Tűzmadár
Lapszámunkat Kett Groza János festményeivel illusztráltuk.

„Mindig azt a bizonyos belső hangot követtem”


Interjú Kányádi Sándorral

Az interjút Sohár Pál, Kányádi angol fordítója készítette, a Calque folyóirat részére (Philadelphia, PA, USA; az angol nyelvű szöveg megtekinthető a calquezine.blogspot.com oldalon).
 

Könnyű Sándorral beszélgetést folytatni addig, amíg rábízzuk, hogy ő válassza meg a témát. Szeret ezzel tréfálkozni, fecsegőnek nevezi magát. Igaz, megrögzött beszélgetőpartner, de csak azért, mert sok minden foglalkoztatja, sok a mondanivalója. Ha nem sikerül gyorsan feltenni egy kérdést, még mielőtt beszélni kezd, az embernek erre többé nem lesz alkalma; soha nem fogja a beszélgetést maga irányítani. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy bármi legyen is a mondanivalója, az sokkal fontosabb annál, amit kérdezni akartunk; mindenesetre, a válaszokat egészen biztosan megtaláljuk abban a hosszú előadásban, amit a párbeszéd helyett kapunk. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell egyetlen beszélgetésre támaszkodnom ehhez az interjúhoz, hiszen immáron kilenc éve ismerjük egymást, mialatt kitartóan megosztottuk egymással gondolatainkat és háborús történeteinket, főleg, mikor két alkalommal is meglátogattam őt Erdélyben, hargitai nyaralójában. És most már a Skype is megkönnyítette a dolgunkat, bármilyen kérdéssel fordulhatok hozzá, nem csak költészetével, hanem általában, a magyar irodalommal kapcsolatban is. Megpróbálom ezt a folyamatos csevegést egy rövid interjú keretei közé tömöríteni.

– Beszéltünk már Erdély történetéről és az ottani magyar kisebbség sorsáról, de tegyük most ezt személyesebbé. Kezdjük az elején, a családi háttérrel.
– Szegény paraszt családból származom; egy kis faluban éltünk, ami azt jelentette, hogy sokszor kivettek az iskolából, ha szükség volt rám a mezei munkáknál. Aztán jött a második világháború, és mindezek miatt nem érettségizhettem le 21 éves koromig. Édesanyámat tizenegy évesen elvesztettem, édesapámat besorozták a háború idején. Tulajdonképpen, leszámítva nővéremet, árvaként nőttem fel egy internátusban.

– Igen, az iskola, de nagyon előre rohanunk…
– A kezdetek kezdete valóban nagyon egyszerű volt, ahogy mondod, de nem szabad elfelejteni, hogy 450 éves múltra visszatekintő falusi iskolánk volt. A legtöbben nyugaton nem tudják, hogy a mostani Magyarország területét az iszlám szent háború nevében előrenyomuló törökök teljesen lerombolták, és 150 évig rátelepedtek Magyarországra, míg Nyugat-Európa virágzott. De Erdély különbékét kötött, és így többé-kevésbé érintetlenül megmaradhatott, és átmenthette a magyar kultúrát és nyelvet a jövő generációinak. Ezért hosszabb az én szerény falusi iskolám története bármely más iskoláénál a mai Magyarországon. Tanulmányaimat magyarul folytattam az egyetemen, a később Romániához került, de régebbi idők óta meglévő magyar oktatási intézményekben.

– Volt olyan tanárod, aki a későbbi írót, költőt inspirálta?
– Igen, a kollégiumban… Az iskola, az európai rendszer szerint az ötödik osztálytól a tizenkettedikig tartott. Ezeket az iskolákat nagymértékben támogatták a különböző vallási felekezetek, és csak tudományos szempontból voltak elitek, nem társadalmilag – volt egy magyartanárom, aki hajlandó volt elnézni szépírási és helyesírási hibáimat, és mindig jó jegyeket adott, annyira tetszettek neki a fogalmazásaim.
Ő felelt a könyvtárért is, és az elején heti két könyvet engedélyezett olvasásra, hogy több időm maradjon tanulásra és a házi feladatokra, ám mikor kiderült, hogy ételadagom egy részével megvesztegettem az egyik osztálytársamat, hogy könyveket kölcsönözzön ki számomra, megengedte, hogy annyi könyvet olvassak, amennyit csak akarok. Később is tartottam vele a kapcsolatot, haláláig. De akkoriban még nem mutattam meg neki a verseimet, ez csak később történt.
Eleinte az osztálytársaimnak mutattam meg őket, míg egyik, hirdetőtáblára kitűzött versemet felfedezte egy Bukarestből odalátogató szerkesztő. Furcsa módon, négy évvel fiatalabb volt nálam, pusztán tizenhét éves, de már szerkesztő, akinek jó szeme volt a versekhez. Páskándi Gézának hívták, később maga is jó nevű költő és drámaíró. Kiadta a versemet, és azóta sem kellett soha kiadó után néznem. Mindig felkeresnek a szerkesztők publikálandó írásért.

– A magyar irodalom költészettára igen gazdag, és nem kellett ihlet után nézned a világirodalomban, mégis érdekes lenne megtudni, kik voltak a kedvenceid a magyar klasszikusokon kívül.
– A világirodalom jobban hozzáférhető magyarul, mint angolul, és ez valószínűleg minden kis nemzetre igaz; körbe kell nézniük, hogy lássák, mi történik a világban. Az angolul beszélő országok elfoglalják a föld nagy részét, és megelégednek azzal a gondolattal, hogy amit tudni érdemes, azt úgyis angolul írták, és megengedhetik maguknak, hogy jobban elszigetelődjenek, és ne vegyenek tudomást a kisebb nemzetekről. Persze, a háború alatt és utána, a kommunizmusban, a magyar olvasó számára nehezen volt megközelíthető a külföldi világ. Ez akkor tudatosult bennem, mikor dél-amerikai költők és írók műveit kezdtem olvasni, és valami ismerősen csengett soraikban; a kortárs román költészetet juttatták eszembe. Román kollégáim, kik újlatin nyelvet beszélnek, könnyebben hozzáférhetőnek találták a spanyol költészetet, és óhatatlanul a hatása alá kerültek.

– Vajon ez a hozzáférhetőség hatással volt saját költészetedre is?
– Nehéz megmondani. Szeretem azt gondolni, hogy mindig azt a bizonyos belső hangot követtem; majd örültem, ha néhány hasonlóságot láttam a saját versem és más kortárs költészeti mű között. Inkább igazolt a rokon szellem, mint befolyásolt. Például Kavafisz lett a kedvenc költőm, mikor elolvastam e négy sorát: „soraid úgy legyenek megírva, / őrizzenek, tudod, valamit életünkből, / S minden ütem és fordulat arról valljon, hogy itt / alexandriairól írt alexandriai.” Amnoniszról, a költőről, aki meghalt huszonkilenc éves korában, 610-ben (Vas István fordítása).
Pontosan így gondolom. Ez a négy sor lehetne az ars poeticám is, alkotói krédóm. Azt szeretném, ha verseim azt az érzést közvetítenék, hogy Erdélyről szólnak, egy erdélyi tollán keresztül. Baconsky, egy román költő, egyszer azt mondta, mi költők ugyanúgy felismerjük egymást, mint ahogyan a tolvaj azonnal meglátja a másikban a tolvajt, mintegy hatodik érzékkel. Nem arról van szó, hogy ki kire van hatással, a kölcsönös felismerésről van szó. Az a fontos, hogy emlékezzünk identitásunkra, és őrizzük meg úgy, hogy kifejezést adunk neki. Az igazi költő soha nem akar az lenni, ami nem lehet, még akkor sem, ha új megközelítésekkel próbálkozik, és soha nem feledi költői valója legalapvetőbb hatásait: a családot, mely életet adott neki, és a kultúrát, melytől identitását kapta.

– Más szóval, mindketten megegyezünk abban, hogy az igazi alkotóművész a megelőző újítókat követi, az újítás szellemében főleg, és azt az alkotói szabadságot követi, melyet a korábbi újítók már megvalósítottak, rátalálva saját útjukra. Például Wagner hatása még mindig friss és mindent elsöprő volt Puccini, Debussy, de még kortársa, Verdi számára is, de mindezen zeneszerzők úgy használták ezt az új alkotói szabadságot, hogy megtalálták saját útjukat a zenében, megírták saját, jellegzetes új operáikat.
– És ott van még Baudelaire. Hatása elkerülhetetlen volt az őt követő generációk számára, ám a legjobb költők ebből bátorságot merítettek, hogy meg merjék írni a sajátjukat, arra inspirálta őket, hogy új költői utakon kísérletezzenek.

– Hadd térjek vissza a saját alkotói szabadságodra és/vagy ennek hiányára. Életed nagy részét Ceauşescu elnyomó kommunista rezsimében töltötted. Hogyan sikerült túlélned?
– 77 évemből legalább 7-et azzal töltöttem, hogy a jogaimért harcoltam, különösen azért a jogomért, hogy külföldre utazhassak, útlevelet szerezzek magamnak és feleségemnek. Minden utazás keserű csata volt, noha mindig nagyon vigyáztam, nehogy megsértsem Románia államot bármilyen nyilvános külföldi nyilatkozatommal. Főbenjáró bűn lett volna, és veszélyeztette volna mások külföldi útjának a lehetőségét is. Az egyetlen lehetséges védelmünk a törvényesség betartása volt. Az akkori „törvényességé”. Követeltük állampolgári jogainkat, egyetlen védekezési módszerünk volt emlékeztetni a hatóságokat arra a kötelezettségükre, hogy tartsák magukat az – ugyan szépen megfogalmazott, ám annál ritkábban figyelembe vett – alkotmányos törvényekhez. Ám a polgári engedetlenség elképzelhetetlen volt abban a rendszerben, a hatóságok éppen erre az ürügyre vártak, hogy lecsaphassanak, börtönbe vessenek, vagy ami még rosszabb, öngyilkosságot követtessenek el, vagy egyszerűen tarkón lőjenek egy erdőben. Ilyen körülmények között, ha tiltott helyen fordulsz meg a kocsival, véged van. Egyik alkalommal egy külföldi barátom, aki felajánlotta, elvisz kocsival, éppen erre készült, mikor megkértem, engedjen kiszállni, nem engedhetem meg magamnak, hogy részese legyek a legkisebb kihágásnak is. Utolsó szalmaszálként, egyszer odáig merészkedtem, hogy nyilvánosan fenyegetőztem, éhségsztrájkba kezdek, de ezt nem tiltotta semmiféle törvény, amint siettem erre rámutatni a külföldi sajtóban.
– Tehát, egyfajta belső disszidens voltál?
– Nem, nem voltam disszidens, egyszerűen azért, mert nem lehetett disszidensnek lenni. Mi állítólag egy tökéletes rendszerben éltünk, és a legkisebb kritikát a rendszer egésze ellen irányuló támadásnak értelmeztek.

– Kötelezték az embereket, hogy egymásról jelentsenek?
– Igen, persze. Mindnyájunknak lehallgatták a telefonját, lakásainkat átszőtték lehallgató készülékekkel, és sok barátomat kényszerítették, hogy jelentést írjanak rólam. Így hát megmondtam nekik, hogy mit írjanak.

– Állítólag ma már minden ilyen irat hozzáférhető. Megnézted valaha is a dossziédat?
– Nem, soha nem vettem a fáradságot. Egyszer egy magas rangú tiszt elé rendeltek, a Securitatéra, aki rábökött az asztalán fekvő dossziémra, legalább 20-25 cm vastag volt, tele jelentésekkel. De immáron nem akarom tudni, ki mit jelentett rólam, mert ezekből az iratokból nem derülnek ki a körülmények, melyek között ezek a jelentések megszülettek. És persze az a doszszié nem tartalmazta a lehallgató készülékek átiratait; ezeknek a gyűjteménye a plafonig érne. Vége van már, elmúlt, csak időközben generációm legszebb éveit egy kafkai világban töltöttem.

– És mi a helyzet a párttagsággal?
– Soha nem léptem be a kommunista pártba. Nem szükséges mondanom, hogy egy totalitárius államban a kommunikáció minden formáját propaganda célokra használták, és ezt kizárólag a megbízható párttagokra bízták. Ezért nem dolgozhattam egyetlen fontos szerkesztőségben, vagy szerkesztőségnek sem, csak gyermeklapoknak. De meg lehetett élni belőle, és mellette írhattam, amit akartam. És szerettem is gyermekverseket és meséket írni. Úgy gondolom, a különbség a gyermekirodalom és a felnőtt, komoly, divatos irodalom között egyedül a terjedelem, nem a minőség. Az asztalosnak is ugyanolyan gonddal kell megfaragnia a gyermekszéket, mint amennyit a felnőtt-székre fordít. Bár sokáig tagja voltam a román Írószövetségnek, mely állami intézmény volt, minden író és újságíró tagja volt, de 1987-ben nyilvánosan kiléptem, mikor a Szövetség nem volt hajlandó segítségemre lenni egy külföldi vízum és útlevél megszerzésében, mellyel Rotterdamba utaztam volna egy nemzetközi költői fesztiválra, mint a magyar delegáció küldötte. De a fesztiválról való elmaradásom nagy port kavart Hollandiában, és a következő évben újra meghívtak. Ekkorra már a hatóság engedett a nemzetközi nyomásnak, és nem akadályozták meg, hogy részt vegyek rajta. Egy évvel később, amint tudod, a rendszer összeomlott, és a rettegett Securitatét megszüntették.

