Selyem Zsuzsa esszékötete elegáns, igényes kivitelezésű, tipográfiailag is igen megkapó (esterházysan, a Bevezetés a szépirodalomba mintájára szerkesztett) könyv. Szinte bármelyik oldalra kinyithatjuk: tördelt, egymásba belenyúló szövegrészek, vagyis lábjegyzetek helyett lapszéljegyzetek olvashatók, amelyek egyrészt egyetlen „oldalpillantással” könnyítik az olvasást, nem kell otthagyni a szöveget, lemenni a lap aljára vagy hátralapozni a könyv végére, ami unalmas és fárasztó, folyton megállít az olvasásban. Másrészt újabb széljegyzetelésre csábítanak, sőt szinte felkérnek: írjuk ide a mi megjegyzéseinket is. Ezt a jó négy centis margó is megengedi, valami helyet hagyva az olvasónak is, s ezzel egy kicsit mintha az egész könyv közelítésmódjait pontosítaná vagy testiesítené, azoknak mintegy makettjét adná. „...hiszen éppen arról van szó, milyen sok múlik az olvasáson.” (17.), vagyis arról, ami az irodalom létfeltétele: az írás és olvasás egymásrautaltságáról.

Az irodalom „olvasásra-utaltságának” problematikája Selyem Zsuzsa második, Valami helyet (Kolozsvár, KOMP-PRESS, 2003) című könyvében is hangsúlyosan jelen van. „Az irodalom az írás-olvasás azon médiuma, melyben az emberi képlékenység, változékonyság és eldönthetetlenség úgy van jelen, hogy az olvasó szubjektumát a legaprólékosabban újra meg újra bevonja az olvasás folyamatában képződő szövegtérbe.” (67., kiemelések tőlem, V. Cs.) Ugyanez a(z idézett) mondat szó szerint olvasható a Szembe szétben is. (15.) Azért is tartom fontosnak ezt megjegyezni, mert ez az alapvetőnek tételezett problematika a maga egyszerűségében, meglepően kéznél levő volta miatt kerül(het)i el a figyelmünket. Ez az a sajátosság, ami az irodalmat „megkülönbözteti más beszédmódoktól (a tudomány, a vallás, a politika, a szórakoztatóipar stb. beszédmódjaitól).” (13.)

A könyv szembe- és szétolvasó megközelítésmódjai, a hozzávett/írt/olvasott lapszéljegyzetek (tulajdonképpen a könyv máshogyan nem is jelzett irodalomjegyzéke) s az ezek mentén értelmezett szövegek kapcsán mindenképpen megfogalmazható a kérdés, illetve kettő: nem-tudás, nem-irodalom? Tegyük fel, hogy a mindenkori irodalomolvasó rendszerint nem olvas egy időben irodalomelméletet és -történetet, teológiát, filozófiát és mégis olvassa, szereti, tehát érti Esterházyt. Az irodalomkritikus (-esztéta és -történész) azonban rendszeres, illetve „rendezetten” olvasó, aki az összefüggéseket keresi. Valamit irodalomként olvasni ugyanis kontextust feltételez, valamit nem-tudni nem jelent feltétlen nem-értést. Tehát egy (irodalmi) szöveg olvasása nem feltételezi mindenképpen a több helyről olvasás, az összes kínálkozó szövegek össze- és szétolvasásának gyakorlatát. Mégis mindig van valami hagyomány, háttér, „tudás”, ami felől, amihez képest olvasunk, ezt próbálja „felmutatni” Selyem Zsuzsa. Például a Szembe szét... (ahogyan a Valami helyet is) mottóval indít: „...igen nehéz az Írásnak értelme.” A könyv elé vett Pázmány Péter-szövegrészlet az Írásról eleve kijelöl némi távolságot a szövegtől, magától az olvasástól, s így együtt teológiai és filozófiai diskurzust is teremt, de végső soron az írás értelméről és az értelmezés közös természetéről van szó. Akkor is, ha Pázmány a Szentírásról beszél, Selyem Zsuzsa pedig arról, hogy a „hétköznapi” értelemben vett írás (alkotás?) természetének is van szentsége.

Műfajilag az esszé és a tanulmány határán mozgó szövegek egy-egy darabjával találkozhattunk már különböző folyóiratokban, de ez most így „összefűzve” olyan könyvvé lett, amelynek referenciái megvilágító erővel mutatják fel az Esterházy-szövegek lehetséges működését, illetve azok egymáshoz (vagy olykor magához az irodalomhoz) való viszonyulásait. A kérdésfelvetés alapvetően az, hogy lehet-e ezt az önmagát folyton felülíró és/vagy alulértő, mindig máshogyan és máshonnan építkező és lebontó, önreflexív prózát másképpen olvasni, mint folyamatosan más (akár tudományos) szövegek felől? Mert rávezet, utal, idéz; olvasásakor fel kell ütni például versesköteteket (Pilinszkyt, Weörest), filozófiát, teológiát.

