban útjára engedi az olvasót, azzal a megjegyzéssel, hogy a Márton-szöveg útravalónak is kiváló, hatása valószínűleg nem csak két rövid megálló között, hanem hosszabb távon is kitart.

Ha egyetlen jelzőben kellene összefoglalnom a nyolcvanhat (meglepően magas szám ez) írás erényeit, azt mondanám, Méhes Károly nagyon megbízható novellista. Ez pedig azért van így, mert szövegei nem akarnak túl sokat, vagyis nem akarnak többet annál, mint amit elbírnak: a szerző igen jó arányérzékkel választja meg azokat a szituációkat, a nagy egésznek azokat a metszeteit, melyeket a leginkább a tárcanovella műfajába sorolható írásaiban megrajzolhat. A megbízhatóság egyszersmind egyneműséget is jelent. Méhes szövegei meglehetősen egységesek megkomponáltságuk, időkezelésük és nyelvük tekintetében. Ami az olvasás praktikus oldalát illetően azt is jelenti, hogy a kötet szövegeiből nagy élmény egymás után elolvasni ötöt-tízet, azonban húsz-harminc, vagy akár mind a nyolcvanhat darab elolvasása esetén az egyneműség érzete könnyen átcsaphat az egyhangúságéba. De az írások egységessége nem a sokat emlegetett tárca-boldogság, hanem sokkal inkább tárca-boldogtalanság fogalmával írható körül. A Méhes-szövegek világában az év kiemelt évszaka az ősz, talán leggyakrabban emlegetett hónapja a november, kitüntetett napja a halottak napja. A szövegek szereplőinek egyik legfontosabb alapélménye az öregséggel és a halállal való találkozás.
Így például a címadó írásban, a Hollander Emőke meztelenülben, melyről címe alapján azt gyaníthatnánk, a kötetnek a kamaszlétet tárgyaló írásai közé tartozik – valójában azonban egy idős asszony a főszereplője és elbeszélője, aki arra emlékezik, hogy a gyönyörű Emőke tizenhat évesen meztelenre vetkőzött a vasúti sín mellett, minek következtében „elvitték a tébolydába”. Az emlékező asszony pedig azt tervezi, hogy hatvankét évvel később megismétli a Hollander-lány tettét, hogy ő is elmeotthonba kerüljön, és ezáltal szabaduljon meg méltatlan helyzetétől, vejétől, aki a halálára spekulál. Nagyon megragadó a Vera néni című írás öregség-rajza. Az idős asszony, a család egykori bejárónője rendszeresen képeslapokat küld a szeretett családnak. Ámde, amikor egyszer összetalálkoznak az utcán, semmi áron sem ismeri föl azokat, akikről rendre megemlékezik az ünnepek alkalmával. Karácsonykor mégis megérkezik az obligát képeslap. Pontosabban… „Nem Kisjézus a bölcsőben, sem angyal, sem pedig havas fenyőkkel szikrázó hegyvidék. Egy régi fotográfiai nyomatot tartottam a kezemben, amin akasztott emberek lógtak egy porolószerű tákolmányról…”
Az imént a novellák egyneműségéről beszéltem, ez azonban árnyalásra szorul. Az öregség–elmúlás-tematika olykor például groteszk színezetet nyer Méhesnél. Nagyon ütősnek érzem az Öregapám örök élete azon részét, melyben az én-elbeszélő (mert a kötet némely írását az egyes szám első személyű történetmondás, míg másokat a harmadik személy használata jellemzi) arról beszél, hogy amikor nemigen látott nagyapja gyomorvérzést kapott, a család fölkerekedett meglátogatni őt: „itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy mindenki láthassa nagyapát”. Még csattanósabb a Hommage á Örkény következő mondata: „Meleg tavaszi nap volt, teljesen alkalmatlan a haldoklásra.”. Az örkényi ihletés egyébként több szövegben megmutatkozik, így az Apa nevel címűben (a szülő–gyermek kapcsolat is a könyv alapkérdései közé tartozik!), valamint a Tettének oka ismeretlen és a Krimi című darabokban.
Mutatok három példát arra is, milyen remek módon képes működni a méhesi humor, melyből egyébként elviseltem volna jóval többet is. A hetedik napon hőse eltervezi, hogy gyermekeit Ádámnak és Évának nevezi majd. Felesége már a második gyerekkel, a kis Ádám után a lánnyal várandós, amikor álmában egy öregember azt jósolja neki: „Lányod lesz és az Eulália nevet fogod neki adni.”. Az olvasó kacag, kikacagja az ostoba férjet, aki csak annyit tud mondani felesége álom-beszámolójára: „Süt ez a kurva nap.”. (Méhes világát elég sok kellemetlen, fafejű férfi, autoriter apa teszi nyomasztóvá. De van a kötetben pedofil szerzetes-tanár is, akin kilencvenéves korában állnak bosszút megrontott diákjai, akik ekkor már szintén öregemberek. Sajátos színezetük van egyébként azoknak a novelláknak, melyek a gimnazisták–kollégisták közegében játszódnak.) Mulattató a Kettő „lehetett volna” pszichológia-vizsga előtt álló hősének morfondírozása is. (Például: „Babinszkij, úgy látszik, szeretett babákkal foglalkozni. Beszélő név.”) A legjobban engem a Csupa apróság az élet azon ötlete nevettetett meg, mely szerint az emberiség első modern kori közös nyelve ötezer szóból állna, és a nyelvek közötti különbséget az adná, hogy ugyanaz a hangsor németül azt jelentené, „Én vagyok a kis medve és szívesen eszem a mézet”, mexikóiul pedig például azt, hogy „Ezt a pechet, a vendégcsapat már a harmadik kapufát rúgja!”.