– Ezek szerint növekvő nemzetközi hírneved valamennyi védelmet is nyújtott.
– Való igaz. Az ausztriai PEN Klub tagja lettem, természetesen csak titokban. Nekünk, román állampolgároknak tilos volt bármely nemzetközi szervezethez csatlakoznunk. Az 1980-as években már publikálta egyik német illusztrált irodalmi folyóirat különszáma Mindszentek napján Bécsben című hosszú versemet, aztán közöltek svédül, finnül, észtül és oroszul már jóval azelőtt, hogy megjelentem volna az amerikai piacon a Dancing Embers kötetemmel.

– Van még ehhez hasonló izgalmas híred?
– Tavaly megjelent Oroszországban egy válogatott verseskötetem, különböző fordítók munkái, és most egy fontos orosz irodalmi folyóirat, az Inosztrannaja Lityeratura egy 25 oldalas tanulmányt közölt róla.

– Gratulálok. És még hozzáteszem, dolgozom egy Kányádi-fordításon, melyet olvasni fognak mindenhol az angolul beszélő világban. Szeretnél még valamit hozzáfűzni?
– Igen. Szeretném ezt az interjút egy versidézettel zárni, az Eretnek táviratok odaátról címet viselő „közös kommüniké”-ből, mely először a To Topos folyóiratban jelent meg 2006-ban. Zbigniew Herbert halálára írtam 2000-ben. 1988-ban találkoztam vele Rotterdamban azon a költői fesztiválon, és azonnal felismertük egymást, mint az a bizonyos két tolvaj. Ez az idézet egy másik ars poetica, egy másik megfogalmazása költői hozzáállásomnak. Így hangzik:
„Egyetértettünk abban hogy a költészet akárcsak a szerelem egy ember dolga azé aki szeret senki sem követelheti meg attól akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni senki nem kér nem kényszerít senkit sem arra hogy írásra adja a fejét ha arra adta vállalja ami vele jár de ha a tőle származó lelki haszon fejében tisztességesen eltartja a közössége a népe az olvasói hallgatói mindkét félnek becsületére válik a költőt nem választják kiválasztódik a költő vissza se hívható le se váltható kitüntethető megalázható mellőzhető elhallgatható lehallgatható elhallgattatható bezárható felköthető de és ez számára maga az üdvösség nemcsak halála után életében is föltámasztható a költő a szeretet nem-nyugdíjazható napszámosa és a nyelvnek sírontúlig-tartóan elkötelezettje egyébként testi mivoltában éppen olyan gyarló sérülékeny romlékony és romlandó s talán elviselhetetlenebb mint embertársainak nagy része rátarti de másokat kivált népeket nemzeteket le nem gőgöl önmagával állandóan elégedetlen Basta
Fogalmaztuk Rotterdamban ezerkilencszáznyolcvannyolc júniusában Z. H. és jómagam
Nyilvánosságra hoztam kétezer júliusában Hargitafürdőn füvek fák madarak és más erdei-mezei élőlények tájékoztatásául már csak egymagam.”

– Nyilvánvalóan megírtad már a fejedben, amint kibontakozott az a találkozás, majd lemásoltad emlékezetből 12 évvel később. Köszönöm a türelmedet, jó egészséget kívánok és erőt a további munkádhoz.
– Én köszönöm, hogy eljuttattad verseimet az amerikai olvasókhoz. És kérlek, köszönd meg az olvasóknak a nevemben megtisztelő figyelmüket. És ne feledd, mindig szeretettel várlak erdélyi nyaralómban, a hegyek között.



Böszörményi Zoltán

Tenger melletti önarckép

Az évek bársonyán fénykockák:
törlékeny szimmetria-madarak.
Tegnap szárnya nőtt a nyárnak,
és szárnyat bontott az akarat,
éles csőrét csattogtatta, a vágy
is, mint rögtönzött zivatar.
Most ül a szirt bennem, és én a szirten,
csontok, kagylók, teher-kövek hevernek szerte.
Jóllaktam velük. Ők is elégedettek.
Hattyú jön a messzeségből, mint ki a tóra
s nem a tengerre számít,
szeme helyett csillagkavics,
tollán egy fura dal pihéje,
lehet méreg, lehet hasis.
(A szirtmagasból magam sem tudom
eldönteni, jó-e a jó, és hamis-e a hamis.)
Az idő nagy kupacban: selyemtorlasz,
közte színes fecnik, díszek, alkatrészek,
meg egy összetört óraékszer.
Ha megébredek, újra, s újra,
a meleg vékony prémje takarja be
sebem: a semmibe űzött mindenséget.


Petró János

A tárca halála

„A tárca majd úgy hal meg, mintha nem is lett volna.”

1910-ben történt. Erdélyi magányában meghalt Petelei István, akit – valljuk be – nem sokszor említünk irodalmi beszélgetéseink során. Petelei betegségben, Budapesttől távol, az irodalmi élet perifériáján élt, nem vették körbe sem barátok, sem ellenségek. Írásai nélkülöznek minden csillogást, szereplői nem népszerű, nem divatos személyek, többnyire jelentéktelenek, nem történik velük semmi kiemelkedően fontos. Kisvárosi, falusi emberek, környezetük egyszerű, köves utcák, muskátlis ablakú, földszintes házak, öreg bútorok. Alakjai nem érnek el sikereket, elzüllenek, megbolondulnak, öngyilkosok lesznek. Történetei vidámnak nem mondhatóak. Hogy mégis róla írok, vele kezdem e szomorú történetet, könnyen megindokolhatom. Élete, hírlapírói és irodalmi munkássága egybeesett egy tipikusan magyar műfaj kialakulásával, ez a tárca. Petelei születéséről és munkásságáról Marosvásárhelyen tábla emlékezik, s e munkásság része volt a számtalan novella is.

1910-ben történt. Szegeden ebben az évben alapították a város napilapját. Azt a hírlapot, amely mostanáig ápolta az alapítók és a későbbi írók, költők által teremtett nagyszerű hagyományt. Ez a hagyomány a „vonal alatt” rendszeresen megjelenő (igaz, az utóbbi években a hátsó oldalra száműzött, de még így is érdekes), személyes, emberi, szép magyar nyelven megírt tárcanovellák szeretete. Sajnos, mindez már elmúlt, történelem.

2007-ben történt. Ifjú költő barátom, felkérésemnek engedve Szegedre utazott, hogy verseit, gondolatait egy felolvasóest alkalmával megoszthassa olvasóival. Az est jól sikerült, a versek szépek voltak, az értő közönség még sokáig beszélgetett, borozgatott. Az Alföld gyümölcs illatú rosé bora az ifjú költő szavainak is tágabb kaput nyitott. Április közepe volt. Szeretem a várost, ahol élek, nem mehet el a vándor anélkül, hogy ne adnék neki valami útravalót. Többnyire szóban, néha írásban. Ez az útravaló a költőnek a tárcanovella dicsérete volt, s az a tény, hogy talán az országban egyedül, az én városom napilapja tart még fent erre külön rovatot. Örültünk neki nagyon, koccintottunk, vészharangokra nem is gondoltunk akkor. Mert Szeged alapvetően boldog és gondtalan város. De néha a boldog és önfeledt emberfők felett átnyúlnak a forintokat szorongató, kapzsi kezek. Május 3-án, alig két héttel később, a lap kiadója közvélemény-kutatásokra hivatkozva, egy korszerűbb, a mai életünkhöz jobban igazodó új arculat reményében megszüntette a tárcarovatot. A közvélemény-kutatás nyilván reprezentatív volt, tükrözte a lap olvasóinak jellemző összetételét. Igaz, én minderről nem tudhattam, mint előfizető, mint olvasó, mint lapterjesztő, és mint irodalmi szerkesztő sem. De azt tudom, mert emlékszem még rá, hogy a rovatot már egyszer halálra ítélte valamelyik kérész életű új tulajdonosa, aki német nyelvterületről érkezve nem is igazán értette, mi ez a valami, a lap ötödik oldalán, ott lent, a „vonal alatt”. De ő valóban felmérte azt a bizonyos közvéleményt, s az egyes rovatok népszerűségi mutatójában a tárca igen előkelő helyet foglalt el. Fejet hajtott, a rovat megmaradt. Annak semmi értelme, hogy a tárcát kiszorító új, a bulvár szintjén megírt rovatot szapuljam. Biztosan vannak olvasók, akiknek ez jobban tetszik. A lapot jegyző főszerkesztő, kiadó büszke mindarra, amit az elmúlt négy-öt évben felmutatott. Ők talán látják a kiutat. Vissza akarják szerezni azt a piaci részarányt, amit konkurencia nélkül, kvázi elosztásos piacon szereztek. Lelkük rajta.

1983-ban történt. Szegedre költöztem, s kezembe vettem a helyi lapot. Rendesen, szépen megírt hírlap volt. Nem újság, hírlap. Néhány év múlva megismerkedtem Szív Ernővel, akitől írásom címét, első és utolsó sorát „loptam”. Akkoriban hétfőn nem jelentek meg napilapok, a vasárnapi szám volt az úgynevezett ünnepi, hétvégi magazin. A mellékletben irodalommal, versekkel. Ebben a mellékletben láttam első alkalommal verseimet kinyomtatva. Nehéz, szavakkal leírni a fiatalember büszkeségét, amikor írása jelenik meg egy ilyen hagyományokkal bíró lapban. De most úgy kell emlékeznem, hogy közben ne írjam le szeretett városom napilapjának nevét.

„Nem a pillanatból lesz az idő. És amint azt tudjuk, a csodákat sem lehet ismételni.”



Réhon József

„Isten rendeléséből meghaltam…”

TÖRÖK GYULA (1888–1918)
Nyár közeledtével évről évre kezembe veszem a Nyári szerelem címmel megjelentetett elbeszéléskötetet.
A címadó novella Alfred Döblin nevéhez fűződik.
Nagyon előkelő, huszadik századbeli elbeszélők társasága termelte azt a tizenkét novellát, amit a kötet magába foglal.
Luigi Pirandello, Makszim Gorkij, Thomas Mann írásai lekötik a figyelmemet, hangulatomat is alakítják, de igazán nagy hatással a „világirodalmiak” közül Vercors (Jean Bruller) A tenger csendje van rám.
A kötet mégsem az említettek írásainál nyílik ki. Török Gyula Fehér virág és Hunyady Sándor Bakaruhában elbeszélése egymást követik. Ezeket olvasom a leggyakrabban. A kötet ezeknél az oldalaknál nyílik ki.
Török Gyulát illetően örök lelkiismeret-furdalás gyötör.
A simándi Nagymama, aki Isten rendeléséből csaknem 100 évet élt, s aki az író édesanyjának a barátnője volt, ránk testálta a Török családdal kapcsolatos emlékeit.
Pontosan megjelölte, merre van (ma már csak volt) Simándon a Török-ház.
– Fényképezzétek le!
Akkor, csaknem fél évszázaddal ezelőtt mindig sietős volt a simándi utunk, s annyi minden más érdekelt inkább, mint A porban írójának, családjának simándi háza.
Amikor már lassabban s ráérősebben jártuk a simándi utcákat, igyekeztünk számba venni a csekély számú nevezetességeket, a megmaradt kastélyokat. A Nagymama leírása alapján megtaláltuk a Zsigray-házat – mai lakói egészen más nevezetességet tulajdonítanak az épületnek –, de a Török családét nem.
Lebontották?
Átépítették?
Én, aki legalább a helyét tudhatnám, s másoknak is megmutathatnám, teljes csődöt mondottam.
Ezért érzek állandó lelkiismeret-furdalást Török Gyulára gondolva.
Mégsem ezért vetemedek a Fehér virág olvasására újra és újra. Különös hangulatú, szomorúságú ez a szerelmesnek nevezhető elbeszélés.
Ki mondhatná meg nekem, vajon a Károlyi Gyula tulajdonában lévő kerekhalmi pusztán (az író apja itt volt jószágigazgató), vagy éppen Simándon született az az emlék, ami az egykori falusi cselédlány „törvénytelen” gyermekének tragikus történetét eredményezte?
Alig hiszem, hogy ennek a novellának, amelynek ott a helye a legszebb magyar elbeszélések között, ne lett volna valóságalapja.
Fehér Virág anyja temetésének napján tudomásul vette:
– Én most már egészen árva vagyok. Isten rendeléséből.
Nemsokára már a túlvilág felé vezető úton suttogta:
– Isten rendeléséből a temetőben vagyok…
Majd:
– Isten rendeléséből meghaltam…

* * *

Miután befejeztem az elbeszélés olvasását, s elfényesedett szemem homályát zsebkendőmmel eloszlattam, levettem a polcról Török Gyula A porban című regényét is.
Ez az első igazán jelentős regénye 1917-ben, éppen 90 éve jelent meg. Talán a legsikerültebb, A zöldköves gyűrű, a következő évben, 1918-ban.
Ez az év egyben, Isten rendeléséből, Török Gyula halálának az éve is.
Születésének és halálának dátuma a jövő esztendőben igényli a jubileumi megemlékező írásokat.
Most csak lefújom a port Török Gyula regényeiről, elbeszéléseiről. Ha időközben újra fel-felfedezték őt, nagyon hamar el is felejtették.
Abbéli reményemet fejezem ki, hogy 2008-ban avatottabb tollú Török Gyula-tisztelők emlékeznek majd meg születésének 120-ik, halálának 90 éves évfordulójáról.

