Tegnap reggel nálunk járt az ősz,
előttünk lépdelt sárgán lenn a porban.
Mi tegnap sem Párizsban voltunk.
Csak Aradon. Egy köztéri szoborban.

És a téren újra láttam minden
őszből jövő hűtlen szeretőmet,
előbújtak illatából sorban,
elsárgulva, mint egy őszi ének.

Akkor ismét megtaláltam bennük
magamat, bár nem szerettem meg
egyiket sem. Ők hűséggel vertek
s szeretettel. Embertelenek.

S ha így, ősszel melegségre vágyom,
kigondolom őket szépen, sorban...
Elnyújtózom rozsdás avarágyon,
feloldódom egy tenyérnyi borban.

Az 1965-ben Nagyváradon született Gáspárik Attila 1988-ban végezte el a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, majd 2000-ig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze volt.

1990-től oktat a színművészetin, közben időt szakít arra is, hogy tíz éven keresztül bedolgozzék az állami tévé magyar nyelvű adásába. Doktorál, a CODECS-en menedzsmentet tanul, ír, filmes tanulmányokat publikál és fellép, kedvence a vidám műfaj, legutóbb az Új Magyar Szó bemutató körútján szerepelt. Öt éve tagja a Nemzeti Audiovizuális Tanácsnak (CNA), három éve pedig alelnöke is a médiahatóságnak.

– Mandátumának vége felé összehozott egy erdélyi magyar médiakonferenciát. Kiderült-e ott, hogy alulról nézve milyen intézmény a médiahatóság, a CNA?

– A szociológusok feldolgozására vár a nálunk meggyökeresedett szokás, az egyszemélyes intézmények elemzése. Igaz, léteznek hagyományok, hisz annak idején például Zöld Lajos kitalálta a szárhegyi alkotótábort, aztán mozgalom kerekedett belőle, amit évtizedekig egyedül irányított, s amikor nem irányította, már nem működött. De tucatnyi hasonló ember létezik itt, akik egyszemélyes intézmények. Én semmi útravalót nem kaptam, senki nem mondta, mit kell tennem. Mert sajnos, nálunk úgy vetődik fel a kérdés, kell valahova egy magyar ember, tegyük oda. Nem pedig fordítva, hogy íme egy szakember, keressünk számára tisztességes pozíciót. Én ilyen alapon – és ezt kritikának szánom – akár az egészségügybe is kerülhettem volna, a nemi betegségek igazgatóságára.

– Színészi képességeit ott is kamatoztathatta volna. Visszatérve a médiához, gondolom, becsöppenve a felügyelethez, felskiccelte elképzeléseit.

– Valóban felmértem a helyzetet és két vonalat húztam. Az egyik: plurális magyar információt mindenkinek, vagyis a minimum, hogy a magyarországi csatornák korlátozás nélkül eljussanak hozzánk, legyenek magyar nyelvű kereskedelmi rádiók és tévék. A másik: a román–magyar közeledésben és kommunikációban a román rész is szólaltassa meg az erdélyi magyarságot érintő problémaköröket.

A konferenciát pedig azért szerveztem, mert mandátumom vége fele szét akartam nézni azon a piacon, amelyet összehoztam. Kiderült, manapság már nem hőstett a romániai magyar médiában dolgozni, hanem kereskedelmi, gazdasági kérdés. S ez a normalitás. Ellenben meg kell küzdeni a helyes beszédért, a tartalomért, s ha már élünk, akkor jól éljünk, hisz jelenleg az erdélyi magyar újságíró, médiás az ösztönzési rendszer legalsóbb szintjén áll: naponta van levegője, tápláléka, de most jöjjenek végre a motivációk.

Ezzel párhuzamosan kiderült még, hogy az erdélyi média legégetőbb gondja a szakemberhiány. A másik pedig a jó gazdasági trend rossz kihasználása.

– És az innen Magyarországra sugárzott kép reális?

– Sokszor elégedetlenek vagyunk azzal a képpel, ami Magyarországon rólunk szól. Többen hajlamosak bennünket beskatulyázni kicsi, archaikus, háza előtt hagyományt őrző ember szintjére. Ebből ki tudnánk lépni, de csak ha mi magunkkal szemben lépünk, meglátjuk a hibáinkat. És ezt a képet valamilyen módon átsugározzuk. Figyelve a kis alkotóstúdiókat, látom, abba a hibába estünk, hogy mindig a legnagyobbakkal akartunk tárgyalni. Sokan óhajtották, hogy az RTL Klub, a Tv2, Duna, MTV mutasson be minket odaát, holott Magyarországon kemény, meghatározó szegmens a kistérségek televíziói, rádiói. Valójában ők a mi partnereink.