Az Esterházy-szövegek működéséről szól, írtam fentebb, de Selyem Zsuzsa nem elmagyarázza azok működését, hanem arról beszél, hogy így is érdemes olvasni őket, és ez izgalmas olvasói kalandnak ígérkezik. „A Fuharosok mint cím a profanizáló gesztust emeli ki, a szósebzést: a szabályos fuvaros szó helyett a h-s tájnyelvi változat szerepel. A v hang helyére egy alig hallható másik került, a h. Rés keletkezett a szóban.” (65., kiemelések S. Zs.) Ez a bámulatosan aprólékos, ráérős olvasás és értelmezés hihetetlen filológiai tájékozottságról vall, de ugyanakkor alázatról is. Selyem Zsuzsa tulajdonképpen az olvasás örömét írja minden esszéjében. „...nem törekedni totalitásra, (...), de le sem mondani a hirtelen megmutatkozó összefüggésekről, arról, hogy minden mondatnak minden mondathoz köze van.” (84., kiemelés tőlem, V. Cs.) Vagy a Valami helyetben: „...könyvek, melyek újraolvassák egymást. Az ismeretlen olvasónak megközelítési szempontokat kínálnak. Kérdezni segítenek.” (56.) Jelen esetben: hogyan szólítanak meg és honnan közelíthetőek meg az Esterházy-művek a kortárs irodalmi mozgástérben?

A megszólítottságra adott „válasz” egy kérdésközpontú olvasói praxist mutat, vagy legalábbis megengedi azt a kijelentést, hogy Selyem Zsuzsa nem a megnyugtató válaszokat kereső irodalomolvasó. Sem megközelítés-módozataiban, sem szerkezetileg, a könyv egyes fejezeteit illetően sem követ egy lineáris koncepciót, nem a kronologikusan megjelent Esterházy-művekről, azok „fejlődéstörténetéről” van szó, hanem éppen arról, hogy ez a próza folyton felülírja, átjavítja, újragondolja önmagát mind műfajilag, mind nyelvileg idézet- és töredék-technikáival, sokműfajúságával stb. Kivételt képez ez utóbbi alól a Fuharosok, az egyetlen, amely regénynek nevezi magát, pontosabban „versek és gondolattöredékek, költészet és vallásfilozófia regénnyé” íródik. (60.) Ezáltal „olyan szöveget hoz létre, mely ezt a hagyományos műfajt radikálisan újragondolja. A hagyomány radikális újragondolásakor szentség és humor találkozik.” (9.)

Esterházy hagyományokat és műfajokat szétfeszítő és újra összerakó, tehát „átértelmező” prózapoétikája különféle olvasási módokra ad lehetőséget s bár néhányat kijelöl itt Selyem Zsuzsa, kötete nem az Esterházy-művek mellé ajánlandó stalkerkönyv, hanem a fentebb idézett szövegterekbe történő legaprólékosabban-bevonódásnak egyik lehetséges nyomvonala. Profi módon megírt könyv, amely nem csak profiknak szól, és amely elsősorban az olvasó/az olvasás öröméről tanúskodik.

Most tán elegendő annak a rögzítése, hogy Bretter mitológiai tárgyú parabolái világának a pályakezdő íróéval, majd az első regény, az Üllő, dobszó, harang, mi több, az ez ideig legutolsó mű, a Hollóidő világával való megfeleltetése kissé erőltetettnek és kevésbé tágasnak hat. Éppúgy, ahogy a Kossuth- és annyi más díjas művész prózájának csupán a hatalom, ember és technika (technológia) egymáshoz való viszonyából történő bemutatása, elemzése is. Hogy ennek a gondja, más megközelítésnek a lehetősége netán felmerülhetett, vagy a szerzőben vagy a szerkesztőkben, az a kötet kétféle címe alapján sejthető. A külső borító az író nevét emeli ki (mintegy az életmű összegző elemzését ígérve), alcímként szerepeltetve azt, ami belül a felcímben áll, ahol a név után még egy műnemi-műfaji megszorítás, a prózára való utalás is ott van (mintegy az életmű részleges elemzésére célozva). Ebbe a helyzetbe a mindenképpen dicséretes (és nemcsak azért, mert) első monográfia szerzője alighanem azzal hozta magát, hogy az említett Bretter-kritika nyomán indult el, jobban figyelve-ügyelve a művek különböző struktúráira, mint a bennük-általuk feltárulkozó világ emberi teljességére, az „érzelmekben és egyáltalán életben igencsak gazdag” voltára. Vagyis kevésbé foglalkoztatta az, amiről ez utóbbi, magától az írótól származó, egyébként az egyik nemzedéktársa előtt hódoló idézet is tanúskodik, s inkább hitt abban, hogy – miként a filozófus írta – az afféle emberi érzelmek, mint a bosszú, féltékenység, kapzsiság, megalázottság stb. „nagyrealista kellékek” csupán, vagyis hogy a hősök funkciókká való lefokozása izgalmasabb, mint a lélekrajzi hitelük megteremtése. Mester Béla tartózkodik ugyan az ehhez hasonló végletektől, szembeállításoktól, ám amikor az irodalmon kívüli szempontok érvényesítését kárhoztatja, akkor éppúgy elveti a regényeknek a nemzeti sorskérdésekre adott válaszokként történő értelmezését, mint ahogy a nőábrázoláshoz kapcsolható lélekteremtés, s egyáltalán, a jellemrajz vizsgálatát is. Mintha Szendy Ilka vagy Baga Rozál és a többiek a maguk teremtett világában nem is hús-vér alakok, ösztöneik, érzelmeik irányította lelkek volnának, hanem csak egy történelmi-társadalmi szerkezet elemei, egy cselekvési mintarendszer alkotói.