Még egy ponton módosítanom kell a kötet egyneműségéről tett állításomat. Bár fenntartom, hogy Méhes nagyon megbízható szerző, nem hallgathatom el, hogy a kötetnek, mint az lenni szokott, vannak gyengébben sikerült részei is. Méhes Károly akkor rontja el írásait, ha a didaktikusság felé viszi el őket. Ezt a hibát pedig rendszerint a szövegek végéhez érve követi el. Így például az Őszi menetelésben a történelmi tabutémákról suttogó Kádár-kori gimnazista fiúk rajza, még ha nem is túl eredeti, mindenképpen hiteles, de a szöveget tönkreteszi az utolsó bekezdés: „Karl felnézett, észlelte, hogy a hajnali pára felszállt. A múltról fellebbent a fátyol.”. Hasonló okból hagytam volna el az Édes-savanyú zárlatát, vagy akár a novella egészét, mert bár szép dolog, hogy a szerző együtt érez a megfenyegetettekkel és megalázottakkal, ezt nem a zsurnalisztika hangján kellene artikulálnia. Mert a tárcanovella akkor jó, ha jó vastag az a bizonyos keret, mely elválasztja az újság többi részétől – szerencsére a kötet nagy részében ez így van.

Kazinczy Ferenc annyira elragadtatott az ismeretlen vidékre érkezésekor – „Hah! Mily rezzenő pillantat! Előttem fekvék az egész Erdély. És bár eléggé érezhetőleg önthetném szóba, amit láttam” –, hogy távoztakor is marad még a lelkesedéséből. „De te valóban nem vagy úgy elromolva, mint mi” – szólítja meg a „jó föld”-et. Széchenyi István viszont a romlás példáival se restell előhozakodni, csodálkozni – történetesen Bánffyhunyadon – valamely úri ház és személyzete mocskosságán, és megnevezni, melyik rész, mindenki szerint – történetesen a Kapus és Kolozsvár közötti – az ország „legrútabb vidéke”. S miközben a gazda szemével néz és ítél grófnőkről és parazitáikról, a sok tétlen ifjúról egyfelől s a munkások szokásairól másrészt, aközben azonban – történetesen a számára Korfut idéző Brassóban – ámuldozva kérdezi: „Mi lenne Erdéllyel, ha tenger venné körül?”. Déryné Széppataki Róza, a Tháliának templomot „legelőbbszer” építő erdélyiek lelkesültségét dicsérve, maga is lelkesül. A mára már ismeretlen költő, publicista, Szentiváni Mihály se tudja visszafogni magát, ugyancsak Brassót, ott is a Cenk-tetőt szemlélve. „Vagynak az életben pillanatok – kezd biedermeieres áradozásba –, mikor az előttünk lévő nagynak s felségesnek képei az érzemények akkora árját torlasztják szívünkre, hogy miattok a meglett ész gépelye is fennakad forgásában”, és ezen a földön, vagy ahogy nevezi, „sárhanton” magasb s tisztább gyönyörélvezetet más hely nem nyújthat.
 Kemény Zsigmond 1838-ban az akkor Károly-, nem pedig Gyulafehérvárnak nevezett „klasszikus” helyen nemcsak azért zordabb, mert a székesegyház kőkoporsói között borong, hanem mert úgy érzi, mint több helyt a hazában, Erdélyben is „vajmi sokat döcögünk, és mi keveset haladunk”! Ami Táncsics Mihályt könnyekig meghatja, az a kolozsvári Fellegvár barlanglyukaiban lakók nyomora, holott előbb a lassan itt is „franciásodni, németesedni” kezdő dámákat hallván fogta el a hevesebb érzés, hogy csak magyarul beszélnek. Kőváry László, talán nemcsak azért, mert otthon utazik, hanem merthogy statisztikus, történettudós is, gyakorlatiasabb. Szóljon bár Marosvásárhely múltjáról, vagy adjon tanácsot gyárak „felzördülésére”, országutak emelkedésére, nem utolsósorban arra, hogy a néptelen Mezőségre kellene a kivándorló székelyeket költöztetni. Erdélyi János előbb szemléletes példával érzékelteti, hogy ha egy utat – történetesen a Sarkad és Gyula közöttit – le akarna írni, akkor bizony göröngyökből kellene kiraknia a betűket, mély kerékvágásból a sorokat, majd a kozmopolitizmus mibenlétén töpreng. Magyarországon „szükség örökké szemben tartani a nemzetiséget”, emeli ki, hozzátéve, hogy míg a haza házi dolgai sincsenek elrendezve, ne ábrándozzunk világszellemről. Tanítása: „a hazaszeretet ösztönünk, mely a szívnek és észnek összessége; a világpolgársági fennhéjázásban pedig az ész elveket fog a szívre, melyeket a szegény szív soha nem tanulhat meg kára nélkül…”. Rácz Józsának, aki alighanem helytörténész lehetett, akkor futja végig az idegeit „valami a lelket szokatlanul emelő láng”, amikor Szamosújvár szép vidékét látja. A múltak emlékei s a természet gyönyörei éppúgy magukkal ragadják, mint a börtönné lett vár látványa. Ahol egykor a fejedelmek országgyűléseket tartottak, ott költői felkiáltására, hogy „hol van az egykori zaj”, a rabláncok zörgése válaszol. A szintén ismeretlen Csatáry Ottó a Király-hágón túli regényes táj elbűvöltje, szerinte, ha a nyugati Európába helyezte volna a teremtője, „számtalan bámész látogató csodálná”, mi viszont „bár sajátunk, nem ismerjük”, panaszolja, a Magyarhonnál is „szegényebb s erőtlenebb” hazának mondván azt az Erdélyt, amelyik a Feketetón túl, a határhalmot képező, szirtkúp alakú hegy alatt kezdődik. Szilágyi Sándor a havasokat járja végig, Topánfalvától Gyaluig, azt hívén „tündérvidékbe ért”, noha tud az éhséggel küzdő falvak lakóiról is. Következnek aztán Petőfi úti levelei. A Nagybányát dicsérő: hogy ha nem az alföldön halna meg, itt temessék el, a város regényes völgyében. A Kolozsvár környékében csalódó: semmi sem veteti észre, hogy „egy ország fővárosához közeledik az utas”. És a külváros is, mintha Debrecenbe jutott volna: apró parasztházak, feneketlen sártenger. De benn, „a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka” városban „nagyot lélegzettem örömömben”. Gyönyörrel szemlélődik Jósika Miklós is, ám egy másik tájon, a Maros Enyedtől Déváig elterülő „elíziumi völgyé”-ben.