– A beskatulyázás nem annak a következménye, hogy tizenöt éve innen csak a panasz árad át a határokon?

– 1990-ben ezt várták el tőlünk, mi meg ennek akartunk megfelelni. Amikor 1990-ben ránk tört a média, akkor a készítők nem azt vették észre, hogy né, ott egy Anavi Ádám, amott egy Pongrácz P. Mária alkot és úgy alkot, mint a magyarországiak, ugyanakkor van egy Kovács András Ferenc, egy Ferenczes István, egy Farkas Árpád, egy Lohinszky Loránd és sorolhatnám,  nem ez a kép érdekelte őket. Hanem, hogy éltek-haltok-e abban a mocsokban ott. Ahelyett, hogy mi akkor ezt radikálisan visszautasítottuk volna, és inkább magunkat próbáljuk meghatározni, inkább megfelelni akartunk ennek a képnek. Mert kiderült, ez egy jó biznisz, főként a tehetségtelenek számára. De Magyarországon is láttam magát írónak, költőnek valló személyt, aki „mély magyarként éli meg az életét”, e mögé bújik, hogy tehetetlenségét, sikertelenségét leplezze.

– Ezért lenézik az erdélyi irodalmat?

– Nem hiszem, hogy lenéznék, sőt, hisz Visky Andrásnak, Kovács András Ferencnek, Tompa Gábornak, Sütő Andrásnak, ha kellő kritikával közelítjük meg műveiket, helyük van a kortárs magyar irodalom polcán.

Ugyanakkor ne feledjük, Magyarországon egyesek remekül élnek az erdélyi kisebbségi sors támogatásából, akárcsak az a néhány támogatott író. Nekik addig van létjogosultságuk, amíg világvége hangulatot sugároznak rólunk.

Nem számottevő, de jelentős a hatásuk.

De azért árnyalnék, mert én több szinten látom a kérdést. Vannak helyzetek, amikor kisebbségként támogatásra szorulunk, és vannak helyzetek, amikor megengedhetem magamnak a konkurenciát, versenyt. Manapság a „világfalu” előremenetelésével én Bukarestben nyolc magyar nyelvű csatornát nézek, interneten hallgathatok amerikai magyar rádiót, a Kossuthot, Petőfit, számítógépemen pedig svédországi magyar lapot olvashatok.

Tehát a halálhörgés remek üzlet, nincs is vele semmi bajom, aki jól megél belőle, egye fene, de tőlem ne várják el ezt. Naponta rengeteg alkotó emberrel vagyok körülvéve, néha magam is az voltam, és sikerült néhány olyan dolgot alkotni, ami nem a kisebbségi szférában zajlik, hanem bármikor vállalja a többséggel szembeni megmérettetést.

– Lesz-e végül önálló erdélyi magyar tévé?

– Habár a projekt most áll, mégsem nevezném üres álomnak, bár politikailag elhibázott, megfontolatlan pillanatban született. Sajnos, nem elemi ötletként tört ez fel az elindítóban, hanem egyfajta kompenzációként: ha valaki létrehozott egyetemet, akkor én most csinálok tévét. Hát,ez  a második nem jött össze... persze, ellentétben az egyetemmel, a tévé rázósabb, mert arról vannak fogalmaink. Sarkalatosan fogalmazva, egy épületbe összeráncolt homlokkal bemehetek és mondhatom, egyetemen tanítok. De remélem, egyszer lesz erdélyi magyar tévé.

– Agyonpolitizálták?

– Mint mindent itt, Erdélyben, ahol még a virágültetés is politikai ügy. Ha én sárga rózsát ültetek muskátli helyett, rám sütik, ja, tudom, mit jelent. Nem beszélve egyéb szimbólumokról. Amíg nem közelítünk kritikusan, Tamásit idézve, saját bűzünkhöz, addig rengeteg problémánk adódik önazonosságunkkal. Amikor az erdélyi magyar társadalom érdekképviselete kialakult, Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek keresztelték. A „demokratát” az MDF-től, a „szövetséget” az SZDSZ-től kölcsönözték, tehát az RMDSZ nem tudta eldönteni, melyikre hasonlítson jobban. Végül az MDF felé dőlt el a dolog, mert a tulipánt választották. Meg sem fordult a fejükben, hogy saját szimbólumrendszert izzadjanak ki. Ezektől a mentalitásoktól kell megszabadulnunk.