Nem hogy nem lehet tagadni, de egyenesen muszáj hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a monográfia a maga választotta elemzési módszert tekintve nagyon is következetes és sikeres. A szakirodalom számára meglepő hozadékok, az ez idáig jobbára hiányzó eredmények főként a különböző elbeszélői szintek vizsgálatából, a regényalakokra és a cselekményre, a térre és az időre egyaránt kiterjedő szerkezeti elemzésekből adódnak. S ami mindezt megalapozza: a monográfus igen alapos tárgyi tudása, főleg a filozófia és a poétika területein való jártassága, megbízható tájékozottsága, a vallás- és egyháztörténeti tények, események irigylésre méltóan bő ismerete. Ugyanez igaz a filológusi teljesítményére is: egy-két tollhibától, véletlen tévesztéstől (például az író szülőhelyére vonatkozótól) eltekintve mind a főszöveg, mind a jegyzetek, nem utolsósorban a könyvészeti rész példamutatóan pontos, nagy figyelemmel gondozott. A nyelvi megformálásban, a stílusban sincs kivetni való, mint ahogy a felépítésben, a tagolásban sem; mind világos, jól követhető. Mértéktartás jellemzi a más (irodalom)felfogás, az övétől eltérő vélemények magyarázatában is, belátásra, megértésre törekszik inkább, semmint kizárólagosságra. Az arányok ellen se igen vét, noha fölvethető volna, hogy a Kő hull apadó kútba (nem beszélve a kevés indokkal s így méltatlanul hol az előképének, hol pedig a vázlatának nevezett Üllő...-ről) jóval kevesebb figyelemben részesül, mint a Hollóidő. Ez utóbbira vonatkozóan: csak a jegyzetek közé annyi adatot, tényt, észrevételt sorolt be, mint amennyit mások önálló tanulmányai tartalmaztak. Itt érzi igazán elemében magát: a Terebi Lukács mintájául szolgáló Szegedi Kis István életrajzának, a Skaricza Máté által írt szövegnek a regényével való összevetésében, kapcsolatba hozásában fáradhatatlanul leleményes. És eleven az intertextualitás szálainak bogozásában: a történelmi és nyelvi anakronizmusok nyomozása annyira izgalomba hozza, hogy már-már szembehelyezkedik egész irodalom-felfogásával, szinte elfeledkezve arról, a regény világát nincs mivel megfeleltetni, az életrajz állításai, a magyar reformáció tényei, eseményei sem szolgálnak erre. Mindazonáltal a mű elemzése sokrétű, színesen gazdag és élvezetes. Talán a történelembölcseleti szempont követése az oka, hogy sokkalta élettelibbnek mutatkozik, mint más helyeken, ahol a már szóbahozott lélektani, jellemrajzi megközelítés hiánya merül fel. A szerző érdemei, erényei közé tartozik az egyes alkotások párhuzamba állítása, egymásra vonatkoztatása is. Kezdve az első két kötet novelláival, folytatva az Utunkban közzétett publicisztikáival, s végül lezárva a sort az olyan kevésbé ismert darabokkal, mint a Hadban, A hóhér könnyei vagy a Bolygó tüzek, a kötetben soha sem közölt elbeszélésekkel.  Az egyes írások jellegének és jelentőségének meghatározását illetően lehetne ugyan vitatkozni, mint ahogy egynéhány önéletrajzi, vallomásos természetű dolgozatok mellőzése miatt is, ám a legvégén mégiscsak az a summa adódna, hogy a Szilágyi-értelmezés térképén új központ keletkezett. Az eddigit a szerző – mi tagadás, e sorok írójának roppant jóleső érzés volt ezt olvasni –: Debrecenben jelölte meg, az Alföld rendszeres közléseivel, G. Kiss Valéria és Görömbei András tanulmányfüzéreivel, valamint a határon túli magyar irodalomról a város egyetemén folyó kutatásokkal. Mester Béla könyve bizonyára monográfiaként is olvasható, ám hogy központi jelentőségű, nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen, az bizonyos.

Az esztézis magasrendűségében bízó versfelfogás, a tradíciókon edzett míves szó hatásába vetett hit azonban sohasem jelent egyszerű, egynemű megszépítésre való törekvést; éppenséggel tragikus személyes és történelmi sorsélményekkel, a nemzeti, kisebbségi lét- és helyzettudat (a „felnégyelt Haza”) szorongató tapasztalataival töltekezik, s a morális számvetés gyötrelmeitől súlyosbodik. A szépségigény az illúziótlan igazmondás szándékával mélyül – ahogyan a hatvanas évek végén, az ungvári fiatal írók legendás Forrás Stúdiójának tagjaként, a jórészt Kovács Vilmos nyomdokán, S. Benedek András, Balla Gyula, Fodor Géza, Zselicki József, Füzesi Magda, Dupka György és mások mellett, a szabad és tisztuló beszéd elszántságával fellépő (s ezért a diktatúra retorzióit elszenvedő) költőről – indulásától kezdve – annyian megállapították. Következetesen „a történelem üzeneteire figyelmez”, vonzza „a folklór és a szürrealizmus”, s „a Nagy László-i örökséget” „az erdélyi Farkas Árpád kárpátaljai rokonaként” viszi tovább (Czine Mihály); tudatosan hajlik vissza a történelmi múlthoz és „a régi magyar költészet formahagyományához” (Pomogáts Béla); „átképzeléses”, „szerepvállaló” költeményeit erkölcsi és intellektuális bátorság itatja át, „fájdalmában is méltóság van” (Görömbei András); „kristálytiszta közösségi versdallamait” a szülőföld (Munkács, Huszt, Majtény, szabadságharcos ugocsai, tiszaháti – beregi, ungi – kuruc vidékek) históriai emlékezete hangolja (Pál György); az „életteremtő erő”, a „megmaradás művésze”, akinek a veszteség- és vereségtudattal szembeszegülő, „muszáj-hitű”, példázatos-próféciás versénekeiben „a vágy és vallomás hitelét a felidézett évszázadok pecsételik meg” (S. Benedek András); a személyes felelősségvállalást és az erkölcs diktálta anyanyelv- és nemzetféltő kiállást pedig a „hűséges emléklüktetés” tanúsítja (Penckófer János) – fogalmazták róla sokan.