* * *

Török Gyula az Arad megyei Simándon született. Gyermekéveit a kerekhalmi pusztán töltötte. Tanárnak készült, de hamar otthagyta az egyetemet. Kolozsvárott az újságíró pályára lépett.
Barátság fűzte szerkesztő társához, Harsányi Zsolthoz.
A Szamos partjáról távozóban, 1909-ben egy szép szerelem emlékét vitte magával Nagyváradra.
Barátságot kötött a premontreieknél tanároskodó Juhász Gyulával és Ady Endrével, aki akkor már csak látogatóként járt a Holnap városában.
Harsányi Zsolt hívására a fővárosba költözött, magával vitte a Váradon megkezdett A porban kéziratát.
A Magyar Hírlap munkatársa lett.
A siker, az elismertség lázában Török Gyula nem volt tekintettel szívbetegségére. Élvezni akarta az életet, rászokott az italra. Váratlanul rosszul lett, a Pajor-szanatóriumban érte a halálos agyvérzés.
Isten rendeléséből élt 30 évet.
Az írók általában ekkor kezdenek a regényíráshoz.
A döntő, nagy siker küszöbén érte a halál.
Az addigi írásai által előrevetített ígéret beteljesületlen maradt, de amit alkotott, igazi, maradandó érték még akkor is, ha A porban és A zöldköves gyűrű mondanivalója ma már nem tűnik időszerűnek.

Elbeszéléskötetei: FEHÉR VIRÁG, A SZERELMES SZÍVÜNK, A HALSZEMŰ HÁROM FIA.
Regényei: KIS FERKÓ (1908), A PORBAN (1917), A ZÖLDKÖVES GYŰRŰ (1918), IKREK (1918).



Sárközi Mátyás

Lacit gyászolja Afrika, Ázsia és Európa

Kihalófélben van a nyugati magyar emigráció, Angliában az úgynevezett 56-os nemzedék tagjai immár hetven és nyolcvan között járnak, kicsit fáradtak, és olykor meglehetősen fárasztóak. Ezért alapítottam meg a második nemzedék számára a Roots Klubot, amely tömöríteni igyekszik magyar szülők már Nagy-Britanniában született gyermekeit. Az sem előfeltétel a csatlakozáshoz, hogy tudjanak az óhaza nyelvén. Eddig két összejövetelünk volt, s tapasztalhattam, mennyivel több lendület van a fiatalokban, s szerencsére mindkét alkalommal jól érezték magukat.
Angliában semmin sem illik meglepődni, tehát nem keltett különösebb feltűnést a fogadáson, hogy a gyökereiket kereső magyar fiatalok között megjelent egy termetes fekete bőrű hölgy és egy mosolygó kis „kínai”. „Catherine Huszár” – mutatkozott be az egyik, „doktor Anthony Huszár” – nyújtotta kezét a másik.
Hát, igen. Huszár László barátom világhírű várostervező volt. Londonban, 1956 után megszerezte a London School of Economics politológiai diplomáját is, de aztán építész lett. 1961-től a ghánai Nkrumah Egyetemen tanított, és közben alapos terepfelmérés után kijelölte tizennyolc új ghánai település helyét. Az egyik kisvárosban utca van elnevezve Huszár Laciról.
Hogy, hogy nem, Laci üres óráit Afrikában megosztotta egy szép fekete leányzóval, és ezt megajándékozta egy kisgyerekkel. Más ügy, de ezt is elmondom: a néger szakácsát úgy megtanította magyar ételek tökéletes elkészítésére, hogy amikor eljött Ghánából, magával akarta hozni, hogy Londonban beajánlja az ott már nagy becsben álló (és ma is működő) magyar étterem konyhájába. Sajnos, a fiatalember nem kapott bevándorlási engedélyt.
Ezután tragikus epizód következett Huszár László életében: leánygyermeke anyját elütötte egy autó. Barátom minden további nélkül vállalta a kislány felnevelését. A hölgy immár főápolónő egy nagy angol kórházban.
Laci 1967 és 1972 között a trópusi építészet docense volt a nottinghami egyetemen. Megismerkedett egy Amerikában özvegyi sorba került fiatalasszonnyal, és elvette feleségül. Ő két fiút hozott a házasságba. Szerződése ezután Malajziába, majd Indonéziába szólította, mindkét helyen népesség-áttelepítéssel kellett foglalkoznia, tízezrek sorsáról döntött. Már nem emlékszem, hogy jávaiakat telepített Celebeszre, vagy éppenséggel fordítva. Akárhogy volt is, a házassága felbomlott. De a két, Amerikából Angliába származott magyar gyerek iskoláztatásának a költségeit természetesen továbbra is állta. Az egyikből jeles ügyvéd lett, a másikból kiváló műépítész, jól beszélnek magyarul.
Huszár László ázsiai munkája közben ismerkedett meg egy elegáns thaiföldi mérnöknővel, ő lett a második felesége, s Anthony nevű, Oxfordban frissen doktorált orvos fia édesanyja. Elérkezett az idő, hogy Laci barátom, sok év termékeny munkája után, immár hetvenöt évesen, élvezze a jól megérdemelt pihenést. Afrika és Ázsia számunkra szokatlan klímája kikezdte a szívét. Átesett egy nagy műtéten, de örömmel vállalt közösségi munkát angliai magyar egyesületekben.
Néhány hete megint rosszalkodni kezdett a szíve, de az orvos megengedte, hogy Budapestre repüljön, a Református Gimnázium öregdiákjai által rendezett találkozóra. Talán sejtette, hogy utoljára néz körül szülőhazájában.
Visszaérkezése után nem sokkal, Londonban meghalt.
Kevés olyan magyar szavunk van, ami bekerült az angol szókészletbe, e kevesek egyike a „huszár”. A magyar huszár Angliában is fogalom. Laci a nevéhez méltóan, bátran élt. Három földrész gyászolja.


KÁNYÁDI SÁNDOR
tolmácsolásában

VIIVI LUIK észt költő versei

Személyigazolvány

Engem folyton egy másik magam fürkész,
különös, de érthető is talán.
Az önmegvalósítás kényszere Damoklesz
kardjaként néz a magasból le rám.

Egyaránt szükséges a gyökér s a trágya,
hogy pompázzék a lomb s a levelek.
A nőknek mindig lefelé megy az ára,
ehhez erős idegek kellenek.

Ki merem mondani, marad utánam
ez-az, amit rátok testálhatok.
Szárítkozom, odakint bőrig áztam,
zápor veri, veri az ablakot.
 

A költő

Hogy mire viszed, mire nem,
egyedül a te gondod,
a tartalom olyan amilyen –
helyedre kell kotródnod.

Mindennek megvan a maga
meddigje, valahája,
futja-e, költő, valaha
egy szokványos emlékszobára?

Fölsebzi a tavaszi jég
a zsenge fűzfakérget –
fiatalon túl fiatal vagy még,
utána pénzre van szükséged.
 

Eszemben jár

Elrepült, el a nyár is,
bontja szárnyát a bánat.
A madarak után kis
tollpihék szálldogálnak.

Válik az ég derültté,
mintha valahol messze
anyám mosná, törülné
átlátszó ősziesre.

Csak nézem önfeledten
az eget hanyatt dőlve.
Anyám jár az eszemben,
s Észtország krumpliföldje.
 

Nehéz az élet, cudarul nehéz

Radiátorok fűtik a szobát,
és vezetékek kígyózgatnak hosszan.
Négykor már sötétre vált a világ
egy igazándi északi városban.

Hol látni ennyi világos szemet
s ilyen kemény fából faragott koponyákat.
A hópehely félúton megreked,
s a szó elvétve hagyja el a szájat.

Villamosjegy lapul a zsebben és
menni kell, ha fél lábon állsz is.
Nehéz az élet, cudarul nehéz,
s milyen banális.
 

Tél derekán a megállóban…

Tél derekán a megállóban
ki gondol sorsra, sorscsapásra,
kibújt a nap, s a háztetőkön
gurítja magát gurigázva.

Két hónap még s a tavasz itt lesz
jókedvet huszadszorra hozva,
új nyelet koppint a fejszébe,
s a bú bozótját lecsapdossa.
 

Talán a tél az oka...

Talán a tél az oka, hogy
a szoba ilyenné lesz.
A papírvágót forgatom,
próbálom, nem is éles.

Játszom a késsel bágyatag,
csak villogtatom, mígnem
elbillen helyéről a nap,
és nyomasztó lesz minden.
 

Barkázik már a fűzfa...

Barkázik már a fűzfa,
ezüstös bolyha, selyme.
Hosszú télből jössz, arcod
mintha üvegből lenne.

Átlátszik talán rajta,
mit érzel, tettél s untál?
Az emlékezet nem több
mosható alagútnál.

Ki az életet jobban
ismeri, jobban szégyell.
Szorítsd a fogad össze,
ne törődj a veszéllyel.
 

A régi világ

A bokrok alatt tyúkok kapirgálnak,
  ablakhoz nyomja orrát a gyerek.
Mennykövekkel, ólommal rakva szállnak
  vénséges-vén sötét fellegek.

Por kavarog az útelágazásnál,
  s olyan nagy szemű jég kopog, pereg,
amilyet talán még sohase láttál:
  ontja magából a vad förgeteg.

Édesanyám, kezét ölébe ejtve,
  csak nézi a nagy időt szótlanul.
A két út belevész a förgetegbe,
  s a harmadik az égre magasul.

Piros tulipán

Éjszaka beleélte magát a halálba,
zöld szára
megroggyant, nem tartja már a
mesebeli koronát.
Sápadtak a tűzpiros szirmok,
lankadtak a lila porzók, akár a messziről
ideszállt dongó lábai,
nem lelik a fészket.
Újat ügyeskedni már későre jár.
 

Magyarázat

Bár ezüstfüzek sorfalát
láthatnám part hosszában,
s dugná homokba homlokát
a nyár vakon, mert nyár van.

És én se lennék akkor itt,
bárhol máshol, de itt nem:
elszakadt bennem valami,
amit öröknek hittem.

Hangod is elszállt, nem csoda.
Szokom a némaságot.
Sokáig leszek majd oda,
s tán másokért kiáltok.
 

Most tedd meg, amit megtehetsz

Most tedd meg, amit megtehetsz,
s mire buzdít a lélek.
Oktalanság hol azt, hol ezt
a holnaptól remélned.

Kétlem, hogy a bűnök bántanák
azok elkövetőit,
a jó meg olyan ritkaság,
hogy észre se vevődik.
 

Anyám levele

Gyere már haza, lányom,
itthon nagyobb a nyár.
Megérett már az alma is
a tanya hátsó végiben.

Hüvelyesül a cukorborsó is,
a finom levesnek való.
A városban mind városi házak vannak,
csupa istenverte kőrengeteg.



NAJMÁNYI LÁSZLÓ

A Blum-ház rejtélye

(regényrészlet)

Előszó

James Joyce nagy regénye, az Ulysses egyik főhőse, Leopold Bloom, a könyv szerint szombathelyi származású.
Helytörténeti kutatások kiderítették, hogy valóban élt egy Blum nevű család a regény írása idején, a 20-ik század első évtizedeiben Szombathelyen. Textilkereskedők voltak, Angliából importáltak minőségi gyapjúszöveteket. Üzleti okokból gyakran utaztak a Monarchia legnagyobb kereskedelmi kikötőjének számító Triesztbe, ahol a hazájában, Írországban akkor tomboló politikai és vallási megosztottságtól menekülő író élethossziglan tartó önkéntes száműzetésének első éveit töltötte. Hogy családját fenntartsa, a gyakran betegeskedő Joyce angol nyelvet tanított a trieszti Berlitz Intézetben. Többek között a fiatal tengerésztiszt, Horthy Miklós is a tanítványai közé tartozott. Könnyen elképzelhető, hogy a szombathelyi Blum Márton négy fia közül többen tanultak a trieszti Berlitz Intézetben, hiszen munkájukhoz szükségük volt az angol nyelvtudásra. Így megismerkedhettek az íróval, aki gyakori látogatója volt a Triesztben élő szombathelyi származású orvosok, ügyvédek, kereskedők által alapított Szombathely Klub kulturális rendezvényeinek. Ez a feltételezés adta regényem alapötletét.