 Gyulai Pál 1849 után a „viszontlátás öröme helyett az emlék fájdalmát” érzi, a szabadságharc romjain és sírjain búsong. „Erdélyben a forradalom vagyonban, kedélyben nagyobb, rombolóbb nyomott hagyott hátra, mint Magyarországon” – állapítja meg, a „nemzetiség” ápolásán a magyar nyelv és irodalom otthonossá tételét, a színészet pártfogolását értve. Hasonló szellemtől vezettetve Mocsáry Lajos szinte felhívást tesz közzé, amikor azt írja, hogy a Király-hágón túl fekszik „valódi Mekkája nemzetiségünknek, oda zarándokoljon mindenki, kit boldogít, ha mélyen és igazán érezheti, hogy magyar, s ki lelkesedést akar meríteni a nemzetiség igéinek terjesztésére”. A szabadságharc pusztításai sem veszik kedvét Jókai Mórnak, „az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett” Erdély fővárosában és más helyein bolyongva. Azt emeli ki, hogy az itt „élő ivadék” Árpád és Attila óta „vegyítetlenül megtartotta” a „nemzeti és faji sajátságát”, s hogy „ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra a múltját, hanem magával vitte ennek emlékeit”. Torda, Nagyenyed, Marosvásárhely, Korond után a legmagasztosabb hely nyűgözi le: a Szent Anna-tava, amely szerinte a rajongók és ihletettek Libanonja volt, az, ami Izraelnek az Olajfák hegye.
 Orbán Balázs székelyföldi leírásai, természetesen, a tárgyszerűségükkel hatnak. A torockói népviselet ismertetése csakúgy, mint a hétfalusi népi mulatságoké, amelyekkel kapcsolatban lábjegyzetbe szorítva jegyzi meg, hogy a magyar nők „szerencsére” nem értik az oláh nyelvet, mint ahogy „az oláhok sem bírnak annyi méltánylattal, hogy az őket befogadott őslakók nyelvét magokévá tegyék”. Eötvös Józsefet – legalábbis a gróf Mikó Imrének szóló 1860-as levele szerint – a nemzetiségi kérdések ugyanolyan értelemben foglalkoztatták, mint Gyulaiékat: a magyarság problémáit értette rajtuk. Erdélyt, stratégiai szempontból, Magyarország várának nevezte, s noha az unió pártján állott, felvetette, a haza kettészakasztásában „nem az isteni gondviselés különös kegyelmét kell-e látnunk, mely éppen azáltal, mi nemzeti létünket látszólag leginkább veszélyezteti, annak fennmaradását biztosította”. A magyarságát tisztán megtartó Erdély, mint „élő szemrehányás és nagyszerű példa” áll előttünk – írja, s ígéri, noha e másik haza „állapotjai Magyarországon sokak előtt ismeretlenek”, ő, úgymond, a gyenge tehetsége szerint az érdekeit szolgálni iparkodni fog.
E szolgálat szinte kivétel nélkül minden „utazó” számára, a nemes pátosztól fűtötten is, szent parancs. Érvényesítését ugyan a kultúra, a művelődés területére terjesztené ki legtöbbjük, ám vannak néhányan, mint az idézett Gyulai Pál, akik épp azt emelik ki, amiről „a sajtó eddig mélyen hallgatott”, a politikai kérdéseket. Az államról, a hatalmi berendezkedésről, a társadalmi viszonyokról, az egyenlőség vagy a szabadság kiterjesztéséről, a különböző rétegek eltérő vagyoni helyzetéről így is kevés szó esik, szinte semmi. Mint ahogy nincs senki, aki a három nemzet – a magyar, a székely és a szász – mellé javasolná odasorolni államalkotóként a románt is, noha olyan úti beszámoló is alig akad, amelyik ne tűzné tollhegyére s ítélné meg egyszersmind a velük való találkozást. Így aztán – igazi néprajzi érdekességként, persze – többet olvashatni a különböző, például marosszéki lakodalmi szertartásokról, a magyar társas élet szokásairól, a népviselet és népünnepek, népi mulatságok alkalmairól, mint amennyit a mindennapi megélhetésről, a falusi világ, a paraszti gazdálkodás gondjairól. Iparnak se híre, se hamva – az igény is elvétve merül föl iránta. Legfeljebb Kőváry Lászlóban, aki már 1842-ben így sóhajt fel, Csík és Gyergyó „terméketlen róná”-ján végigtekintve: „Itt sem egy város, sem egy gyár, sem mesterség, általában a műiparnak egy ága sem gyümölcsöz, s ki tudja, mikor vesz fordulatot e lét?”. A többiek érdeklődését mintha egyedül a bányászat vonzaná. Verespataka, ahol vihar után az utcákon is találhatni „aranyfövenyet”, s a lakók „jól bírják magokat”. Zalatna, Abrudbánya, ahol a vándornak az út szélére kirakott cserépkorsó, kenyér vagy gyümölcs nyújtja példáját a „kedélyes, egyszerű szívességnek”. Sugatag, Máramaros sóbányái, aztán az erdélyi hat sóbánya központja, Marosújvár, ahol a telep munkásai – Széchenyi Istvánnak a bánya mélységét, hosszát, a munkások számát, teljesítményét is rögzítő naplója szerint – „láthatólag egészségesek és elégedettek”. Ha nem is jellemző, mindenképp érdekes, hogy egyedül Petőfi ítéli úgy, talán „nincs nyomorúbb élet” a bányászokénál. Túrnak, túrnak, mint sápadt vakondokok távol a napvilágtól – élményszerű beszámolóját érdemes összevetni Batthyány Vincéjével. „Semmi bámulásra méltóbb nincs az ilyen látománynál, és mély gondolatokba bémerülve sétálgat az ember azon tágas üregekben” – így ő, Petőfi pedig imígyen: „Mentünk, mentünk a hosszú, szűk folyosón befelé, mint a töltés a kolbászba”.