S mindez a poétikai karakter-meghatározó esztétikai és etikai minőségtartalom Vári Fábián László legkiválóbb műveibe gazdagon és érzékletesen bele is szervesül. Az érett és elismert lírikus válogatott gyűjteményei voltak már a csak a fordulat után megjelenhetett első kötetei is (Széphistóriák, 1991, Kivont kardok közt, 1992) – s az utóbbiak (19 vers a hűségről és a halálról, 2000, Világtalan csillag, 2001, Harminchárom év, 2002) meg a mostani (Fecskehajtó idő, 2004) is bőséggel újraközlik a legjobb régebbi darabokat (a frissebbek mellett). Tekinthető ez kétségtelenül egyfajta redundanciának, ám így könyvről könyvre – kereszt- és hosszmetszetében – mindig az egész költői életművel szembesülhetünk, s hangsúlyosan mutatkoznak meg annak belső szerkezetei és koncentrikusan építkező, bővülő körei. A ciklikus átrendezések táguló dimenziókat körvonalaznak, s a Fecskehajtó időben is az újfajta beosztás így távlatosítja a jellegadó tematikai és élményszférákat. Amelyek organikusan egymásba fonódva ölelik fel a tájhoz, a természeti miliőhöz, az év- és napszakok, a jelképes kozmikus és szakrális történések titkaihoz fűződő képzetvilágot, a friss hevületű szerelmi érzéseket, a történelmi határhelyzetekben vergődő-tusakodó személyiségekhez kötődő sorslátomásokat, s az önértelmező gondolatisággal, a jelenérdekű múltteremtéssel dúsított életvallomás-fajtákat. A sorstragikum és a létöröm, a pusztuláskín és a szabadságeszme szélső pólusai közötti érzelmi vibrálások, szenvedélyhullámzások – a „versbe fojtott” indulatok (Márkus Béla) – markáns hangulati tulajdonsága, hogy a tömörítő, sűrítő stilizálás kiegyensúlyozó formarendjében valami megejtő szelídség lélekmelegével telítődnek, mintegy a bölcsesség artisztikumához igazodva nemesednek át. A nagyjából zárt, dalszerű alakzatok, a rímesen hajladozó ritmikus (a magyaros ütemességet-lendületességet harmonikus időmértékességgel keverő) verssorok, alliterációk, a lekerekítő dallammenetek egyfajta borongó melankólia vagy komoly derű – reménytelen remény – hatását keltik. S ez az atmoszférikus összetettség a tónusvariációk, a műfajváltozatok sokszínűségében bontakozik ki igazán. Népköltészeti stílusformák, mítoszok, népdalok, balladák, virágénekek, mesés krónikák, vallásos népénekek, biblikus-liturgikus fohászok, konfessziók, keservesek (és a többi) expresszív hangja idéződik fel, a „kényesen” finom intonációba is átszűrt „szenvedéstörténeti” drámaisággal (Szakolczay Lajos), az újabb darabokban nyersebben mai szóhasználattal is vegyítve. Mert a választékos archaikum, amely egyszerre nyelv és magatartás, „kiemeli, szembeötlővé teszi a jelenkor sebeit” is (Nagy Gábor). Szimbolikus tájrajzok lényegülnek apokaliptikus víziókká – gyilkos aszályok vagy ordító orkánok fenyegetik a vérrel telt völgyeket, az „esdeklő tájat”, az Isten szeme gödrében is könny meg „vérző csillag ül”, „csonkahét” és „földfogyatkozás jő” –, a látvány egyetemes világállapot tükrévé alakul (még ha igen ritkán a némileg elkoptatott toposzok – nap, hold, csillag, hó, vér stb. –, illetve a sokfelé villódzó utalásrétegek és látomásszilánkok metaforikus torlódása bizonyos jelentéstöredezésekhez is vezet). Megrendítően szuggesztív portrévers-remeklések sora eleveníti meg a bajvívó Balassitól a száműzött, a mindkét hazából kiárvuló, a végső hontalanság rémével küszködő Rákóczin és íródeákján át (Útban Törökország felé, Mikes Kelemen) Petőfiig, Adyig, Illyésig a magyarság megtartó szellemóriásait, s a kortársakat Csoóri Sándortól Szervátiusz Tiborig, a katartikus Dózsa-szobor alkotójáig. S az emésztő sorskérdések a legmaibb jelenségekre is kiterjednek – amikor „rút mocsokeső hull a tömegre”, s „nem lesz itt soha más szabadság, / mint amit annak mondanak”. Lelepleződnek e „mostohaanyaország”-os, „romlott föld” átkai, s Halottak napján „rakétáit gyújtja, / startra kész a Göncöl / a Sarkcsillagon túlra. / Utasa én vagyok. // Ésaiás, Jónás, Náhum – / mind elmúltak, / mint magvuk szakadtával / majd a magyarok.”