Első fejezet
A száműzött Joyce
Mennydörgés, villámok, szélvihar – aztán zuhogni
 kezdett az eső. Az Alpok felől érkező vihar hajnalban
 érte el Szombathely városát. A falkákban kóborló kutyák behúzódtak a kapualjakba. A sikátorokból sártenger ömlött a Főtérre, magával sodorva a város szemetét. A Szentháromság- szobor inogni látszott a meg-megújuló szélrohamokban, az esőfüggöny mögött. A Blum-ház tetején csikorogva pörgött a szélkakas. A szennyes ár magával ragadta a ház falához támasztott zsákokat. A zsákok szája kibomlott, tartalmuk – mocskos, véres rongyok – állati tetemekkel, bűzlő városi szeméttel keveredve hamarosan beborította a teret. A zuhogó esőben, a széltől meggörnyedve négy, csomagokat cipelő alak próbált átgázolni a szennyes iszapon, hogy elérjék a Blum-ház kapuját. Körmend irányából érkeztek. Elöl, feleségére támaszkodva egy sovány, gondosan ápolt bajuszú, széles karimájú kalapot viselő férfi botorkált. Bal szemét kötés fedte. A férjét támogató asszony mindkét karján átázott kézitáskák lógtak, hátán kendőbe kötött batyu. Mögöttük gyermekeik birkóztak a sárral, esővel és széllel. Sápadt, rövidnadrágos fiú, egyik cipőjét elvesztette a sárban, arcán iszonyat. Nővére esővíztől csöpögő plüsskutyát szorított magához, haja kibomlott, átázott hajfürtjei az arcára tapadtak, el-elcsukló, magas üveghangon szomorú dalt énekelt. A kapualjakban lapuló kutyák megugatták őket, vicsorogtak, morogtak, hörögtek rájuk. A férfi több ízben megbotlott és elesett, arccal a sárba. Valamikor elegáns öltönyét iszap és szemét borította.

James Joyce, a modern világirodalom egyik megteremtője, 1904-ben, 22 éves korában hagyta el szülőföldjét, Írországot. Lelkiismerete nem tudta elviselni a hazájában uralkodó állapotokat: az élet minden szintjét átható politikát, az egymással versengő egyházak megosztásra törekvő túlhatalmát, az angol birodalmi hatóságok arroganciáját, honfitársai szellemi és erkölcsi lezüllését. Független gondolkodó akart maradni, de erre a korabeli Írországban nem látott lehetőséget. Önkéntes száműzetésének első 11 évét családjával, az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Triesztben és Pólában töltötte, betegen, nagy szegénységben. A 11 év alatt 70 lakásban laktak, mert a lakbért Joyce írásainak jövedelméből csak ritkán tudták fedezni. Az író szemeit glaucoma támadta meg, hosszú periódusokra megvakult. Felesége, Nora Barnacle takarítónői munkát vállalt. Joyce, amikor betegsége engedte, banktisztviselőként dolgozott és angol nyelvórákat adott a Berlitz Intézetben.

Az első világháború kitörése után, 1915-ben, az angol útlevéllel utazó Joyce családot kiutasították Ausztriából. Zürichbe szerettek volna utazni, ahol barátaik menedéket kínáltak nekik, de nem volt elég pénzük a vonatjegyekre Svájcig. Egy magyar barátjuk tanácsára Magyarországra, Szombathelyre utaztak, hogy életmentő kölcsön reményében felkeressék Blum Lipót textilkereskedőt, akit magyar barátjuk a kortárs művészetek és irodalom bőkezű mecénásaként írt le.

A menekülő Joyce család nagy viszontagságok után, 1915. június 16-án, hajnalban érkezett Blum Lipót Szombathely főterén álló házához. A házigazda éppen könyvelésén dolgozott.

„2448 használt, gyalogsági kapca
2795 használt, gyalogsági kapca
3216 használt, gyalogsági kapca
8715 használt, gyalogsági kapca
3228 használt, gyalogsági kapca
5432 használt, gyalogsági kapca
4763 használt, gyalogsági kapca
1974 használt, gyalogsági kapca
Az összesen 32 571 darab használt, gyalogsági kapca

2448 használt, gyalogsági kapca
2795 használt, gyalogsági kapca
3216 használt, gyalogsági kapca
8715 használt, gyalogsági kapca
3228 használt, gyalogsági kapca
5432 használt, gyalogsági kapca
4763 használt, gyalogsági kapca
1974 használt, gyalogsági kapca
Az összesen 32 571 darab használt, gyalogsági kapca”

Egyre erősödő kutyaugatás hallatszott az ablakokat verő esőn át. Kiabálás, dörömbölés a kapun: „You shut your bloody mouth up you bloody British bastards!” Újabb, még erősebb dörömbölés, a kapu előtt kiabáló férfi német nyelvre váltott: „Ich wünsche sprache mit Herr Leopold Bloom, bitte!”

Blum mozdulatlanná merevedett. Arcán rémület. „Az adószedők!”, suttogta, és elfújta a gyertyát. „Hallgattam Mollyra. Nem vallottam be az áfát. Az álomnak vége. Rájöttek, eljöttek, elvisznek, elveszik mindenem. Már nem fogom tudni elhozni Szombathelyre Európát. Nem lesz állandó, zenés színháza Savariának. Ámen. Úgy legyen.”
Újabb dörömbölés, kiabálás odakinn. „Ich wünsche sprache mit Herr Leopold Bloom, bitte!” Blum a sötétben botorkálva igyekezett rejtekhelyet találni főkönyvének, közben tovább motyogott: „Nem lesz itt már színház, demokrácia, szabad kereskedelem. Nem lesz független sajtó, irodalom, értelmes művészet Szombathelyen. Az agyakat elszívják. A lelket tovább ölik. Mongólia éhes szelleme Bizánc ledér kísértetével házasul a romokon. Ísis temploma nem fog újjáépülni. Osiris bosszúja a városon szörnyű lesz, tudom. Be kellett volna vallanom az áfát. Mollyra hallgattam, Molly elhagyott. Minden szétesik. A nagy terv megbukott. Blum Lipótból már nem lesz polgármester Szombathelyen, tudom.”

Újabb, minden eddiginél hangosabb dörömbölés, egyre hisztérikusabb kutyaugatás. Hallatszott, hogy az ablak alatt belerúgnak egy kutyába, vonyítás, vinnyogás, angol nyelvű szitkozódás. „Ja, ja! Jövök már, jövök!”, kiáltotta Blum, és egy rongykupac alá csúsztatta a főkönyvet. „Nur ein moment bitte! Mesuge. Ja, ja, mi az, háború van? Micsoda modortalanság! Ki meri zavarni egy békés, adófizető polgár és családja éjszakai nyugalmát?”

„Mein name ist James Joyce. Ich bin ein Schriftsteller von Ireland. Ich wünsche sprache mit Herr Leopold Bloom, bitte.”

Blum megkönnyebbülten felsóhajtott. Pizsamája zsebében gyufát keresgélt, hogy meggyújthassa a gyertyát. „Nem az adószedő? Nem az áfa?” – Blumnak sikerült meggyújtania a gyertyát, arcára fehér, egészségügyi maszkot kötött és az ajtó felé indult. „Hanem James Joyce? Az író? Az ember? Írország szelleme? A szellem óriása? Európa élő lelkiismerete? Személyesen? Teljes lett tehát a kör. Nem dolgoztam hiába. Molly, bárhol is vagy, köszönöm…”

A kapu előtt, villámfénytől egy pillanatra megvilágítva a Joyce család állt. Joyce feleségére és törött sétapálcájára támaszkodott. Lucia egyenesen, csukott szemekkel állt, plüsskutyáját szorosan melléhez ölelte. Giorgio-t görcs rángatta. Blum szélesre tárta a kapuszárnyat. „Please, come on in, Herr Joyce! Beszélhetünk angolul is, ha az önnek könnyebb.” Joyce dühösen a falra csapott sétapálcájával. A hirtelen mozdulattól elveszítette az egyensúlyát és hanyatt esett a sárba. „Tizenöt nyelvet beszélek anyanyelvi szinten, közöttük a héber és szanszkrit nyelveket is, uram. Nyelvileg nem szorulok az Ön szánalmára. Ön nekem ne tegyen nyelvi engedményeket. Verstehen?!”, kiabálta, miközben felesége segítségével igyekezett feltápászkodni. Blum is segíteni próbált, de ő is megcsúszott és keresztülesett a küszöbön. „Elnézést kérek, Herr Joyce, nem állt szándékomban megsérteni. Kérem, fáradjanak beljebb. Ismerem és nagyra értékelem a munkáit, Herr Joyce. Olvastam a Dublini Embereket. Az ön Ifjúkori Önarcképében magamra ismertem.” Joyce, felesége derekát ölelve, nagy nehezen feltápászkodott. Nora egy rongyos zsebkendővel próbálta letörölni a férje arcára fröccsent sarat. Joyce dühösen elhárította a gondoskodást, és újra Blumra ripakodott: „Azt állítja, hogy olvasta könyveimet. Ez nekem egyáltalán nem imponál. Vagy igaz, amit állít, vagy nem. Valószínűleg nem. Szerintem Ön nem olvasta egyetlen művemet sem. Igazam van? Ha bele is kezdett valamelyikbe, a harmadik oldal után biztosan abbahagyta az olvasást. Ha egyáltalán eljutott addig, amit kétlek. Én, a többi kortárs szerzővel ellentétben, nem úgy és nem azért írom a könyveimet, hogy bárkik elolvashassák, Mr. Bloom.” Blum négykézlábra állva visszamászott a házba, a kilincs segítségével felállt, pizsamájáról csöpögött a szennyes lé. Széles mozdulattal befelé invitálta látogatóit. „Az ön könyvei megváltoztatták az életemet, Herr Joyce! Micsoda megtiszteltetés! Mein lieber Joyce, ön halhatatlan!” A Joyce család nem mozdult. Joyce ép szemével szúrósan Blum arcába bámult. „Nincs az a könyv, amely képes lenne megváltoztatni az ön életét, uram. Egy könyv legfeljebb írója életét tudja megváltoztatni, de azt is minek. És mit tudhatnak maguk a halhatatlanságról, itt lent, a teremtés segge lyukában, Szombathelyen. Nincsenek hegyeik. Nincsenek pálmafáik. Még tengerük sincs. Sötét sarkok. Szemét és sár. Kutyák, angol zsoldban. Hagyjon már.” Nora figyelmeztetően megrántotta férje karját. „James! Please!” Joyce sétapálcájával a kapufélfára csapott, és a küszöbön megbotolva, csaknem újra elesve belépett a házba. Családja követte. „Mindegy. Tényleg. Nem vitatkozni jöttem. Essünk túl rajta. Sie ist mein Frau, Nora. Er ist mein Sohn, Giorgio. Und Sie ist meine Tochter, Lucia. Sietünk, nem akarjuk rabolni a drága idejét. Sürgős segítségre van szükségünk. Csak elmondom látogatásunk célját és már megyünk is.” „Kerüljenek beljebb, Herr Joyce.” Blum előresietve mutatta az utat. „Érezzék magukat otthon házamban. Örömömre szolgálna, ha bármiben segíthetnék.”

A Joyce család elindult a falépcsőhöz vezető folyosón. Joyce botjára és feleségére támaszkodva, meg-megállva haladt, időnként a falra csapott sétapálcájával. Nora menet közben a retiküljeiben keresgélt. Megtalálta a rúzsát és púderkompaktját. Amikor megálltak a lépcsőfordulóban, megpróbálta kirúzsozni az ajkait. Lucia mereven lépdelt, mint egy alvajáró. Néha lassan ívelő mozdulattal megsimogatta plüsskutyáját. Giorgio szorosan a falhoz tapadva kúszott fel a lépcsőn, mint egy beteg menyét. Fájdalmas lassúsággal haladtak. Amíg Joyce beszélt, Nora sóhajtozott, Lucia énekelt, Giorgio sziszegett, vagy hörgött.

„Nos, igen. A mi időnk ugyanolyan drága, mint az Öné, Herr Bloom. Igen? Ezért csak bemegyünk, nem ülünk le, nem iszunk kávét, vagy teát. Elmondom látogatásunk célját, aztán elbúcsúzunk és megyünk tovább Zürichbe. Köszönöm szépen. Elegem van az Osztrák–Magyar Monarchiából. Engem itt angolnak néztek! Fiamat, Giorgio-t zsebtolvajlással vádolták. Lányomra, Luciára rátámadt a kalauz. Feleségem, Nora ismét felfázott. A szemembe csapódó koromtól belobbant a glaucomám. Útitársaink javaslatára Körmenden leszálltunk a vonatról. Azt mondták Körmend Szombathely vasútállomása. Négy nyelven, magyarul, németül, héberül és szerb-horvátul ismételték: „Szálljanak le Körmenden, mert az Szombathely vasútállomása!” Egyikük még latinul is elmondta ugyanezt. A kalauz bólogatott. Ach ja, Körmend, ja, ja, Szombathely, ja, mondta.”