 Hogy a gazdaság ügyei egész Erdélyben másképp állottak, mint Magyarországon és a birodalom más részeiben – ezt is egyvalaki, Gyulai Pál fogalmazza meg. A sanyargatott föld népe még becsületes úrbért sem vívhatott ki, a birtokos nem mindenütt mondhatta magáénak a birtokot – sorolja a föld körüli zűrzavar forradalom előtti s utáni tapasztalatait. Összegzése: „Erdélyben a vagyonos szegény, a szegény koldus.”. A koldusok közt is a legkoldusabb azonban – szinte egyöntetű a vélemény – az „oláh”. Ha csak nem a Teleki Domokos meglátogatta Oláhfaluról van szó, ők ugyanis „az országban egy külön megyét tesznek és tulajdon jurisdictióval bírnak, valami vármegyétől, széktől vagy várostól függésben nem lévén”. E privilégium, amelyet mai szóval autonómiának nevezhetni, a külön országgyűlési követig terjed, s addig, hogy „minden katonaságtól is mentek”. A másutt lakók kiváltsága viszont semmi. Megítélésük szinte egyöntetűen elutasító. Hamisak, vadak, bárdolatlanok, ravaszok, restek, „csak keménység által hajthatók” – majdnem mindenütt így vélekednek róluk. Széchenyi ezért is undorodik meg az egyik Eszterházytól, aki szerint „a románokkal úgy kell bánni, mint az állatokkal”. Csatáry Ottónak viszont megesik a szíve a Bárodságban, azaz a Király-hágó előtti, Sebes-Körös menti völgyben a „félállatiságban nyomorgó oláh csoportok” láttán. Petőfit sem az indulat vezérli, amikor közli: Koltó és Kolozsvár között kétnapi járóföld a távolság, „ha az embernek oláh kocsisa van; különben kevesebb”. Jókai hasonló humorral ítél a saját népe által kiközösített Avram Iancu, azaz Janku Ábrahám sorsáról. Vidrán találkozik vele, s ami jót hall róla, az mind a „megmenekült magyaroktól jön”, merthogy „őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek”. Ez persze nem annak a megértésnek vagy együttérzésnek a hangja, amelyiket egyrészt Gyulai Pál szólaltat meg, amikor megfogadja – 1851-ben! –, az oláh megnevezés helyett ezen túl a románt fogja használni. A másik hang, korábban, Kazinczyé: Kolozsvár határában, Feleken járva töpreng azon, hogy amelyik nép a „maga pálinkáján kívül” nem ismer boldogságot, és képzelete sincs „a lélek szükségei felől”, azt nekünk, magyaroknak kell jó útra téríteni. „Tegyük sorsát szerencsésebbé, adjunk nekik iskolákat, adjunk nekik oly papokat, mint újabb orosz papjaink” – javasolja.
Adjunk a románoknak iskolát, templomot! – nagyot fordul a világ: alig több mint száz év múlva Reményik Sándor már a magyarokat bátorítja: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”. A világ változásának előjeleit a hazai utazók akkor még nem érzékelhetik. Írásaikat talán ezért is hatja át a nemes pátosz, és ezért is hiányzik belőlük a veszély érzete.

Az írásmű, mindenekelőtt az esszé elemi velejárója a felfedezés, és így az olvasóval felfedeztet ismeretlen „földrészeket”, ezért – főként – az esszét mint szellemi kalandot, utazást tételezni nem újdonság, mondhatni közhely. Hogy eme gondolati utazásnak magával ragadónak, eredeti célokat követőnek kell lennie, mely időtálló felfedezéseket tesz – természetes elvárás az olvasó részéről. De az is igaz, hogy nagy pillanat, ha mindhárom minőségre rátalál egy-egy esszében az, aki számára megtörténik a mindenkori betű- és magvetés. Mivelhogy egy-egy esszé esetleg csak megragad, másik eredetiségével tűnik ki, s egy harmadikban találni időtálló gondolatot…
Vannak írások az antológiában, amelyeket követve célirányosan megtervezett gondolati utakat járhat be az olvasó, pontosan meghatározott „objektumokat”, eszméket, kategóriákat vehet szemügyre (szerzői Kenyeres Zoltán, Sturm László, Babus Antal, Monostori Imre, Herczegh Géza, Varga Csaba, Lánczi András, Csányi Vilmos, Sárosi Bálint, Bakonyi Gábor), más írások szerzői markánsan egyénített utat követnek, átüt rajtuk a személyesség, ami a tárgy iránti szeretetben vagy indulatok kinyilvánításában mutatkozik meg (Sütő András, Pécsi Györgyi, Alexa Károly, Vida Gábor, Szepsy István, Németh István, Czakó Gábor, Ács Margit, N. Pál József, Szokolay Sándor), aztán találni a szeszélyességig menően indáztatott gondolati útvonalakat, igazi szellemi kalandokra csábító, merész asszociációkra alapozó írásokat (szerzői Kodolányi Gyula, Kovács István, Zelnik József, Csoóri Sándor). Olvashatók továbbá magvas írói reflexiók Thimár Attilától, Karátson Gábortól, emlékezetes kisportrék Gelléri Andor Endréről (László Ferenc), Lázár Ervinről (Antall István), I. Tóth Zoltánról (Szabad György), Borsos Miklósról (Jókai Anna), valamint szókimondó, vitázó irodalombírálat Elek Tibortól.
A sokféle változat közül ki-ki választhat magának szellemi útirányt attól függően, hogy hangulata, életérzése, közérzete, illetve érdeklődése adott helyzetben melyikre hangolódik rá. De tudva levő az is, hogy úgy, amint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, tárgyunknál maradva: esszébe, az írásmű sem talál kétszer ugyanarra az olvasóra. Ebben állhat az utazás varázsa különben: nemcsak az út kínál végtelen lehetőségeket, de az utas is folyton változik, s ezért igényei sem határozhatók meg egyszer s mindenkorra véglegesen.