Hát bizony, ilyenek ezek a tárcaírók. Szoktak ilyenek is lenni, úgy értem. Szív Ernő hanyag könnyedsége, a rossz írói munkamorál és a kelletlenség A vonal alatt című kötetben például szakasztott ilyen volt. Megszólalásig hasonló.

A szöveg narrátorának efféle pozícionálása, a határidőre és pénzért írás problematizálása, valamint e probléma erőltetett artikulálása értelmezhető, persze, a műfaji hagyományokhoz történő kapcsolódásként, tiszteletadó gesztusként a neves elődök felé, de a Lázár apokrifekben mindez inkább durva ismétlésnek, a Darvasi-féle hírlapírói nemtörődömség funkciótlan újrakottázásának hat. Nem igazán értem a kötetnek ezt a szerencsétlen, utánérzős (és kicsit nyegle) felütését, ugyanis a címadó szöveget követő tizenegy történet egyáltalán nem ilyen. A nyugalomból ismerős próza folytatódik itt, szó sincs fajsúly nélküli lebegésről vagy a tárcákban szokásos felejthető szórakoztatásról, Bartis komor világokat épít és mozgat az írásokban, rendszerint egy ártatlan képből kiindulva, szenvtelen hangon, kopogós mondatokat használva viszi olvasóját megrendítő, néha iszonytató jelenetekbe: egy gömbhal órákig tartó, módszeres kínzásába; az édesapja mellé, aki visszalátogat a szeku kivégzőkamrájába „...ahol néha kivégeztek, néha meg csak eljátszották a kivégzést, aztán a legények jót mulattak a tréfán, mert a vaktöltény hangjára istenfélő és istentelen egyaránt bepisil”; vagy a kommunista időszak egy iskolai konfliktusába, amelyben a főkáder fia (egy diák) konkrétan pofon vágja a neki rossz jegyet adó, Bogdan nevű igazgatóhelyettest, aki azt a rosszat erre engedelmesen át is javítja jóra, majd az iskola pártbizalmija úgy kommentálja az esetet, hogy „(...) látja, Bogdan elvtárs, megy ez magának, mint az ágyba szarás”. A legsikerültebb darabok (Valami a vérről; Idefent balsors, odalent sorstalanság; A vámos és az Úristen) valósággal félelmet ébresztenek az olvasóban, és olyan megrendítő erejűek, mint egy-egy balegyenes – hatásuk, jelentőségük messze túlmutat a műfajtól általában elvárt felszabadult kikapcsolódáson.

Bartis a meg-megdöccenő, néhol félkésznek ható mondatokból, valamint a mozaikos történetmesélési stratégiából olyan hangot hoz létre, amely az elmesélt nyomasztó eseményeket nemcsak hitelessé, de magától értetődővé teszi. Igen, ilyesmik történnek a világban, gondolja az ember, amikor azt olvassa egy trópusi tengerparti éjszakán átéltekről, hogy „A száj szétfeszítése elég sokáig tartott, mert a himbálózó tüskehalmot megfogni nem igazán merték, de végül csak sikerült a szívószálat ledugni az állat torkán. Utána már simán ment minden” (Valami a vérről), vagy szomorúan hümmög azon, hogy az egyszeri magyar fél óráig  „...ült a Maros vendéglő vécéjében, de még mindig nem tudta eldönteni, hogyan jut ki onnan tisztábban, mert volt papír ugyan, persze, hogy volt, csak hát még egészen jól el lehetett róla olvasni, hogy zengő érc vagyok, meg, hogy a szeretet mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (A magyar nyelv rövid története), de nem lepődik meg az olvasó, kiabálni sem kezd felháborodottan, hogy micsoda szörnyűségek ezek; nem. Bartis úgy tud mesélni az emberben lévő aljasságról, hogy az olvasó csak bólogatni képes válaszként, megadóan, miközben küzd az erősödő hányingerével – és mélyen szégyelli magát, hogy ehhez a fajhoz tartozik. A hangnak és a témának ezt a ragyogó együttműködését a szerző egy, A Lázár apokrifek tárcáiban többször előforduló eszközzel-módszerrel teszi még hatásosabbá. A mai prózában ritkán látható retorikai alakzatot használ Bartis előszeretettel: gyakran cáfolja (/helyesbíti/ újraírja) saját korábbi tényállításait. Elmesél egy történetet, majd annak egy eleméről kijelenti, hogy nem igaz, aztán elmeséli az egészet újra.

Az alteregó életre hívásának nincs azonban epikai indokoltsága, nem kap valódi szerepet Lázár a történetekben. Nem világos az sem, hogy miért éppen Lázár (és nem más) lett az új én. Talán az átlagnál többet szenvedő karaktert akart Bartis, a betániainak ugyanis a feltámasztás miatt kétszer kellett a halált elszenvednie. Ez viszont nem biblikus értelmezés. Lázár az „életajándék” szimbóluma a nyugati kultúrában, a nevének jelentése az, hogy akit szeret az Isten. A szenvedés nem része a lázári jelentésmezőnek. Lehet persze új értelmezést adni a bibliai alakoknak, de akkor azt jól meg kell magyarázni. Bartis kötetében ez elmarad, ráadásul a szerző következetlen is ez ügyben, a Felvidék visszatért című szövegben például a narrátor édesapját Bartis elvtársként szólítják az egyik főszekus irodájába. Szóval, Lázár itt csak az a szerző helyett reszkető, nem hordoz tiszta, világos művészi üzenetet/jelentést, nem érvényesíti önmagát – hívhatnák akár Töhötömnek is.