Elérték a nappali szoba ajtaját. Nora átsegítette férjét a küszöbön. Joyce folytatta a monológot. „Leszálltunk Körmenden. Alkonyodott. Esni kezdett az eső. Csomagjainkat ellopták a peronon. Utolsó pénzünkön bérkocsit fogadtunk. A kocsis részeg volt. Eltévedt a földutakon. Az éjszaka során többször visszavitt bennünket a körmendi vasútállomáshoz. Feleségem hólyagproblémákkal küszködött. Fiam idegrohamot kapott, és mikor villámlani kezdett, ránk támadt. Gerinctörő földutakon bolyongtunk. Nora sikoltozott, Giorgio ordított, a részeg kocsis kurjongatott. Lányom, Lucia katatóniájába menekült. Mereven, mozdulatlanul ült egész úton. A plüsskutyáját simogatta. A semmibe nézett. Néha, halkan szomorú ír dalokat dúdolt az esőben.”

A nappali szobába érve Giorgio lerogyott a rongykupacra, amely alá Blum a főkönyvet rejtette. Alattomosan fürkészte a félhomályos szobát, kezei a rongyok alatt kutattak. Blum arcán aggodalom tükröződött. Nem akarta, hogy Giorgio megtalálja a főkönyvet. Lassan a rongykupac felé kezdett araszolni, hogy még időben közbe tudjon lépni, ha a fiú kutató ujjai közé kerülne legféltettebb titka. Lucia sikolyszerű staccatoval befejezte az éneklést, tágra nyitotta a szemét, a szoba közepére sétált és monoton hangon beszélni kezdett. „Halott vagyok. Hideg belül. Hideg és távoli. Ködszerű. Nyugodt. Örömtelen. Nincs bennem tűz, akarat. Nincs bennem áldás. Nem érzek semmit. Nincsenek vágyaim. Nincs véleményem. Nem keresem senki társaságát. Én is meghaltam, amikor anyám, Nora Barnacle Joyce szándékos, kiszámított kegyetlenséggel meggyilkolta kutyámat, Bikit. Akibe néhány nappal azelőtt apám, James metempsychosis módszerével transzportáltam halhatatlan lelkemet. Testemből az álmokat. Szívemből a nevetést. Az életerőt. Biki kutyám testében meghaltam. A trieszti utcán, amikor Bikit elgázolta az autó. Anyának nem lett volna szabad nyitva hagynia a bejárati ajtót. Még akkor sem, ha odaégett valami. Akkor nem szökhetett volna az utcára Biki. Nem gázolta volna el az autó. Amit szerintem anyám, Nora Barnacle Joyce rendelt éppen akkor, éppen oda. Halál reá. Halál reá. Ezerszer és még ezerszer: halál reá. Nora, eleget éltél már. Norának meg kell halnia.”

A Blum-ház falai mintha mély lélegzetet vettek volna. A nappali szoba mennyezete lejjebb ereszkedett. A falak mentén, körben rongyokkal teli zsákok és nagyméretű kartondobozok sorakoztak. A dobozokból kócos fejek bukkantak elő, szájukat fehér, egészségügyi maszk takarta, némán hallgatták Lucia monológját.

„Ha Bikit nem ütötte volna el az autó, még mindig élnék. Táncórákra járnék, csokoládét ennék, virágokat kapnék, mint mindenki más. Már csak feladatot hajtok végre. Mert Biki halála nem maradhat megtorlatlanul. Csak azért követtem családomat erre az utazásra, hogy egy alkalmas pillanatban megöljem anyát. Akár apám, James hulláján átgázolva, akár a testvérem segítségével, akár egyedül is. Meg kell ölnöm Norát, mielőtt ő is átadná lelkét valakinek. Vagy valaminek. És abban élne tovább. Ez a város alkalmasnak látszik az anyagyilkosságra. Itt ölöm meg anyát. Azt akarom, hogy Nora fekete lelke ezekben a reménytelen sikátorokban kóboroljon egy örökkévalóságon át.”

A Blum-ház ablakait rázta a szél, a Főteret borító latyakból felkapott rongyokat tapasztott az ablaküvegekhez.
„Halott vagyok, de nem hálás. Lelkem ott bolyong még mindig a trieszti utcán. És a Biki kutya lelke is vele van.
És ők mindig ott bolyonganak majd. Még akkor is, amikor nem lesz már az az utca, azok a házak, a kegyetlen város, Trieszt. Helyükön kietlen pusztaság izzik a gyilkos nap tüzében, a kiszáradt tenger egykori partjain. Bennem már csak az ítélet él.”

Lucia a plüsskutyából beletűzött kalaptűt rántott ki és tartott a gyertya lángjába.

„Mérgezett hegyű tű, anyámnak szánva, a lelkem helyén.”

Lucia kirántotta a lángból a tűt, és nagy ívű mozdulattal a kutyába szúrta, aztán, kutyáját ölelve bátyja mellé, a rongycsomóra roskadt. A monológot hallgató, kócos fejek visszahúzódtak a dobozokba. Joyce lányához botorkált. Letérdepelt Lucia mellé és végigtapogatta az arcát. „Lucia drágám, elég! Majd Zürichben megbeszéljük. Oké? Papa tudja a megoldást. Minden rendben lesz. Minden nagyon jó lesz. Majd kapsz egy másik kutyát. Anya mindent tud, és nem bánja, ha velem alszol ezután. Csak tedd vissza anya kalaptűjét anya kalapjába. Kérlek, hagyd most, hogy Bloom úrral megbeszéljem, amiért jöttünk. Aztán már utazunk is tovább Zürichbe, ahol nagyon sok a kutya. Ígérem neked. Olyanok, mint a Biki, szépek, nagyok. Én is szerettem a kutyádat, bár széttépte a kézirataimat, azonnal ugatni kezdett, ha elaludtam, és bizony, néha megharapott. Nemcsak engem harapott meg. A Fettucini ikrek is miatta kerültek kórházba. Giselle és Alfredo. Anya is szerette Bikit. Emlékszel, sírt, amikor Biki ott vinnyogott vérében az utcán. Amíg el nem hallgatott. Nem tudtuk, hogy a metempsychosissal kísérletezel. Nem kellett volna az asztalon hagynom a kéziratot. Lucia, te mindent félreértettél, amit a lélek transzmigrációjával kapcsolatban mondtam neked, vagy amit a kéziratomban olvashattál erről. Lucia, az emberi lelket nem lehet akarati úton átköltöztetni egy másik élőlénybe, vagy élettelen tárgyba. Metempsychosis nincs, az egész elméletet vakságom sugallta, csak spekuláció. A lélek velünk van, amíg a testünk él. Nem fog belőlünk kiköltözni, sem kérésre, sem parancsra. Marad a helyén, működteti a testet, amíg érdemes, aztán kikapcsol. Amit a kéziratomban olvastál, csak teória, fikció, kitalálás. A lelked még mindig benned van, a szíved mélyén, ott, ahol volt. Emlékszel, Anya segített eltemetni Bikit, éjjel a parkban, a ciprusfák alatt. Az igaz, hogy nem volt pénzünk síremlékre, de a regény, amin most dolgozom, átütő siker lesz, tudom. A honoráriumból méltó síremléket állítunk Bikinek Triesztben. És veszünk neked egy másik kutyát. Folytathatom?”

Joyce feltápászkodott és botjára támaszkodva megállt Blum mellett. Közelről beszélt az arcába. Blum fejét forgatva igyekezett elkerülni az író leheletét. „Nos, Mr. Bloom, báró Putzi Fliege, akit a trieszti Berlitz nyelviskolában próbáltam abszolúte sikertelenül angol nyelvre tanítani, nos ez a báró Fliege tanácsolta, hogy ha segítségre van szükségem, keressem meg önt, akit a kortárs művészetek nagylelkű támogatójaként írt le, remélem a valóságnak megfelelően. Nos, átkozottul szükségem van most segítségre, mert a politika megint kilátástalan helyzetbe hozott.”

Nora jelentőségteljesen felsóhajtott, és keresztbe tette a lábát. Joyce fel és alá kezdett járkálni a szobájában, botjával a rongyokkal teli zsákokat és a kartondobozokat csapkodta.

„Angol útlevéllel utazunk, ezért a lehetetlen kis háborújuk miatt kiutasítottak bennünket Ausztriából. El kellett hagynunk Triesztet, de nem volt elég pénzünk a vonatjegyekre Svájcig, ahol zürichi barátaink menedéket ajánlottak számunkra a háború idejére. Igen hálás lennék, és megörökíteném önt készülő regényemben, ha volna szíves bennünket kisegíteni, mondjuk…”

Nora közbevágott. „Elnézését kérem, Mr. Bloom! Használhatnám a fürdőszobát?” Joyce felnyögött. „Nora! Please! Not again!” Felesége kihívó pillantást vetett rá, arcán gunyoros kifejezés jelent meg. „Sorry, James. Elnézést kérek, Mr. Bloom. Felfázhattam a vonaton. Vagy a kocsin, az esőben. Képtelen vagyok tovább uralkodni hólyagomon. Ez nálam krónikus probléma. Akkor jelentkezik, ha izgatott vagyok. Vagy, ha kifutok a szavakból, ha elfogynak az érveim. Amikor már csak érzek. Belül, nagyon. Amikor visszajöttem, majd elmondom, hogy mikor és hogyan vettem észre az első tüneteket. Mert először nem izzadással és altesti fájdalmakkal jelentkezett a betegség, hanem migrénszerű fejfájással, fülzúgással és szédüléssel. Az altesti panaszok csak jóval később kezdődtek.” „Please, Nora!”, nyögte az író, összegörnyedve a szégyenérzéstől. Blum nagyvilági gesztussal meghajolt, mint egy márki a Napkirály udvarában. „De hisz ez természetes, Frau Joyce. Magam is szünet nélkül urinális problémákkal küszködöm. Mint ahogy feleségem, Molly is. És Milly, a lányom, ugyancsak hasonló tünetekről panaszkodik.” Blum kettőt tapsolt. „Gertrude! Alice! Schnell! Kérem, mutassák meg Frau Joyce-nak a fürdőszobát. Ha Sam bent van, küldjék ki.” Gertrude Stein és Alice B. Toklas pongyolában, kezükben égő gyertyákkal, arcukon fehér egészségügyi maszkkal előmásztak közös dobozukból és intettek Norának, hogy kövesse őket. Nora az ajtóból visszafordult. „James, kérem uralkodjék magán. Gyerekek, vigyázzatok a papára! James, ön nem lát, vegye már észre. Ne próbáljon egyedül sehová menni. És ne mondjon semmit az úrnak. Csak azt, amit megbeszéltünk. Rögtön visszajövök Mr. Bloom, és folytathatjuk a beszélgetést. Szerintem minden a hólyagra összpontosul, és nem lehet elítélni valakit pusztán azért, mert nem tud, vagy nem akar uralkodni hólyagján.”

A Nora után induló Joyce beleütközött az asztalba, s ha Blum nem fogja meg idejében a karját, átesett volna rajta. „Nora, please! Kérem, ne kínozzon!”, mondta, inkább magának, mint a fürdőszoba felé induló feleségének, aztán lemondóan legyintett. Blum barátian átölelte a vállát. „Nyugodjon meg, Herr Joyce. A hölgyek gondolkodása más, mint a miénk. Emlékezetük szelektív, és imádnak ellentmondani saját maguknak. Éppen ez bennük a varázslatos. Amitől a mi hajunk égnek áll, az nekik természetes. És ami nekünk természetes, attól ők idegenkednek. Tegyük hozzá, joggal. A férfinem szánalmas, amikor praktikus dolgokat kell megoldani. Ha valami, vagy valaki nem engedelmeskedik nekünk, leromboljuk, megöljük. Hol is hagytuk abba? Nos igen, a mi Putzink ajánlására érkeztek Szombathelyre. Milyen kedves fiú, Putzi Fliege! Az örök bohém – tanácsnok volt a Városházán. Eldorbézolta az Árvák Alapját Moldáviában. Valóságos művésze volt a közpénzek eltüntetésének. Nála jobban senki sem kezelte az áfát. Most már látom, jól tette a polgármester, hogy hagyta Putzit futni. Neki köszönhetem az önök látogatását. Putzi életművész, érti az idők szavát. Igen nagyra tartja önt és kedves családját.”