Irodalom által mondja a magyar esszéíró mindazt, amit a külvilág kivált belőle, illetve azt, ami belülről úgymond feltör. Több is, kevesebb is ez, mint amit az esszétől elvárhat az olvasó. Cs. Szabó Lászlóra gondolhatunk ezen a ponton önkéntelenül, aki nem kizárólag az irodalmon keresztül fogalmazta meg végső kérdéseit az életről… De hát mi – hogy újból közhellyel éljek –: irodalmi nemzet lennénk. Ezt a benyomást támasztja alá az antológia mintegy felét kitevő írás. Az általuk érintett vagy bejárt gondolatkörök különben markánsak, képzeletet és elmét megragadóak, esetenként eredeti felfedezések történnek, és túlmutatnak a napi aktualitásokon. Főleg 20. századi klasszikusainkat szólítják meg a szerzők, mintegy eleven iránytűként idézik meg őket, a kultúrateremtőket és nemzetnevelőket – Babitsot, Kosztolányit, Móriczot, Márait, Várkonyi Nándort, Illyést, Németh Lászlót, Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Sütő Andrást, mellettük meg Bartókot és Kodályt –, hogy eligazítást nyújtsanak 21. századi pályatársak és olvasók részére. Egyes írásokból egyenesen az az üzenet vehető ki, hogy a kistérségek – egyik szerzőt, Kodolányi Gyulát idézve, a „kis léptékű tájak” – sokasága s ezek természeti és szellemi-kulturális értékei – a szőlőtől és bortól a szonettig, mondjuk – teszik ki a hazát, azt is, amely földrajzilag meghatározható, s azt is, amelyet ki-ki magában hord, épít és továbbad, illetve amely – az ismert költői fordulattal élve – a magasban van. Mindenekelőtt azt adhatjuk tovább, amely a magasban van – teszem hozzá rögtön –, mivel a 20. század történései Közép-Kelet-Európában ráébresztettek: „nemcsak az idők, a terek is elhalhatnak”. A Sütő András emlékének ajánlott esszéjében mondja ki ezt Pécsi Györgyi, sőt azt is – kibontván a szentenciózus megfogalmazást –, hogy „elhalnak alólunk az emberléptékű Pusztakamarások, falvak, városok, országrészek”, de mindezen negatív tapasztalatok ellenében ad hangot a szerző az irodalomba vetett hitének, miszerint „a művek ma is teremthetnek folytonosságot, hozzákapcsolhatnak az elmúlt időkhöz és az elhalt terekhez”. (15.)
Nem egy ún. irodalmi esszé szerzője, a pannon táj, a Balaton szerelmesei például egyenesen ember és természet harmóniájának gondolatát emeli ki, azt a sarkalatos kérdést, amelyet aztán más premisszákból kiindulva a globális kérdések avatott ismerői és kutatói, környezetvédők, biológusok, társadalomtudósok tárgyalnak komoly szakmai alapvetéssel, a következmények végiggondolásával. Az író Kodolányi például ember és természet „együtteséről”, „törékeny és fenyegetett” harmóniájáról beszél (vö. 39.), az ökológus Bakonyi Gábor pedig a természettel való harmonikus együttélés követelményét állítja fel (vö. 287.), Szepsy István borász meg alapigazságra figyelmeztet: „a jó az, ami a természethez a legközelebb áll”. (30.)
A magyarság huszadik századi sarkalatos kérdéseit a – teljesen vagy csak részben – letűnt történelmi korszakok „sűrűsödési pontjainak” (N. Pál József) körüljárása és értékelése nélkül igazán felvetni sem érdemes. Ezek közül a pontok közül az antológia több darabja 1956-ot és 1988–90-et mutatja be azzal a kimondott vagy ki nem mondott céllal, hogy közelebb kerüljünk az ország és a magyarság jelenének megértéséhez. Egy-egy kiállított diagnózis bizony aggodalomra ad okot. Az egyik látlelet szerint „nálunk lelki-szellemi polgárháború zajlik”, a „gyűlölet kultusza tartja hatalmában az országot” (Ács Margit), egy másik szerint jelenleg nem a létharmónia, hanem a létrontás modellje van működésben az országban (N. Pál József). Lehet erre indulattal reagálni, panaszt tehet az ember – József Attilát idézve – a tudásnak, esetleg választhatja a belenyugvást… Az antológia egyik szerzője, Kodolányi Gyula a rezignációt bölcsességbe oltja: „Van tehát – volna – ma is elegendő ok az elvonulásra. Ma is a Balaton varázsához térünk vissza, erőért, mértékért, hagyományért. Vízhez, naphoz, földillathoz, mélykék csillagos éghez. Borhoz, barátsághoz.” (40.), Varga Csaba pedig azt a gondolatot hangsúlyozza, hogy egy érett nemzet „kultúrája megélésének folytonosságából” merít erőt. (vö. 217.)

Bizonyos tekintetben rendkívül nívós írói teljesítményekről, alapos munkáról árulkodik a mű: a másnaposság gyógyításának ezerféle, egymásnak akár ellent is mondó módját veszi számba, felsorolja a megfelelő ételekre, italokra vagy éppen a koplalásra felesküdött elméletek számtalan változatát, egy megkapóan színes palettát felállítva. Vagy a katzenjammer megítélésének történetét is szép ívben, körültekintően vázolja fel, amikor ismerteti, hogy az eredetileg alapvetően negatívan megítélt jelenség hol és mikor, kinél (például Hrabalnál) kapott pozitív előjelet. Egyként beidéz szerzőket a magasirodalom művelői és a női magazinok auktorai közül. Ezek vitathatatlan előnyei a kötetnek – miközben számos problematikus pontja is van.