A fülszöveg szerint „A Lázár apokrifek egy (lapzártától lapzártáig tartó) év dokumentuma, bizonyos értelemben már-már napló”. Hát, lehet. Lehet, hogy napló. Mondjuk, annak a naplója, hogyan próbál a kényszerű alkotáshoz hozzáláncolt író mégis szabad maradni ebben a rangos rabságban. És tényleg ott a legjobb, ahol láthatóan elfelejti a feladatot, Lázárt meg az Isten-tematikát, és egyszerűen csak mesél arról, ami foglalkoztatja. Kérdés azonban, hogy érdemes-e összegyűjteni tizenkét esetleges rövidke szöveget (és csak ezeket) egy kötetbe. Valahogy kevésnek tűnik.

A Valami a vérről, valamint A vámos és az Úristen viszont gyaníthatóan megmarad. Olvasott és mindig újraolvasott marad jó hosszú ideig, sőt, talán egészen addig, amíg olvasunk egyáltalán irodalmi szövegeket. Mert egyetemes, megrázó, és egyben gyönyörű mind a kettő.

A Posztumusz reneszánsz c. tanulmánykötet a Szegedi Tudományegyetem Germán Filológiai Intézet, Bernáth Árpád és Bombitz Attila által 2003 és 2005 között vezetett, Márai Sándor német nyelvű utóéletével foglalkozó hallgatói és doktoranduszi szemináriumainak dokumentuma, a Frankfurt Program negyedik, legutóbb megjelent darabja. A 13 tanulmányból + 1 bibliográfiából (Válogatott bibliográfia Márai Sándor német nyelvű recepciójához (1999–2004)) álló könyv első három írása áttekintő jellegű elemzést tartalmaz, a többi dolgozat egy vagy két Márai-regény recepcióját tárgyalja.

Fried István (akinek Márai-tanulmányaira a kötet szinte minden további dolgozata utal, s így Márai után leginkább az ő neve fogja össze a művet) írása szerint leginkább a megváltozott európai szituáció, a „keleti” Európa iránt föltámadt érdeklődés segítette a Márai-életmű németországi fölfedezését, s a siker okaként a regényekből kiolvasott Monarchia (mint az Európai Unió előzménye) utáni nosztalgia, és Thomas Mann epikai felfogásával való rokonság emelhető ki egyrészt, másrészt az önálló hang. Fried István mindezek mellett konkrét javaslatokat is tesz arra nézve, hogy miként lehetne támogatni a magyar irodalom „megtörténését”, azaz annak a világirodalomhoz való folyamatos hozzákapcsolását: a külföldi hungarológia mellett a magyar kutatás intenzívebb munkáját, a kultúrpolitika felelősségét hangsúlyozza.

Míg Pintér Lajos a Fried István által említettekhez hasonló tényezőkben látja a siker titkát, addig Fazekas Tiborc leginkább a fordítóban (Christina Viragh), s felhívja a figyelmet arra, hogy ha a német piac étvágyát a kiadók több évtizeddel ezelőtt készült fordítások utánnyomásával kívánják csillapítani, az veszélyeztetheti a sikert. Márai-sikerhullámról beszél, mely 1935 óta készülődik, 2001–2002-ben tetőzött, ám A gyertyák... megjelenése óta a kiadást egyre fokozottabban a piaci törvények irányítják.

Kocsis Lilla azonban már A gyertyák... fogadtatását is kritikusan szemléli: olvasatában nem a reflektáló, hanem a recenziók, a reklám által ponyvává degradált, nosztalgiázó, iróniamentes regény hozta meg leginkább a sikert, amelyet a recepció öngerjesztő folyamata tett zajossá. Különösen érdekesnek találom a regény német címének (Die Glut, ’parázs’) értelmezését, mint azon tényezők egyikét, amely azáltal, hogy a magyar címmel ellentétben valamiféle szenvedélyt is sugall, hogy új intertextuális kapcsolatokat teremtve a női szereplőt helyezi a középpontba, közrejátszik a német recepció magyartól eltérő értelmezésében.

Az Eszter hagyatéka című regény német befogadását elemző két tanulmány különböző konklúziót von le a recenziókból: Nagy Hajnalkával ellentétben Csősz Róbert a tartalmi kivonatok, az életrajz, az alkotói korszak tárgyalása mellett inkább a pszichologizáló értelmezéseket látja hangsúlyosabbnak.

Az igazi és a Judit... és az utóhang dilógia kapcsán Vakarcs Szilárd (néhol költői) tanulmányában leginkább a német nyelvű recenziók többségének gyenge minőségét hangsúlyozza, s míg olvasatában azok részben a „népi” demokrácia, a későbbi kommunizmus kialakulásának jelei iránt érdeklődnek, a másik elemzés mintha ennek épp ellenkezőjét állítaná. Szabó Judit Márai európai polgári hagyományokban gyökerező klasszikus-modern individuumszemléletét, illetve visszafogott, tartózkodó írásmódját emeli ki a fokozott érdeklődés okaiként, s közben kitér arra, hogy a német kritikusok a magyar kutatóktól eltérően nem foglalkoznak a regényben szereplő polgár bukásának politikai vetületeivel, hanem inkább szövegimmanens értelmezéseikre hagyatkoznak. Tanulmányának utolsó oldala a regény értelmezéséhez is adalékot nyújt, ahol is a szöveg legegyszerűbb képletét egy háromszemélyes társasjátékhoz hasonlítja.