Joyce arca megrándult. Látszott, hogy alig tudja visszatartani kitörni készülő dühét. Sétapálcájával az asztalra vágott, Blum ijedten hőkölt hátra. „Ez most nem érdekes. Ezt majd ön és Putzi rendezzék el maguk között. Engem nem érdekelnek a kortárs művészetek. A kortárs művészek még kevésbé. Semmi közöm a korhoz, és nincsenek társaim. Az a lényeg, hogy kiutasítottak bennünket Triesztből. Pénzünk nincs, Zürichbe kell jutnunk. Igen hálás lennék, és megörökíteném önt készülő regényemben, ha volna szíves…” Nora sikolya hallatszott a fürdőszoba irányából. Az asszony betántorgott. Ruháján, elöl-hátul jókora nedves foltok. Gertrude Stein és Alice B. Toklas égő gyertyáikkal követték. Nora alig jutott lélegzethez. „Valaki! Van! A fürdőszobában. Valaki! Vagy valami! Van! A fürdőszobában!” Blum legyintett, és elnevette magát. „Ó, ez csak Sam! Nem könnyű együtt élni a halhatatlanokkal. Bocsásson meg, Herr Joyce. Rögtön itt vagyok.”

Blum elsietett a fürdőszoba irányába. Joyce a falnak támaszkodott, válla meg-megrándult, pálcájával a padlót kaparta kétségbeesetten. Gertrude Stein és Alice B. Toklas visszamásztak dobozukba, és elfújták gyertyáikat. Giorgio villámgyorsan elkezdte átkutatni a szobát. Benézett a dobozokba, benyúlt a szanaszét magasodó rongykupacok alá. Lucia halkan énekelni kezdett. Nora idegesen fel és alá járkált, időnként megvizsgálta a ruháján lévő vizes foltokat. Blum hangja a fürdőszobából hallatszott. „Samuel! Mit csinál ön itt?! Már megint? Szégyellje magát, és öltözzön fel. A nadrágot is! Hányszor mondjam még? Hinaus!” Samuel Beckett somfordált be a nappaliba, menet közben próbálta felhúzni a nadrágját. Arcán fehér, egészségügyi maszk. Blum a nyomában jött, szidalmazva a szemét eltakarni igyekvő drámaírót. Beckett bemászott egy kartondobozba és magára csukta a fedelet. Blum megállt a doboz előtt, és folytatta a szidalmazást.

„Megbánni bűneinket, bocsánatot kérni tetteinkért nem elég, Samuel. Az önmagában csak gyávaság. Jóvá is kell tennünk akcióink következményeit. Nem panaszkodhat, lesz miről gondolkodnia. A fürdőszoba nem az öné, nem is a miénk, hanem az enyém, Blum Lipóté, akinek a házában ön megbecsült vendég, uram. De nem több, mint vendég, ezt jegyezze meg. Ha ebben a házban használni akarja a fürdőszobát, akkor megkeresi Molly-t, vagy Milly-t, vagy engem és engedélyt kér. És ebben a házban ön nem halhat meg. A fürdőszobában sem. Mert ön halhatatlan, uram. Akár tetszik, akár nem, ezt soha se felejtse el!” Blum kopogott a kartondoboz oldalán. „Megértette? Jelezze!” Beckett kopogása hallatszott a dobozból. Blum gúnyosan meghajolt a doboz irányába. „Köszönöm. Kétnapi ellátmányát megvonom. A helyén marad. Nem haldoklik, nem sóvárog, nem környékezi meg a hölgyeket. Ír. És gondolkodik.”

Blum Nora felé fordult, karjait sajnálkozó mozdulattal széttárta. „Végtelenül sajnálom, Frau Joyce! Ez csak Beckett. Ő is Írországból jött. Azt mondja, mindenütt csak pusztulást lát. Már csak a színház él, és az is minek. Hisz már rég nincs közösség. Ügy. Üzenet. Végezni akar a színházzal, egyszer s mindenkorra. Ő akar az utolsó drámaíró lenni. Azt hiszi, hogy ő írja az utolsó színdarabot.” Nora fejét szelíden oldalra hajtva, alig hallhatóan suttogta: „Olyan szürke volt az arca! És szigorú!” Joyce pálcájával dühösen koppantott a padlón. „Nora, kérem, ne csináljon botrányt! Mielőtt bemenne egy fürdőszobába, maga kopog, és ha azt mondják: »Szabad«, maga bemegy. Ha a fürdőszoba foglalt, valaki használja, akkor maga elnézést kér, becsukja az ajtót, és vár, amíg a helyiség fel nem szabadul. Ennyit talán meg tud jegyezni.” Nora dacosan válaszolt. „Kopogtam. Nem válaszoltak. Benyitottam. A padlón egy idős, meztelen férfi ült. Az arca szürke volt. Rámnézett. »A játszma vége«, mondta szigorúan. És becsukta a szemét.” Joyce a foga között szűrte a szavakat: „Amikor maga látja, hogy a helyiség foglalt, maga nem sikolt, Nora, hanem elnézést kér, becsukja maga mögött az ajtót és vár türelmesen. Ehelyett maga, Nora, mit csinált? Igen! Halljam!” „Sikítottam.” „És?!” „Igen.” „Bevizelt. Ismét. Nora, nekem ebből a cirkuszból elég. Bárhová megyünk, maga…” Nora felcsattant: „Nekem is elég.”

Blum kopogott Beckett dobozán: „Samuel a fürdőszobában szeretne meghalni. Az én fürdőszobámban. Ezért minden idejét ott tölti. Családja, gyermekei nincsenek. Néha bezárkózik, és csak a kampóval tudjuk kihúzni. Szeretnénk, ha munka után dobozában maradna. Más is szeretné használni a fürdőszobát, Sam.”

Blum észrevette az egyik doboz mellett lapuló Giorgio-t. Odament hozzá, lehajolt és gyertyájával rávilágított. „Ahogy látom az ifjú Giorgio már otthon érzi magát nálunk. Milyen kedves gyermek.” Giorgio felnyögött és Blum felé kapott, aztán embrionális pózba húzta össze magát. Joyce a fia irányába mutatott botjával. „A fiam egyáltalán nem kedves, és már rég nem gyermek, Mr. Bloom. Jobban teszi, ha nem közeledik hozzá. Ha megérinti, vagy megsérti egy mozdulatával, vagy hangsúlyával, magára támad.” Blum elnézően mosolygott. „A halhatatlanok gyermekei rendkívüli emberek, Herr Joyce. Viselkedésük néha különösnek látszik, de meg kell értenünk, és el kell fogadnunk őket olyannak, amilyenek. Az élet üres lenne nélkülük.” Nora szipogása hallatszott, mintha Lucia dúdolása kíséretének szánta volna a ritmikus hangokat. Joyce fenyegetően felemelte a pálcáját: „Giorgio issza a szemcseppjeimet, Mr. Bloom. Giorgio sunyi és alattomos. A glaucomámat ópiumtinktúrával gyógyítom. És Giorgio nagyon kedveli az ópiumot. Igaz, Giorgio?” Nora férje és fia közé lépett. „James! Kérem hagyja a gyereket.” „Miféle gyereket? Én nem látok itt gyereket, csak egy gyerekruhába öltöztetett aggastyánt. Ez a lény, ez a mi fiunk többet tud és többet élt, mint maga, kedvesem valaha is fog. Ez nem gyermek, hanem űrből jött szörnyeteg. Ez már nem fog megváltozni. Ennek már nem lesz karrierje. Ennek nem lesz családja, gyermekei. Ez már csak a következő adagra vár. Az ópium nem játék, Nora. Én tudom, hogy nem az.” „Akkor miért engedi, hogy a maga ópiumát lopja?” „Most ne kezdjünk el másról beszélni, Nora.”
Giorgio kúszni kezdett a fal mellett, mintha egy lyukat, vagy rést keresne, hogy belebújjon. Torkából egyenként másztak ki a szavak. „Féreg vagyok. Sötétben élek. Féreggyermek vagyok. Kicsi, gyenge, ronda, büdös. Konyhai lefolyókban kúszok, mászok, hemzsegő, nyüzsgő, vonagló férgek között. Érzem, ahogy nyálkás testük az én nyálkás testemhez ér. Adjatok ópiumot, mert megfulladok!” Joyce, Norát kikerülve a fiához lépett, és pálcájával ütötte felette a falat. „Hát ez nagyon szép volt, Giorgio. Már majdnem briliáns. Próbáld meg még egyszer, hátha sikerül még pontosabban elmondanod.” Nora lefogta férje karját. „James, ne kínozza a gyereket! Nincs magában érzés? Nem látja, hogy szenved?” „Kérem Nora, ne szóljon bele, amikor a gyereket nevelem. Giorgio az én fiam. Ugyanakkor nem szenved elég szépen. Mert nem szenvedett még eleget. Még nem méltó az apjához. Még van benne pátosz. Még van benne esendőség. Igaz, Giorgio? Még nem tudod élvezni a szenvedést.”

Giorgio a szoba közepére mászott, és lassan, kínosan felegyenesedett. „Kép vagyok egy képben, ami egy másik képben él, és ez a másik kép egy festett szoba falán függ, fejjel lefelé. A világ keresztjére fejjel lefelé feszítve zuhanok a feneketlen kútba. Hol a hideg ráz, hol hőhullám gyötör. Gyomorgörcseim vannak, epét és vért hányok, megy a hasam, és úgy érzem, szétveti koponyámat megduzzadt agyam. Nincs olyan ember a földön, akit nem lopnék meg, nem árulnék el, akinek nem vágnám el a torkát a sötétben, a pénzéért, az ópiumért.
Gyűlöllek, apa. A glaucomád miatt és a könyveid miatt, és amikor legközelebb elájulsz, rád török. Párnáddal vagy kalapoddal megfojtalak, és elveszem a tinktúrád. És akkor elmegyek. Hajóra szállok és elvitorlázok a déltengerekre. És ott fogok álmodni a halálodról a pálmafák alatt. És kép leszek egy képben, ami egy másik képben van, és ez a másik kép a délszaki égbolton függ, a Dél Keresztje csillagképben. Amit te, apám, még sohasem láttál. És ha van igazság ezen a földön, már nem is fogod látni, mert végleg megvakulsz. És most mondd azt, hogy keskeny a vállam, hogy a rímeim sántítanak. Gyalázz, amíg el nem ájulsz. Az ópiumodat akarom, apa!”

Joyce tubákos szelencét vett elő mellényzsebéből és szippantott belőle. „Briliáns. Igen, ez már az én fiam. Giorgio. Megérdemelted. Most már tudsz énekelni. Megkapod az adagod.” A fiához lépett, és intett Norának. Nora a retiküljeiben kezdett kutatni. Nehezen találta meg a szemcseppeket és a csepegtetőt. Átadta őket férjének. Giorgio mélyen hátrahajolt és kitátotta a száját, mint egy éhes madárfióka. Joyce néhány csepp ópiumtinktúrát csepegtetett fia szájába. Giorgio lassan felegyenesedett, ellazult, tett néhány lépést hátrafelé Blum gyertyájának fényében, megtorpant, és arccal a padlóra zuhant. Apja és anyja lefektették a jobb oldali fal mellett, egy rongycsomón. Giorgio halk, nyugodt hangon kezdett el beszélni, mintha egy álomban találná a szavakat: „Giorgio nem akar innen elmenni. Itt akar maradni örökre ebben a szobában, ahol áll az idő. Itt akar örökké élni a sötétben, mint egy barlangi állat. Most lebegni kezdek. Jó itt, Szombathelyen. Most már jó. Kilégzés.” A fiú hosszan sóhajtott, feje oldalra billent, elalélt.

Lecsillapodott a szél, elállt az eső odakinn. Megszólaltak Szombathely harangjai, jelezve a lakosságnak, hogy kezdhetik a Főteret borító iszap és szemét összegyűjtését, amelyet aztán szekerekre rakhatnak, és jó pénzért eladhatnak Körmenden, ahol drága ritkaságnak számít a mocsok. A Blum-ház falai kitágultak, a nappali szoba mennyezete megemelkedett. Világosodni kezdett. A Főtérről behallatszott a lapátok csikorgása. Aztán megérkeztek a szekerek is. Sietni kellett a tér megtisztításával, mert a reggel ígérete csak néhány óráig tart errefelé, aztán újra besötétedik, és kezdődik ugyanaz az éjszaka elölről.

Joyce fia lábánál állt, és sétapálcájával néhányszor megbökdöste a mozdulatlan testet. „Ön, vagy az Ön háza megbabonázta fiamat, Mr. Bloom. Mindegy, majd kivisszük ölben az állomásra. Térjünk most vissza a kölcsön kérdésére, ha megengedi. Sietnünk kell. Nora állapota aggaszt. Lucia nem eszik, amióta elhagytuk Triesztet. Giorgio szörnyű lesz, amikor magához tér. Nagyregényem kéziratát ellopták a körmendi vasútállomáson. Kezdhetem újra. Betegen, vakon. El kell jutnunk Zürichbe, ahol barátaink várnak. Ötszáz koronára van szükségem, azonnal. Báró Fliege szerint Önnek nem okozhat gondot egy ilyen szerény kölcsön kifizetése.” Blum finoman elmosolyodott. „A drága Putzi ebben a kérdésben talán túloz, Herr Joyce. De beszéljünk a pénzről inkább később. Esetleg reggeli után. Giorgio-nak a lányok majd adnak tiszta ruhát, ezt sajnos lehányta. Gertrude! Alice! Schnell!” Gertrude Stein és Alice B. Toklas előmásztak dobozaikból, a lábára állították és kitámogatták Giorgio-t a szobából.