Persze, egységes erdélyi magyarság sincsen. Egységes erdélyi magyarság csak a Nagy-Románia Párt szövegeiben létezik. Mert amúgy a különböző csoportok különböző érdekeket takarnak. Képtelenség közös nevezőre hozni a nagybányai magyarság érdekeit a székelyudvarhelyiével. Az egyik meg tud élni támogatás nélkül, a másik csak bizonyos szintig. Ezért a kérdést tilos globálisan tárgyalni. Az egyén szabadságát kell biztosítani, minél nagyobb függetlenséget biztosítani számára. Én döntsem el, hova akarok menni, mit akarok tenni.

– Eszerint az erdélyi irodalom a két világháború között önállóbb volt?

– Igen, önállóbb, mert tudtak írni bizonyos alapítványi támogatások nélkül is. Az irodalom akkor papír és tollszár kérdése volt.

– Elősegítené az újabb önállósodást, ha megszűnne az RMDSZ pénzosztási hatalma a kultúrában, irodalomban?

– Elméletileg, aki a pénzt adja, keres egy legitim szerveződést. Amíg nem lesznek legitim civil szervezeteink, addig annyit látok a civil szervezetek részéről, hogy ők a pénzt akarják meg a hatalmat. Nincs olyan legitim civil szervezet itt, amelyre a pénzt rábízhatnák. Az elosztás mai rendszere pedig ravasz, mert a „párt” mindenkinek adott egy kicsit. Ezért senkinek nincs erkölcsi tartása felállni és kritizálni, hogy álljunk meg! Megjegyzem, én egyénileg soha nem pályáztam, nem is akarok. Ha nem tudom összeszedni a pénzt valamelyik tervemre, az a terv semmit sem ér. Ez egy dacos magatartás, talán ennyit tanultam a székelyektől, de azóta nyugodtan alszom és megvalósítottam néhány tervemet. Mindezek ellenére állítom, bizonyos esetekben szükség van érdekvédelemre, de más esetekben jól lehet lobbizni a bukaresti románokkal. Például a MÚRE-nak szerintem most sokkal olajozottabb a kapcsolata a bukaresti román érdekvédelmi szervezetekkel, mint a saját tagságával. De hát ez is egy jó játék, majd átesünk rajta.

– Van-e most tömegkultúra Erdélyben, vagy csupán pár száz ember számára íródó elitista művek születnek?

– A helyzet felemás, mind az elit-, mind a tömegkultúrából magyarországi importra szorulunk. Én, aki kiszolgáltam a populista kultúrát, és remélem, még fogom, állítom, feltétlenül szükség van a tömegkultúrára. Persze, személy szerint az eredetit, a hazait szeretném támogatni. Ellenben mi történik? Ha valaki egy csöpp fesztivált szervez Kisiratoson, akkor el kell hívni a Dupla Kávét, mert menő „magyarban”, vagy Komár Lacit, mert volt Derecskén is, és ő eljön 80 ezer forintért. Nagyon szeretem Komár Lászlót, jöjjön el, de ne a sajtó csinálja a kultúrát. Nem vonom kétségbe, hogy Dancs Annamari tehetséges, de még vagy tíz hasonló énekes kellene álljon mellette, mert az ember akkor érzi jól magát, bocsánat, az állat, ha körbe tudja vizelni reggel a területét. De ezen a területen kell legyen Bolyai, és kell legyen Dupla Kávé.

Mi az emészthető, színvonalas kultúrát, irodalmat teljes mértékben ignoráltuk, nincsenek humoristáink, humorista íróink. Gondolkodnom kell, hogy Bajor Andor és Zágoni Attila után ki művel itt irodalmi humort is. Sajnos, kizárólag a tragédiában érezzük jól magunkat. KAF humoros alkotásai is az elitnek szóltak. Viszont a mai magyar prózairodalom Himalájája, az erdélyi irodalom egyik legjelesebb képviselője, aki soha nem szűnt meg erdélyi írónak lenni, Bodor Ádám. Ő a kultúra elitje, aki olvasható is, de egy-két irodalmi lapot kivéve senki sem foglalkozik vele.

És hiányzik még a kritika. Gyenge a kritika, mert kicsi kör vagyunk, rengeteg az összefonódás, egyesek többeket is kiszolgálnak. Mind ismerjük egymást, mindenki fél, nehogy megsértsen valakit, mert másnap őt is kicsinálják.

– Átsugárzik-e a határon a Magyarországon az írók között is elkezdődött besúgó-játék, a nagy leleplezések divatja?