A Zendülők és a Csutora német recepciója, Gyurácz Annamária elemzése alapján, úgy tűnik, tematikát tekintve a többi műben mellékesként kezelt elemekre helyezte a hangsúlyt: „A Zendülőkben olyan, az új nemzedék körében is aktuális és releváns kérdések, problémák explikálódnak, mint a felnőttekkel szembeni kamaszkori lázadás, (nemi) identitáskeresés, esetleg homoszexualitás, nonkonformizmus, azaz a másság hangsúlyozása. Elsősorban ez teszi a mai olvasó számára nemcsak befogadhatóvá, hanem élvezhetővé, lebilincselő erejűvé is”. Továbbá e regények kapcsán a recenzensek kitérnek Márai ironikus ábrázolásmódjára is, amit a kötet többi tanulmánya általában hiányol.

Gál Szilvia úgy látja, hogy Márai Válás Budán c. regényének német recepciója – nemcsak mennyiségileg (pl. fotók a Márai családról), hanem minőségileg is (amit a recenziók érzelgős, lírai címei is mutatnak) – már erősnek mondható. Ebben a megállapításban, úgy érzem, nincs irónia, pedig anélkül, a példák alapján, az nehezen értelmezhető. Szabó Ágnes azt vizsgálja, hogy Márai casanovás regényére (Vendégjáték Bolzanóban) hatott-e Schnitzler Casanova hazatérése c. műve, s bár a „megcsalás története” mentén hasonlóságokat fedez fel, nem tud igenlő választ adni, szerinte azonban eljátszhatunk a gondolattal.

Túri Ágnes elméleti szempontból közelít, véleménye szerint Márai írásainak egységes jellege teszi egyszerre indokolttá és feleslegessé a kérdést, mennyi a műből a fikció és mennyi a valóság, az önéletrajzi realitás csak a fikció által teremtődik meg. Ezt követően, szétválasztva a kettőt, megállapítja, hogy míg a német befogadásban a fikcionális olvasás dominál, addig a magyarban az autobiografikus művek (Egy polgár vallomásai, Naplók). A tanulmány szerzője itt egy olvasási mód preferálását hasonlítja bizonyos művek felértékeléséhez, ami ilyenformán nem értelmezhető, bár talán csak kiegészítésre szorul.

A kötet cikkei összességében irodalmi/szerzői értékekben és piaci törvényekben (másban talán nem is lehet) jelölik meg a siker titkát, ha azonban rákérdezünk arra, hogy az értékeket ki vagy mi határozza meg, és ha figyelembe vesszük, hogy a tanulmányokban több helyen felbukkan a „véletlen” és a „szerencse” mint ok, és hogy a kötet bizonyos cikkei egymástól eltérő konklúziókat vonnak le, akkor elgondolkodtató, hogy ez a siker a kötet alapján megismételhető-e (hisz részben ez a cél) más szerzőknél is, és hogy a „zajos siker” kit vagy mit szolgál.

A határon túli irodalmak regionális jegyeinek, illetve integrálhatóságának problémája önmagában persze közhely, szinte minden irodalmár megfogalmazza ezzel kapcsolatban – általában nem is csak egyszer – a maga válaszát, ám Balázs álláspontja, úgy érzem, hoz valami új, egészen friss nézőpontot ebbe a diskurzusba. Az erdélyiség hasznáról és káráról című írásában tabumentesen beszél a sokszor visszás, sőt cinikus, kifejezetten az infrastrukturális vagy anyagi előnyökért folytatott „erdélyizésről”, mellyel az olvasók érzelmeire, illetve nosztalgiáira játszik rá egy-egy kiadó, folyóirat vagy épp szerző. Ugyanakkor jelzi, hogy a kilencvenes évek elején sokan úgy érezték, hogy nemhogy előnyük, de kifejezetten hátrányuk származik abból, ha erdélyi íróként beszélnek róluk, hiszen ez afféle szándékolatlan igazolását jelentette a transzszilvanizmus irodalmából kinőtt szerepmodelleknek, és e szerepekhez kapcsolódó olvasói elvárásoknak. Balázs új kompromisszumot keres: egyetlen egyszer sem használja a „kisebbségi”, vagy a „nemzetiségi” jelzőt – de még a „határon túli”-t is csak néhányszor – az „irodalom” szó mellett, miközben a kötet alapkoncepciójával, miszerint kizárólag az Erdélyben született szerzők műveiről beszél, ő maga húzza meg a határt szövegek és szövegek között. Miközben tehát elvitatja az erdélyiség eleve adott értéktartalmát, magát a fogalmat továbbra is használja. Hozzáteszem, kellő indokokkal. Ahogy Balázs fogalmaz: ne az erdélyiség zárt toposzához keressünk irodalmi alkotásokat, hanem először nézzük meg a műveket, és ezekből szűrjük le az Erdélyben születő irodalom esetleges specialitásait. Ez a „kopernikuszi” fordulat lehetővé teszi, hogy a sztereotípiákba nem beleilleszthető szerzők – például Szilágyi Domokos, Bodor Ádám vagy Székely János – se szoruljanak ki az erdélyi irodalom fogalmából, illetve hogy ezt a fogalmat maguk az Erdélyben születő művek definiálják. Igen: akár évről évre, de legalábbis évtizedről évtizedre.