Nora hosszan fújta az orrát rongyos zsebkendőjébe. „Maga mindig megkínozza szegényt”, mondta, nem nézve férjére. Joyce felhorkantott: „Giorgio az én fiam!” „Az enyém is!” „Biztos maga ebben, Nora?” „Mi?!”, visította Nora. „Magának Nora, annyi köze sincs Giorgio-hoz, mint ennek az izének” – Joyce pálcájával Blumra mutat – „Szombathelyhez! Hisz ez nem kelta! Ez egy levant! Maga életében nem olvasott egy valamirevaló könyvet Nora, hacsak a Bibliáját nem nevezzük annak.” Nora mindkét kezét csípőjére téve válaszolt: „Maga meg életében nem írt olyan könyvet, amit meg is vennének.” Joyce várt egy kicsit, aztán lassan, tagoltan mondta: „Emlékszik, Nóra? Maga Pólában bevizelt a perui konzul fogadásán.” Nora fenyegetőleg keresztbe tette a lábát: „És most is bevizelek, ha nem hagyja abba.” „Nem, én nem hagyom abba, hanem maga nem hagyja abba.” „James, ha nem hagyja abba, esküszöm, bevizelek.” „Maga itt nem fog nekem megint bevizelni, Nora. Maga nagyon jól tudja, miért jöttünk ide, és ha maga itt megfeledkezik magáról, soha nem jutunk el Zürichbe, és soha sem fogják kiadni az Ulyssest, és nem marad nyoma, milyen is volt ez a mi világunk valójában. Maga túl kicsi nekem, a korlátoltsága, a félelmei. Maga mindig elfelejti, hogy olyan családból jött, akik az írott szót csak arra használják, hogy belecsomagolják a zsemlét. Pékek. Maga akkor van a helyén, ha főz vagy takarít, vagy amikor… Maga, Nora, azt akarja, hogy a fiamból is pék legyen, mint az ön apja volt. Én pedig azt mondom, haljon meg a nyomorult, ha nem zseni. Maga meg ne felejtse el, hogy maga akart engem, és nem én akartam magát abban a padlásszobában, amikor ajkaival elcsábított.”

Gertrude Stein és Alice B. Toklas visszasompolyogtak a szobába, bemásztak a dobozukba, és elfújták gyertyáikat. Joyce megvető arccal várt, amíg elcsendesedtek. „Ezek meg itt ugyanabban a dobozban laknak. Kik ezek a szerencsétlenek? Miért vannak pizsamában? Miért világítanak gyertyával ebben a házban? Szombathelyre még nem ért el a gázvilágítás?”

Nora idegesen matatni kezdett retiküljeiben. Tartalmukat az asztalra szórta. „Nem érdekelnek a pizsamák és a gázvilágítás. Nem érdekelnek a dobozok. Azt hiszem James, hogy maga most átlépte azt a bizonyos láthatatlan határt, amit 1904. június 16-án, megismerkedésünk éjszakáján még mindketten olyan világosan láttunk. Ön a felelős azért, ami most következik.” „Nora, ne!” Nora fellépett a székre, onnan az asztalra, térdéig emelte a szoknyáját, terpeszbe állt és vizelni kezdett. Szoknyája alól sugárban tört ki a vizelet, elborította az asztalt, a padlóra folyt. Joyce összeroskadt. Amikor bosszúja beteljesedett, Nora lassan, nyugodtan lekászálódott az asztalról, megrázta a szoknyáját, aztán leült a székre, fészkelődött egy ideig, majd mosolyogva az asztalra könyökölt, és tenyerébe eresztve állát, diadalmasan férjére nézett. Blum hozzálépett, és az asszony vállára tette a kezét. „Mein lieber Frau Joyce. Je apologisé, pour favour. Nálunk megszokott dolog az ilyesmi. Molly és Milly is bevizelnek, ha kifogynak az érvekből. És én egyáltalán nem idegenkedem a vizelet szagától. Sőt, meglehetősen kedvelem, magam is bevizelek néha. Alice, Gertrude! Schnell!”

Nora felállt, Blum átölelte. Egymás szemébe néztek. Gertrude Stein és Alice B. Toklas előmásztak dobozukból, meggyújtották gyertyáikat, az asztalra tették őket, és rongyokkal feltörölték a padlót. „Semmi baj, nagyságos asszony. Majd a lányok adnak önnek tiszta ruhát, ezt pedig kimossák, megszárítják. Kivasalják. Bár, hogy őszinte legyek, nem igazán előnyösek önnek ezek a színek. Molly ruhái biztosan illenek önre. Majd valamit kitalálunk. Alice, Gertrude! Schnell!” Gertrude Stein és Alice B. Toklas kivezették a szobából Norát.

„Amíg kedves felesége ruhát cserél, engedje meg, mein lieber Joyce, hogy bemutassam városunkat, a Szombat helyét, Szombathelyt, Savariát. A várost Ísis istennő tiszteletére alapították romanizált gepidák, de ma már Osirisnek is sok híve lakik itt. Savaria történetét Ísis és Osiris templomainak évezredek óta tartó viszálya írta és írja még ma is. A külvilágnak a helyi állapotokra gyakorlatilag nincs hatása. Jöhetnek háborúk, megszállások, természeti katasztrófák, járványok, a hangulat Szombathelyen nem változik meg tőlük. Mindenki állig fel van fegyverezve, hezitálás nélkül öl, ha kell. Egy lélekben messziről jött utazó, mint ön, vagy én nem sok különbséget lát a két harcban álló hit harcosai között. Talán csak annyit, hogy az egyik reszelve eszi a sertésmájat, amíg a másik kisüti egészben.”



Az embereket összekötő kusza szálak

LÁSZLÓFFY CSABA

A zsarnok szerencséje

A királyné rutinos mozdulattal nyúl a tükör után. Belepillant. Elégedett képmásával. Bár arcán a bibircset s a kiütésnyomokat nem tüntette el maradéktalanul a smink. A tükörben jól látható a díszlet feje fölött. Az ijesztő Krisztus. Megborzong. Nem először; egyik próbán megtörtént már vele. A keresztre feszített orrának, arcának részei inkább csak üregek, mintha lepra tette volna, nem a díszlettervező keze.
Idegeire mennek már ezek a békétlenek. Ma gálaest; de ő tudja, mi ment végbe itt, nap mint nap, a színfalak mögött. A részeg strázsák, az ocsmány csipkelődések. Mint istállóban folyó tivornya. Olykor egy rekedt kiáltás (az ügyelőé), s fojtottan megy tovább ugyanaz, mint besúgóhangú papucscsoszogás holmi bordélyházban. A palotatér sarokkockáira csepegtetett hígtojás nyomokat úgy veszi szemügyre, akár egy pedáns háziasszony.
 Cseppet sem kellemes itt a gyilkosára várni. Addig még egy kis enyelgés, álnok meny ámítás, hogy aztán a lomha járású, juhászkutya szuszogású hős (mégiscsak ő itt a vendégbonviván!) markolatig döfje belé – mint máskor csókját a férfiszenvedély – a kést. Ide valahova elomló keble alá.
Megfájdult a feje; „mintha pisztoly sült volna el benne” – mily anakronisztikus kiszólás lenne ez a véres korból. A mai mintha különb volna?! A színész legyen fegyelmezett, így tanulta. Most több türelmet kell mutatnia a partnerével szemben. Hol dézsába, hol koporsóba kell belebújni – amint a kurzív betűs utasítás szól… Vesd le, leányom, ázott gúnyádat! Úgyse lát senki, ha megindulsz a történelem sötét folyosóján neglizsében. A külvilágot elfüggönyözi a zivatar meg az elsötétítést kísérő zene.
Mindjárt történni fog valami. Valami rémes, valami eget verő. Mindig így volt: vértolulás ellen a nemzet időnként megpiócáztatja magát. Addig? Egyesek elkábulnak a csetepatéban, mint… (ezt mintha egy szexuális ismereteket pótló olvasmányból idézné) mint egy éjjeliedény a tivornya éjszakáján… Egyelőre csak a strázsa csámcsogása; aztán ütés, rajtaütés, pártütés. Neki mindenekelőtt a méltóságát kell őriznie. Nyelje a könnyeit más, a gyenge; s fröcskölje rágalmait, obszcén tréfáit udvaronc füleknek a gonosz intrikus, a cselszövő.
A legborzasztóbb ez a pár pillanatnyi látszatnyugalom. A kopott mennyezetű öltözőkben ilyenkor kotyvasztja az unalom, mint lisztfehér borostájú szakácsmester, a leleményes bonyodalmakat a színpadi homálynál, halálnál tartósabb valamire (pletykára?) éhes közönség számára. Az a női köntösök közt mohón túrkáló férfivágy! – a gyertyával együtt a huzat szerencsére kifújta vörös latortekintetét.
Hallható még valami, kollégák?… S. petyhüdt bohócképéről a dühös hiúság törölte le a színlelt méltóságpózt. Botrányra számíthatunk külföldön, Grazban, Linzben, bárhol – hangzik a fenyegetés –, hogyha a művészi tanács nem neki ítéli oda a legősibb hősibb főfőszerepet!
„Magamban beszélek?” A királyné felijed – ez már magában is meggondolatlanság. Az ő szerepére nem vonatkozik a hajlás a téboly felé. „Csak szúnyogok… csak szőnyeget nekik”* Ez így jó lesz, ez a sejtelmes indítás. Mit számít, mire gondol szerző, vagy a néző.
Egy egy kiszólás – nem a darabból, írás közben inkább – ismerősen cseng. A visszatérő helyzetekről gondoskodik az idő. Zaklatott este (amelyiken ezt írom); ki tudná megmondani: nem torpannak-e meg a pártütők? A merénylők. (És maga az olvasó!)
Valaki – a színpadon, utcán, tévében? – torkaszakadtából kiabál. Lehet, hogy segítségért. A királynénak – hallja? nem hallja? – semmiképp sem tanácsos kilépni szerepéből. Minden fordulatnál ezt fontolgatja. Kettős sorsveszély. Magánéleti jelenése négy fal közé rejtve is nyitott; a darabbeli sajnos determinált.
A kis torzsalkodások, anekdoták is belejátszanak olykor a cselekménybe. Különösen, ha ilyen idők járnak.
A szerzői és rendezői utasítások rácsai mögé zárt művész felkapja fejét. Milyen idők? Pusztán terminológia kérdése volna a kor?!
„Legszentebb eszménk a nemzeti egység.”
„Lázít a demokrácia mánia.”**
A sok „szép és épületes proklamáció” hallatára könnyen kitör a tömegőrület, egyeseken a hipertónia. De a színész most nem kezeket feltartó családos eltartó. Nem polgár.
A királyné önuralomra inti magát. Jöhet vízözön, akármely rontás, neki (a kosztümök ürügyén) felizzó feszültséget kell szolgálnia, fokozódjék odáig akár, hogy királyi széke kárpitjának zsinórival fojtanák beléje lelkét. Feszültség nélkül, mint egy cérnaszál vagy inkább bugyi gumi ha elszakad – olyan az egész. Az előírt mozdulat nyomban nevetségessé válik, képtelenségnek tetszik gyalázat s vérbosszú, mihelyt eltűnik a drámai feszültség tere, és hirtelen felhúzzák kötélen a díszletet.
A királyné elsápad. A replikára nem jött válasz (vagy ő keverte össze a szavakat?); elejti legyezőjét. Mintha nemcsak a csuklóját, de torkát is vasmarok szorítaná. Pedig ez nem othellói jelenet, hogy: ne bízz és ne félts… vigyázz! …az erkölcs arrafelé: csináld, csak meg ne tudják.*** Nem, az ő tudattalanját nem ragadhatja innen el, képzelet magasba, fölfújt, légnemű gyanakvás. Benne most más idők vihara dúl. Olyan varázslat alatt áll, akár a fölserkent porhüvely, midőn a lélektől elhagyott test maga kél ki sírjából, s nem ismer más természetes vonzalmat, csupán az emlékek táplálta gyűlöletet. Kit érdekel e pillanatban a színen, hogy milyen kint az idő hevülete – a kanyargós sikátorokban, a holdfényben jámbor komondorként virrasztó ódon házak között; egyikben valahol az unokahúgocskája súlyos copfjával talán épp most veri le a kompótos csészét, és körös- körül minden ragad s ragyog… Egyáltalán milyen nap van ma? „Reggel lejár a terminus, el ne felejtsem kifizetni a villanyszámlát.”
Nehezen tudja legyőzni émelygését. Öregedő lelkén kotolva ül a mélakór. Egy ismeretlen férfi tiszta szemébe nézni, s egy nyelv meleg, lágy érintését tűrni ajkán – most ez is undorral töltené el. Úgy tűnik neki, hogy mezítláb fut végig a deszkákon, kibontott hajjal. És fehér kreppselyem ruhácska van rajta. „Csak az emlékeket bele ne keverjem a begyakorolt indulatkitörésbe.” Mintha túl korán kiterveltek volna valamit ellene; mintha már régen – a darab legelején, vagy még azelőtt, ifjúkorában – merénylet áldozata lett volna, mielőtt még a felszisszenő közönség megismerhette volna. Fején vadcsalán koszorú. Sehol a korona.
Torz férfiarc tolakodik elébe. Egy durva lökés – a melle attól rázkódik még mindig? Hevesen szuszog a fűzőben; szinte hallatszik a testén megpattanó rugók zaja. „Nem vagyok elég jó robot…” Kétségbeesetten botladozva hallani véli a deszkákon szétszóródó csavarok és szögek fémes, idegen pörgését. S a kihunyó fényrezgést pupilláján.
A királyné összeesett. Az ájult zsarnokon ezen a kínos estén nem vehetett elégtételt senki. A bosszúra éhes merénylők elképedve állták körül. Tán még a szerző is zavarba jött.
 