Elsőre lenyűgözőnek tűnhet, mekkora időintervallumot ölel fel a könyv. Ám a kevesebb itt tényleg több lett volna: Cserna-Szabó és Darida túl sokat akart megmutatni túl rövid terjedelemben, a végeredmény így egy jórészt (de azért nem az összes fejezetében) felszínes munka lett. A fejezeteket egy-egy (historikusi, szépirodalmi, szakácskönyvből, dalszövegből vett) idézet indítja, melyek a legtöbb esetben igen találónak mutatkoznak. A citátumot egy rövid, néhány mondatos tartalomismertetés követi, majd jön a tulajdonképpeni főszöveg, s végül a valódi- és álreceptek. A kezdő idézeteket, a tartalomismertetést és a recepteket leszámítva a „valódi szöveg” általában mindössze 3-4 oldal egy-egy részben, ami önmagában még nem is lenne baj, ha nem lenne belesűrítve ilyen rövid terjedelembe rengeteg apró részlet. Hogy csak egy példát említsek: a Tercel a Kaszás című opusban, amely a zenélés és az alkoholfogyasztás közti összefüggésekről értekezik, röpke három oldalon belül Platóntól C. W. Gluck-ön, E. T. A. Hoffmannon, Sibeliuson, Hacsaturjánon, Dalín, Brian Jones-on, John Bonhan-en, R. B. Scotton át egészen Jimi Hendrixig juthatunk el úgy, hogy a szöveg gyakorlatilag csupán egy-egy sztorit hoz a megnevezettekről, azt is a lehető legtömörebben, így aztán nem is tűnik többnek egy anekdotagyűjteménynél. (Sokkal élvezetesebbek azok a részek, ahol a szerzőknek van türelmük – és anyaguk – hozzá, hogy elidőzzenek egy-egy személynél [például Ibsen] vagy ételnél [például az Újházi-leves].)
Hogy néhol mennyire sekélyessé válik az olvasmány, azt mi sem jelzi jobban, mint amikor – akár a Hakici-sinkici című fejezetben – a tartalomismertető terjedelmén, közlésein alig jut túl maga a főszöveg. Tovább rontja a helyzetet, hogy az említett bevezető ismertetők gyakran túlságosan is hangzatosak, harsányak, miközben – ahogy az aztán kiderül a textusokból –, semmi önmagukon túli, mélyebb tartalmat nem rejtenek magukban. Ez a fogás azért is veszélyes, mert a bulvárlapírás technikájára emlékeztet, ahol a címoldal szenzációhajhász, de gyakorlatilag semmit sem fedő rigmusai szinte szó szerint megismétlődnek a cikkben, amelyből új információ alig tudható meg. Persze jogos lenne egy olyan felvetés is, amely szerint a szerzők éppen a szennylapokon gúnyolódnak ezzel az eljárással, csak ha ez így is van, akkor ez a fegyver itt – nyilvánvalóan akaratlanul – visszafelé sült el, önparódiává is válik, mert olykor maguk az alkotók sem jutnak túl a figyelemfelkeltő szalagcímek színvonalán megszólaló közlések (szicíliai maffia, bérgyilkos postás, sűrű hányások stb.) recitálásán. De problémásak azok a részek is, ahol szépirodalmi alkotásokkal példálóznak Cserna-Szabóék. Mit kezdjen a befogadó a Szadkó, a gazdag vendéggel, ha korábban már olvasta a Moszkva-Petuskit, és még ismeri is valamennyire a remekmű szerzőjének biográfiáját? Sokat nem tud, mert a Szadkó a Moszkva-Petuski szüzséjének és Jerofejev életrajzának ismertetésén túl csupán egy igencsak közhelyszerű tanúságlevonásra fut ki („Petuski nem Las Vegas (…) Nem mégy te sehová [Venyicska]”, és a többi).
A közlések „mélységének” a szintjén, valamint a tartalmi és terjedelmi problémákon túl a nyelvhasználat esetlenségeiről is érdemes néhány szót ejteni. Cserna-Szabó és Darida az első pillanattól fogva egy oldott, laza hangot képvisel, ami önmagában megint csak nem lenne baj. Ez a beszédmód jól passzol az adomázáshoz, furcsán hat viszont akkor, ha bölcseleti, polémikus fragmentumoknál alkalmazzák őket. De az is inkább felesleges vagánykodásnak tűnik (hiszen nevezhető-e ez a megoldás még bármiféle nóvumnak, vagy lázadásnak bármilyen bevett forma ellen, mitől lesz több, jobb így a szöveg?), hogy Suetoniust egy „igen jelentős pletykafészek”-nek, Pliniust pedig egy „vérkomoly történetíró”-nak nevezik (és még sorolhatnám a hasonló kijelentéseket). Néhol sikerül egészen kínosan gyerekes színvonalig lemenni: Rabelais például „franciskánusként heréskedik, majd pápai engedéllyel átigazol, és mint bencés szerzetes lóg tovább”. Őszintén, komolyan kérdezem: humoros ez? Az ízléstelenség olykor teljes diadalt ül: nem kell ahhoz istenhívőnek lenni, hogy kirázza az embert a hideg, ha Jézus a „zsidó-keresztény kultúrkör egyik legjelentősebb kurvaszakértőjének” neveztetik. A szélesebb és kevésbé igényes olvasóközönség bevonzása érdekében itt bizony nagyon alacsonyra lett téve a mérce.
Az is kérdéses, hogy a Jaj a legyőzötteknek tekinthető-e egyáltalán szépirodalomnak. Véleményem szerint kevéssé: ha komolyan vesszük az alcím műfaji kitételét („regény”), akkor ebben a tekintetben is hiányérzetünk lehet. Az összeollózott idézeteket, anekdotákat, úgy tűnik, nem is akarták igazából szépirodalmi formába átszűrni a szerzők. Újságcikkekként (tárcákként?) jobban funkcionálnának ezek a szövegek, mint kötetbe rendezve. Persze fontos, sőt, megkerülhetetlen kérdés az is, hogy kiknek szánta a kiadó ezt a könyvet. Hiába ez az elitistának is bélyegezhető recenzió, ha, amint látható, a „macskajaj regénye” a tömeget célozza meg. Mégis azt javasolnám: ha a szerzők komolyan gondolkodnak egy 2. kiadáson, amint azt a kötetben említik, úgy talán nem több, hanem színvonalasabb történettel kellene jelentkezniük (az adottságaik meglennének hozzá, ez nem kétséges), elkészítve az anyag hard version-jét is a soft után.