– Óhatatlanul, holott egyszer már túlestünk rajta, de másodszorra is túlesünk. Nem azt mondom, hogy ne járjunk a végére, ki mit csinált a kommunista rendszerben, miként kötött kompromisszumot és vállalta ezt büszkén, de tegyük arányba a dolgokat. Valószínűleg, ha Beethovent vagy Mozartot személyesen ismerjük, kevésbé pozitív kép alakul ki róluk, valószínűleg Mozart összeférhetetlen volt és a hatalommal való kapcsolata is más volt. Vagy Petőfi, aki le a grófokkal, bárókkal verseket írt, de tudjuk, milyen fantasztikus örömmel futott a nagykárolyi grófokhoz nyaralni.

Sokunk cipel nehezen, vagy csak kontextusban vállalható periódusokat életéből.

Ami engem zavar, az a töretlen karrier. Mindenki szórt kicsi hamut a fejére, de van egy Kossuth-díjas író, aki Ceausescuhoz írt verseket, miközben karrierje töretlen. Óriási ellenálló volt, fogalmam sincs, mikor írhatta akkor a verseket a vezérhez. Zavar, hogy ez az ember mindenkit kritizál és lekommunistáz. Az ilyenek mentek el a Megéneklünk, Románia fesztiválokon borozni az elvtársakkal, miután bennünket, gyerek-szereplőket kidobtak a hátsó ajtón. De van egy kedvencem, Hajdú Győzőnek hívják. Ő a töretlen karrier Erdélyben, ő az, akitől nem félek, mert örökké kiszámítható volt. Ellentétben másokkal, akik ma itt, holnap ott találhatóak. Tehát ha abszolút értékbe teszem, sokkal tiszteletreméltóbb a hajdúgyőzői tartás.

Wiedenzhausenba igyekeztünk, Bajorország szívébe a sváb rokonokhoz. Imádtam ezeket az utakat, a német rokonok tejben-vajban fürösztöttek bennünket, felöltöztettek tetőtől-talpig a legújabb módi szerint, bőséges zsebpénzt kaptunk és annyi üdítőt ittunk, amennyi csak belénk fért. Bátyámmal dedikált labdákat kaptunk a Bayern Münchentől, a stadion gyepén is járhattunk, mert az egyik benősült rokon fociedző volt. Néztük a Németország–Argentína focidöntőt, s utána mi is németszerűen szomorúak voltunk. Igaz, kárpótolt bennünket az új Adidas és Puma sportcipő – ezekről már csak itthon, utólag derült ki, hogy a mi Nagy-Jugoszláviánkban (ma Szlovéniában), illetve Malaysiában készültek. A bátyám megvette a legújabb Modern Talking kazettát (magnót most nem vettünk, ezt mindig a rokonok hozták, ha ők látogattak ,,haza” a Bácskába), no, én ezt a diszkózenét kevésbé bírtam, inkább Joola asztalitenisz-ütőt és Schildkröte márkájú pingponglabdát vettem. A vendéglőben folyton spécit kértem, a kóla és a narancs ezen keverékét, ami itthon ismeretlen volt, és különösen az számított, hogy ez mindig több deci volt, mint egy szimpla ital, bár az íze is feledhetetlen. Felmentünk az olimpiai toronyba, meg Ulmban a világ tán legmagasabb templomtornyába, aztán az Alpokban kirándultunk, és mivel Christa nénikénk Dachauban lakott ez idő tájt, oda is elugrottunk. Ebben az évben elvittek bennünket a KZ-be is. Igazándiból én a legfényesebben arra emlékszem, hogy utána a KZ közvetlen közelében lévő állóbüfében sült kolbászt ettünk. Jó, persze, megmaradt a kapura kiírt ,,Arbeit macht frei”, megmaradtak a kemencék, meg a barakkok, különösképpen, mert Matyi bácsi azt mondta, hogy amikor Drezdából végre Münchenbe ért, és csatlakozott az odamenekült rokonsághoz, ők is ilyen barakkokban éltek egy ideig. Drezdába 16 évesen került ki egy repülőalkatrész-gyárba, ha jól emlékszem – ez azért nem világos, mert Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd-jából, illetve más könyveiből az derül ki, Drezdában semmiféle ilyen stratégiai jelentőségű üzem nem volt. Azt sem tudom, hogy Drezda szétbombázását Matyi bácsi átélte-e ,,élőben”.