Hisztériák ideje

(beszély a viktoriánus korból)
Kinyitja a zárat. Az ajtó előtt ismeretlen valaki. Belenéz a szemébe, a világos szivárványhártya mögé, és mintha szirt fokán állna, és képtelen volna szabadulni a mélység vonzásától.
Hálóköntösben szaladt ki a téli levegőre. Körös-körül minden nedves, csillogó és szinte derűsen habzó, holott árad a pinceiszap. Kócos feje akár ha víz alá bukott volna hirtelen, hogy Mary Ann azon nyomban sellővé változzék. A lenyelt szégyen hajtja, ösztökéli – nem holmi aggály –, nehogy őt is óvatos, konzervatív némbernek lássa bárki. Ez is elárulja, hogy megszökni lenne kedve. Víz alá fagyva úszkáló fűzfaágak, az égerfa törzse még jeges; de, érzi, a közelben karattyol már valahol az „úriasszonyok kara”. Létezik valami, ezt tudta ő is – neveltetés, hajlam –, ami megóvja a lelket, s jobb híján elzár a gyalázattól… Ám a gyalázkodástól ki és mi óv meg? Észre sem veszed, s már süllyedsz.
Természetfeletti képességgel kéne rendelkezned, hogy megúszhasd.
„Ideje szakítani, nem gondolod?” „Hogy ne találkozzunk többet? Ugyan miért?” „Te is tudod, hogy tilosban járunk.”
Mikor még itt tartottak az ő George-ával. A férfit jobban megviselte a válságtudat. Kétségbeesetten kapaszkodott az ő erőtlen, csontos kezébe.
Az idő kinek kedvez? A metafizikáról jóformán semmit sem tudok, ámde gyöngédség híján a Nap sugara is hidegebb, ha nem gyúl ki többé férfi szíve közelemben. Halvány fényvibrálások, a Temze befagyott víztükre. A parkőr vastagtalpú csizmájának tapicskolása a havas, sáros latyakban. Az erkölcsőr nem ilyen látványosan közeledik hozzád. Néha mintha csak páraként lebegne a whiskyvel megöntözött teáscsésze fölött; vagy a kutyákat hergelve megkocogtatja az ablakot, mint a szárnyasegér, s mielőtt tovarebbenne, pusztító kataklizma-képet jósol a civilizációnak.
Két kortyintás között arcizmod meg se rezzen; vedlett hónapokra azonban vedlett évek rakodnak, nem oltalmaz már szépség, se okosság, és azon veszed észre magad, hogy az óvatosság kezeslábasában lesed tulajdon lélegzetvételedet. Egész tested remeg.
Ki teszi bűntársunkká a hátralévő időt?
A régi ruhák rongyain csak okádék a selyembrokát. Káprázó, nedves, nagy szemektől meddig óvhat a mámor? Fanyar, álmos napokkal köszönt ránk a rejtőzködő lélek lápvilága. A zsombékos erek merre futnak? Hol ér véget a zavaros, hínárhálós álom?
Téli mesék, és a gyermekkorból visszaüzenő, kicsi, gúnyos vállrándítások. Fülledten, gyötrőn, de már érzékszerveid is kibeszélnék találkozásukat a sivár Rémmel. Ideje nyugovóra térni. Vagy ideje megbolondulni.
Éberen kereste a kiutat a fullasztó bizonytalanságból. („Magunkon kívül mindig még egy embert hitegetünk.”) Így szólt a jelenés: a szavak ósdi szörnyei, a szív szorongatottsága elől legtisztább utat a stílus kínál. Azt kellett megtalálnia egy fél bögre tej és az ujján lágyan végigcsorgó mézcseppek nyalogatása közben. Keskeny, ingatag, karfával sem védett pallón készült átjutni. A kifürkészhetetlen homály láttán váratlan görcs fogta el. Mint nő, már jócskán benne volt a korban; mégsem a vértódulásos ösztönnel sodródott (mikor a menstruációs szakaszok megszűntével a vérzés kimarad, s a dolgok rendjének megbomlása folytán a kiszolgáltatott nőiességgel történik valami), nem is a géncsuszamlások vizenyős, gáttalan tenyészete felé tartott, ahol tán még a vízisiklók sem tudják tartósan befészkelni maguk.
Nem fürkészett meteorit után, nem képzelt hőst maga elé. Beérte egy nős emberrel, akinek még nem rogyadozott a térde és George Lewes-nak hívtak.
Az ösvény csíkja csak itt-ott üt át a fölázni látszó, havas mezőn. Hát még az út vége! Ki láthatja innen, könnyei (vagy csak az esőcseppek rácsai) mögül, azt az összeölelkező boldog párt?
Az égő fahasábok lángnyelvei melengetik csontjait. A hívatlan vendég elhanyatlik a fotelban, a nyalánkság, a habos sütemények sem pótolhatják az őszinte párbeszédet, ha olyan fárasztó valaki, akár egy szerepét tanuló diplomata.
Te nedvekben fürdetett hajadon, ki szánkózás, kocsikázás után a szüleiddel teát ittál, s a téli esték olvasásszenvedélyével lassan gyűlt sejtjeidben az erő.
Ha érzékszerveid csődöt mondanának, a halott fa, virág, fű nem véd meg; csak mint gyökérben mocorog benned a komor évszakon való áttűnés esélye.
Ködbe vesző horoszkópod óvatosságra int. A kilátások?… Sivár, prémbe bugyolált, fonnyadozó orcák panoptikum-leheletében aszalódsz újfent magad is. („A reggel halott vakondra leltem.”) A tüskés rekettyén egész évben ráakadhatsz egy-egy virágra, de a korhadt fűzfatönk odvából, surrogva, a maradék melegnek még a hangulata is kiszállt.
Mintha ingoványon lépnél otthon a szőnyegen is, iszamós álmaid zöld mohatőzeg-szélcsendjében sejthető még a hajdani lágyságból (lányságból) valami, a pupilla, ha lekoppan. Kielégítetlen vagy, valld be, mint nyilvános szereplésre áhítozó kardnyelő. De csak ez az isten háta mögötti fészek; csak a vedlett állatbőr hullatja szőrét lábad elé.
A csont vacka reszket belül, hisz Isten parancsa, vagy csak nagylelkűsége, hogy szerelmi búvóhely lehet még ma is… Csak foghassa szerelmese kócos (vagy „bánom is én: félig-tar”) fejét kristályt rejtő ölében. Habár lehet, csak zátonyra fut rajta Lewes nagy, gondterhelt koponyája, amióta közszemlére állította őket az (ál)erkölcs a homlokuk ráncát elsimító öröm miatt.
Kietlen földhányás kint a latyakos udvar, a borostás lejtő, a sötét szellemi zúzalékká csépelt, náthás Szigetország.
A testből kipréselt óhajok a tükör előtt ülve; ziláltságot keltő, illanó parfüm s kenőcsök illata. A falakon is átütő barbár idő falánk árnyéka. Tudsz-e még védekezni a láthatatlan erőszak ellen? A patkányfogóval nehéz társalogni, amikor egyedül vagy. Mi ez a zaj? – belülről. Vagy csak hörgés, az emlékek szemrehányó hánykolódása. A keserű kis pirulák nem segítenek. Az ópium még megteszi… ha nincs gyerek!
Nimfahajad leengedve az ólomszínű folyó felett. Majd nyákos, kátrányszagú csatornába pillantsz: El innen, te kényes gyomrú!… És várni kell a löncsre.
Ó, ölelkezésre, öklendezésre egyformán beprogramozott emberi gépezet! Meguntad lesni gőgös szeretők fukar adományát. Önhittségedet lehervasztja a ráncos emlők hiábavaló heve. A tudathasadás olyan, mint a halottak csókja.
Árbocfa vagy, törött – mert soha nem tudtál hajlékony lenni – a meg-megújuló, durva szélben. Jön egy hullámverés, s a vicsorgó kövekre számkivet. A gyötrelem partján a bölcsesség kezdete, ha féled az árnyékod gyanánt mögötted lépdelő Urat. Tetőgerenda rázkódik, keresztes lovagok hiedelemvilágába menekült rég a csalogány, s jóllehet nem dőlnek össze a kápolnafalak, ám midőn már a sáska is teher neked, csak a keresztes pók tudja, hogy kiszámított hálója romokat, potroh-roncsot is biztosan megtartó csapda.
Ígéret, vagy lemondás napja? (Dagály-apály.) Jó volna tüskebakok büszkeségtől dagadozó mellére hajolni… Klasszikus (viktoriánus) unalom? Egy fenét. Az öntelten hivalkodó asztaltársaság nyájas képe mögött fojtott szexuális intrikák.
A látás vágya olykor mégis elragad befogni a kies halmokat. Nem óhajtottam magányos nő lenni soha, de ki vitt volna csúnyán, szegényen, kopottan a csúcsra fel?…
George Eliot – remek fedőnév!… Hullámzik a rokonszenv, az irigység mérgező mákonya a műveltség képzetét gyeplőként szorongató körökben. Ez a népies humort fitogtató íz, ez a pátosznak nyíltan hadat üzenő közvetlenség kit takar? („A pátosz jobban illett hozzád”, vallotta be töredelmes szerelemmel az igazi George. Tőle, Lewestól van a kitalált írói álnév eleje – ilyen »keresztnapokon« Mary Ann Evans torkán is jobban csúszik a whisky.)
Londonon is könnyű kifogni, korántsem lesz ebből irodalmi skandalum; még akkorácska sem, mint amikor maga Mary Ann-nek kellett lenyelnie női sértettségét, amiatt, hogy Herbert Spencer (mekkora név volt akkor a kezdő tollforgató „kékharisnya” feje fölött!) szabadkozás helyett inkább meglógott a zsurnaliszta nő elől, semmint hírnevét kockáztatva nyíltan mutatkozni merjen vele. Spencer, a nagy filozófus mint a pici orr és a keskeny száj kedvelője, máskülönben nem is tagadta, hogy ő már egyszer visszautasította egy fiatal hölgy közeledését az illető fejének szokatlan (bizarr?) alakja, aránytalansága miatt; később értekezést is írt – ebbe már a Mary Ann-nel kötött ismeretség is közrejátszott – a kiugró, otromba női orról.
Elvakult szemek. Az „erkölcsükben” sértett, a sárga ködgomolyba az orrukat is belefú(r)vó polgárok a szent vagy a látnok enyhítő könnyeit is kinevetik.
„Kenyér, tinta, egérirtó… és a legfrissebb Vergilius-kiadás” – utasította Mary Ann a nála egy fejjel alacsonyabb szeretőjét, aki nejecskéjét és gyermekeit faképnél hagyva az írónőhöz költözött, örök hűséget fogadva neki. Lewes kövér praclijában fogta boldogan dús pofaszakállát – ez a szórakozott, már-már cirógató mozdulat elárulta függőségét –, s közben addig hátrált, míg lábbelijével bele nem süllyedt egy hóval fedett virágágyásba.
Mary Annt, egyedül maradva, malomzakatolást, gyárzúgást s dudaszót hisztériázva elnémító, lidércnyomásos víziók kerítették hatalmukba. Most már hinni kezdte, hogy az ő sóvár öle is van olyan fennkölt, mint megannyi úrinő-köntös katlanja, amiben – ki ne tudná? – titokban sok trágárság fogan. Elég egy tiltott csók a rózsalugasban; így is, úgy is (némán is) lebuksz… Vajon ki fogja őt megérteni?
Pláne, ha a síron túlról is visszasüt a láng. A gyarló ember fabrikálta törvényeken nevelkedett bűntudat szerint: a bujaság férge még a süket halálnak is képes átfúrni a dobhártyáját.
 

    * Katona József: Bánk bán
  ** Peter Weiss: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása
*** Shakespeare: Othello