A beszédes főcímet Németh Sznobok és parasztok (1932) című esszéjéből kölcsönözte Monostori, mintegy jelezve azt a Németh-képet, amit válogatásával közvetíteni kíván az olvasóknak. A szerkesztő az elmúlt fél évszázadban publikált kifejezetten Némethről szóló, vagy más alkotók Némethet is érintő visszaemlékezéseiből (pl. Szentkuthy Miklós vagy Cs. Szabó László életútinterjúja, Karinthy Ferenc Naplója, Vas István és Gombos Gyula önéletírása) ad egy nagyon sokrétű, koncepciózusosan szerkesztett izgalmas és érdekes válogatást. Az egymást felerősítő írások „összeolvasva” szinte egy sajátos „biográfiának” és kortörténetnek is tekinthetők, hiszen többnyire kronologikusan követik egymást a szövegekben megrajzolt Németh László életszakaszok, rendszerint irodalom- és kortörténeti háttérbe ágyazva. Bohuniczky Szefi kezdi a sort az 1920-as éveket felelevenítve, A fiatal Németh László és környezetével, a befejezésben pedig a Németh betegségét és utolsó éveit tárgyaló megrendítő írások, valamint a közvetlen családtagjai visszaemlékezései szerepelnek.
Mit adhat az olvasóknak egy ilyen kötet? Azt, hogy az emlékezők segítségével közelebb lépve a hétköznapiságában is rendkívüli emberhez, megismerkedhetnek cselekedeteivel, szerteágazó tevékenységével, jellemével, gondolkodásával, esetleges drámai intimitásokkal (lásd pl. Pilinszky visszaemlékezését vagy Németh heroikus küzdelmét betegségeivel). Ezáltal még jobban érthetjük az író világát, árnyalhatjuk, gazdagíthatjuk és hitelesíthetjük a róla kialakult összképet. Továbbá azt, hogy a szubjektív emlékekből és történetekből feltehetően kirajzolódik egy konstans kép az íróról. De érdemes-e megismerni a szövegekben megjelenő Németh László mellett a „hétköznapi” személyiséget is? A válasz egyértelműen igen, mert egy ilyen nagy formátumú zseniális embernek minden megnyilvánulása értékes, és példa lehet az utókor számára. Ezek az emlékezések is bizonyítják, hogy Németh műve mögött mennyire ott áll a valós személye, vagyis mű és élet, alkotás és élet azonos volt számára. Természetesen egy ilyen típusú válogatás magában rejtheti annak veszélyét, hogy túlságosan pozitív irányban elrajzolt véleményeknek ad teret, ekképpen torzítva el a valóságos személyt. Monostori nem esett bele ebbe a csapdába, mert válogatásában – annak ellenére, hogy érezhetően pozitív kultuszképző és -erősítő a könyv – nem csak a Németh-hívőket és a Némethről kedvező véleményt formálókat szerepelteti, hanem azokat is, akik érezhetően feloldhatatlan ellenszenvvel viseltetnek iránta (Szabó Zoltán), vagy akik kiválóságát és erényeit elismerve, esendőségeit is tárgyilagosan górcső alá veszik.
Némethről könyvtárnyi (szak)irodalom született már, így volt miből válogatnia a szerkesztőnek. A különböző alkalmakra született ötvenkét rövidebb-hosszabb írásban a Némethtel különböző viszonyban lévő személyek, neves és hétköznapi emberek, a legszűkebb családtagoktól kezdve a barátokon, nemzedék- és munkatársakon át a hivatalos és „fogadott” tanítványokig idézik meg a „sajkodi remetét”, olykor öntudatlanul is egymásra reflektálva, több műfajban és műnemben: versben, prózában, esszében, naplóban és interjúban. Ebből következően az írások természetesen vegyes képet mutatnak. Egy részük csak egyszerűen élményátadó történetmesélő, másik részük viszont Németh műveiről, tevékenységéről színvonalas, tömör értelmező elemzést, bonyolult, igen érzékeny és sérülékeny lelkialkatáról pedig pontos jellemzést ad.
Milyennek látta Némethet a megszólalók többsége? Rendkívülinek. Olyan magyar géniusznak, aki eredendő tehetsége és zsenialitása mellett szívósságával, céltudatosságával, kitartásával, óriási enciklopédikus tudásával – amit alkotó módon tudott felhasználni –, tágas „európai látókörével”, minden iránt érdeklődő és mindezt egybelátni képes szintetizáló hajlamával, magasrendű minőségeszményével, erkölcsi tisztaságával messze felette állt kora magyar világának. Az eddig említettek mellett csak néhány ismertebb emlékező személyt sorolok föl figyelemfelkeltés céljából: Czine Mihály, Bessenyei Ferenc, Boldizsár Iván, Borbándi Gyula, Bori Imre, Borsos Miklós, Hegedűs Géza, Vekerdi László, Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Sinkovics Imre, Kiss Tamás, Keresztury Dezső, Kovács Imre, Kristó-Nagy István, Pilinszky János, Tóbiás Áron, Tüskés Tibor.
A könyv írásait a szerkesztő hat ciklusba rendezte, és a legjellemzőbb szöveg címét emelte cikluscímmé: 1. „A tusakodó ember” 2. „Németh László eklézsiájában” 3. „Németh László hiányzik a színházakból” 4. „Sajkodi délutánok” 5. „Németh László magánemlékezete” 6. „Hozzá tartoztam…”
Az ízlésesen megtervezett és kivitelezett könyv borítóján a kiváló fotóművész, Móser Zoltán felvétele látható a hódmezővásárhelyi Bercsényi utcai kisház egyszerűséget és rendet sugárzó szobájáról, ahol Németh oly sok időt töltött 1945 utáni „száműzetésében”.