Balázs ezen álláspontja adja olvasói és kritikusi nézőpontjának alapjait. A kötet írásaiban elrendez, értelmez és természetesen értékel – de szerencsére nem csak pozitívan. A határon túli irodalmak kritikája ugyanis a legutóbbi időkig gyakran esett abba a csapdába, hogy a nyilvánvalóan gyenge szövegeket a közösségi szolidaritás félreértelmezése miatt minősítette meg nem szolgált szavakkal. A vajdasági és a felvidéki irodalmi közéletre ez a fajta „jót vagy semmit” elv talán még inkább jellemző volt – egészen az efféle álszemérem káros, az értékhorizontokat súlyosan rongáló gyakorlatának felismeréséig. Balázs Imre József láthatóan túl van ezen a dilemmán, magától értetődőnek tartja, hogy ha valami rossz, arról ki kell mondani, hogy rossz, függetlenül attól, hogy az érintett szerző hol, milyen körülmények között él. Ugyanis csak ez tulajdoníthat a pozitív ítéletnek hitelt.

De azt is tudja, hogy ennek a bizonyos „kritikusi hitelnek” az irodalomtörténeti ismeretek gazdagsága lehet a másik záloga. A nonsalansz esélye című 2001-es kötete óta ezen a téren lépett a legtöbbet előre. Az általa szerkesztett, az elmúlt száz év erdélyi költészetéből válogató, az Álmok szállodája címen megjelent antológia már megmutatta, hogy kevesen ismerik ma ezt az anyagot jobban nála, de mindezt a mostani írások is megerősítik. A huszadik század erdélyi magyar irodalmának vizsgálata során figyelme a legfontosabb alkotók új könyvei mellett most már a másod-, sőt harmadvonalbeli szerzők műveire is kiterjed, legtöbbször persze épp az újrafelfedezés javaslatával. Érveinek hatása ennek megfelelően abban lesz mérhető, hogy vajon többen beszélnek-e majd ezután például Tomcsa Sándor, Vass László Levente, Anavi Ádám vagy Tompa László szövegeiről.

A könyv külön érdekessége, hogy rendre felteszi azt a kérdést is, vajon milyen szerepet játszik az irodalmi élet szereplőinek személyisége a művek olvashatóságában, azaz miként működnek az anekdoták, a mítoszok, netán a pletykák egy-egy szerző környezetében. Vajon Orbán János Dénes sikerének része volt-e személyiségének „varázsa”, vajon Sütő András, Szőcs Géza vagy Kányádi Sándor műveire mennyire tapadnak rá életük valós vagy épp fiktív történetei? Merthogy Balázs szerint ezek a külsődleges, végső soron nem-irodalmi jelenségek nagyon is fontos szerepet játszanak az erdélyi irodalmi élet szerveződésében, illetve az irodalom köré rendeződő közösség kohéziójában. Hiszen az irodalom fogyasztói itt sem csupán a műveket olvassák, hanem legalább annyira az irodalmi élet történéseit: konfliktusait, csoportosulásait, pletykáit is. A könyv meggyőzően érvel amellett, hogy a művek ezekkel a történetekkel együtt, sőt sokszor ezek segítségével jutnak el az olvasóhoz. Nem véletlen, hogy Balázs a tanulmányok és a kritikák mellett közli a hargitafürdői és a zetelaki irodalmi táborokról szóló, egyébként tényleg érdekes és ilyen szempontból is informatív élménybeszámolóit is.

A kötet másik fontos jellemzője a kultúrközi helyzet reflektáltsága, sőt büszke vállalása. Balázs ugyanis felismerte, hogy a magyar–román irodalmi kapcsolatokra való rákérdezés, a fordítások hatásának vizsgálata alapvető, eddig jobbára mégis háttérben maradt téma, holott talán érdemes megnézni, miként tematizálódik az erdélyiség az Erdélyben élő román szerzők műveiben, avagy vajon vannak-e az erdélyi magyar irodalom újdonságainak a kortárs román költészet és próza felől megérthető sajátosságai. Románul tudni Balázs számára tehát nem büntetés, hanem lehetőség, mellyel nagyon tudatosan él is.

A kötet nem kevesebb mint ötven írása magasan jegyzett irodalmi lapokban (Alföld, Bárka, Holmi, Jelenkor, Korunk), illetve  heti-, sőt napilapokban (A Hét, Élet és Irodalom, Krónika) jelent meg, az elmúlt négy évben. Ez jól jelzi, hogy Balázs ugyanolyan magabiztossággal képes az ismertető, figyelemfelkeltő rövidkritika szabályai között megszólalni, mint amilyen biztosan kezeli a művek alaposabb megértéséhez és az irodalmi folyamatokban való elhelyezhetőségéhez nélkülözhetetlen elméleti előfeltevéseket. Igényes, közérthető és következetes szövegeket ír, műve tehát nyugodtan tekinthető a megkérdőjelezve is létező erdélyi irodalom újszerű olvasásmódjának kompromisszumkereső, nem annyira megoldásokat, mint megfontolandó javaslatokat felkínáló kézikönyvének.