A Hamvas Béla Kör Szilágyi Imre szervező munkája nyomán alakult meg 1987-ben, és elsődleges feladatának Hamvas életművének értelmezését, az abban rejlő hagyományszemlélet továbbéltetését tekinti. E cél érdekében rendszeresen szerveznek előadásokat bölcseleti és különféle művészeti: irodalmi, zenei, képzőművészeti témában. Ezek anyagából születetett meg 1999-ben az első gyűjteményes kötet (A nevezetes névtelen), s most, 2007-ben napvilágot látott a Fényvaluta, amely az író 110. születésnapja előtt tiszteleg.
A szerkesztők a kör találkozóin elhangzott előadásokból – zömmel az 1999–2004 közöttiekből – tizennégyet válogattak a kötetbe. Helyet kapott még egy Hamvas-írás (A tükör), egy nagyon fontos vitaértelmezés Szilágyi Imrétől, amely a Hamvas- és a Diárium-kör Lukács Györggyel nézeteiről szóló vitáját elemzi, valamint hat rövidebb, visszaemlékező-visszatekintő írás Hamvasról és feleségéről, Kemény Katalinról, illetve Szilágyi Imréről, Vaday Sándorról és Kürthy Sándor festőművészről, a kör meghatározó tagjairól.
Amint Hamvas Béla érdeklődése sok irányba indult, és tudásvágya is kiapadhatatlannak tűnt, úgy e kötet tanulmányai is sok, különböző témát dolgoznak fel az irodalomtörténettől a vallástörténeten keresztül a fizikáig és a képzőművészetig. A tanulmányok legfőbb közös jegye az a megközelítésmód, illetve inkább világszemléleti alapállás, amely az embert mint egyszerre testi–fizikai és lelki/szellemi–nem fizikai lényt helyezi a gondolkodás kiindulópontjába. Azt az embert, amelynek legfőbb feladata, hogy az önmagában feltalálható isteni rész kibontakoztatásával minél nagyobb harmóniába kerüljön az univerzummal, vagy egy kisebb körben: az őt körülvevő világgal. Ehhez különböző kapaszkodókat találhatni az emberiség nagy kultúrtörténeti hagyományában, melynek darabkáit a tanulmányok írói átvezetik a 20. század egyes művészeti, illetve tudományos jelenségeihez. Így olvashatunk mély, érzékeny elemzést Pilinszky költészetének kontemplatív minőségéről, a művészet és a pszichoterápia kapcsolatáról, vagy a káosz fogalmának új értelmezéséről a művészet és a természettudományok terén, Borges írói munkásságáról vagy Jacob Böhmének, a 17. században élt misztikus filozófusnak gondolatairól.
Igazodván Hamvas kívánságához és az életművéből adódó szemlélethez, e kötet dolgozatai nem közvetlenül az ő műveit elemzik, értelmezik, hanem az ott leírt gondolatok, felismerések felhasználásával indulnak tovább, hogy egy-egy jelenséget, tapasztalatot leírjanak, megfogalmazzanak. Hamvas néhány, definíciószerűen felhasználható, erős kijelentése irányjelző a gondolatfutamok során, ám szerencsére ténylegesen irányjelző szerepben maradnak meg az idézetek, nem kerül sor túlértelmezésükre.
A tanulmányok közös jellemzője még, s ezt mindenképpen fontosnak és elismerendőnek tartom, hogy a szerzők megfigyeléseik önerejében – nyelvi megformálásában – bízva nem erőltetik túl a hivatkozásokat, s nem akarnak tudományos érvkészletet sem felhasználni az olvasó meggyőzésére. Kétségtelen, hogy az egyes szövegek nem egységes színvonalúak, s ezért néha a megszólaló hang erejét nem érezzük erősnek, vagy az érvelést meggyőzőnek, ám a legtöbb esetben belátható az az igazság, amely az egyes szövegek magját képezi. A megszólalásmódnak és a tartalmi kijelentésnek a hitelét éppen egységük adja, azaz a gondolat–szó–tett egysége, az én személyes érintettsége. Éppen ezen alaptételnek van egy igen fontos következménye, amely érdekes módon állítható szembe a fentebbiekben jelzett tudományos irodalomtörténeti elzárkózó állásponttal. Eszerint Hamvas „meg tudta tartani »a kimondott szó iránt való személyes felelősséget«” (Paradoxon az igazságról). Pontosan ez volt életének a zsinórmértéke, és ez az, ami korunkban szinte teljesen hiányzik az írástudók tevékenységéből, amire azóta az irodalmárok ideológiát is gyártottak: élet és mű külön dolog, nem szabad összekeverni a kettőt.” (293.)
Kétségtelen, hogy a tanulmányok megállapításai a tudományos nézőpontból túl autokratikusnak tűnhetnek, nekem mégis szimpatikus ez a lelkesült, határozott megszólalásmód. Egyrészt azért, mert a szövegek hétköznapi életből vett példái szemléletesek és pontosan érthetőek. Másrészt, mert a szerzők a mondatok megfogalmazásakor nem kényszerülnek olyan kényelmetlen pozícióba, mint sok irodalomtudósunk, akik egyes kijelentéseiket – éppen az eltérő értelmezéseknek is utat adva – kénytelenek azon mód felfüggeszteni, amint megtették azokat, és emiatt sokszor túlbonyolított mondatok születnek. Biztos, hogy a tanulmányok következtetéseinek egy jelentős részével magam is vitatkozom – de legalább van egy határozottan kifejtett álláspont, amellyel lehet vitatkozni. S közben-közben akár Hamvastól, akár valamelyik tanítványától kapunk egy-egy olyan mondatot, amelyet érdemes napokig vagy akár évtizedekig is elménkben forgatni.