14 éves voltam ekkor, a nyolcadikos általános előtti nyáron történt mindez, a második világháború történetét viszont majd csak a nyolcadikban tanultuk. Talán nem is igen tudtam-hallottam a holokausztról, családunk történetéről is keveset, és valahogyan minden, úgymond az egész élet természetesnek tűnt – az is, hogy mindkét nagyanyám német, de nem beszélünk otthon németül (vagyis inkább donau-svábul), illetve sehol sem, csak az iskolában meg a német rokonokkal. 14 évesen aligha foglalkoztatják az embert a családi történetek, amiket ünnepi ebédek során hall. Nem csúsznak el a füle mellett, de 14 évesen az embert inkább a foci érdekli, a ping-pong, a csajok, a legújabb zene, a technikai cuccok (pl. a ZX Spectrum számítógép, amit nekünk Christa néni hozott), a trendi öltözék, a képregények, és főképpen az, hogy a szülei hagyják békén, adjanak neki maximális szabadságot. A rokonok is főleg azért érdekesek, mert ajándékot hoznak, titkon zsebpénzt dugnak az ember zsebébe, ami a fenti tárgyakra, illetve célok elérésére hasznosítható.

A sváb rokonok tehát nem történelmi és családtörténeti kérdéseket vetettek fel bennem – mint ma –, hanem inkább, hogy így mondjam, egzisztenciálisakat. Meglétük már csak azért is magától értetődőnek tűnt, mert vidékünkről igen sokan mentek ki gasztarbajternek Németországba, osztálytársaim közt is akadt olyan, aki Németországban született, és első osztályban még magyarul sem tudott, csak németül (hogy aztán hetedikben némettudásunk már egy szinten legyen). Az iskolában tehát a tárgyi kultúra – nevezzük így – nagyjából két csoportra osztotta a diákságot: akiknek szülei vagy rokonai vendégmunkások voltak, s akiknek nem. Illetve ritka madárként ott volt a mi családunk az igazi német rokonokkal. Az előbbi csoport tagjai és mi nyugati edzőcipőben, legfrissebb szabású farmernadrágban és kurrens feliratú pólókban jártak, utóbbiak a jugoszláviaiakban (na ja, ma meg mindenki szinte kínai, azaz ázsiai eredetűben). Ugyan Jugoszláviában is kapható volt – a szocialista blokkal ellentétben – mondjuk jó minőségű Adidas edzőcipő, de a németországi mindig újabb verziójú volt (más kérdés, hogy – mint említettem – Németországban jugoszláv gyártmányút árusítottak, Jugoszláviában meg németországit; és ez nem vicc, ilyen a munkabér, vagyis a tőke logikája). Presztízse tehát annak volt, ami nyugatról származik, nem mintha a minőség terén oly jelentős lett volna a különbség, bár az újdonság tekintetében igen. Egy példa: 1976-ban Grundig tévét hoztunk haza Skodánk tetején. Ez volt az első távirányítós tévé a faluban, és mivel nem tudtuk, hogy kell hívni ezt a kis ketyerét, hát nyomkodónak neveztük el. A családban egymás közt máig így hívjuk a távirányítót.

Kérdik Önök, hová akarok én mindezzel kijutni. Hát oda, hogy 1986 óta nem jutottam ki a német rokonokhoz. Jött a háború, majd a vízumrendszer bevezetése. Emlékeimmel azért hozakodtam elő, mert mostanság a régi Jugoszláviára való emlékek tartják lázban az egykori jugoszláv tagköztársaságok műveltebb közönségét, illetve nem kis számban azokat, akik nyugatra emigráltak vagy menekültek. Az ötlet még a távoli 1989-ből származik, igazándiból úgy 2000 után indult be a dolog az interneten (www.leksikon-yu-mitologije.net). Bárki beírhatott ide bármit, ami az egykori, 1945-től 1991-ig létező, ún. titói Jugoszláviára vonatkozó emlékeit illette, legyen az autó, öltözködés, foci, csoki, vicc, Tito elvtárs maga és a többi partizán néphős, film, zene, irodalom, ital, ipari cikk vagy szexszimbólum. Lehet az pozitív vagy negatív, esetleg semleges emlék, valami érdekesség. Jugó-nosztalgia, ahogyan ezt nevezik. De nem arról van szó, hogy ideológiai értelemben visszasírnák a régi rendszert, nem, pusztán azokról a dolgokról van itt szó, amelyek mégiscsak az ember életének részét tették ki. És nem is kis részét. Talán gondoljanak a Németországban oly népszerű show-ra az egykori NDK-ról.

Nemrég jelent meg a kötet is, a szerkesztők persze megrostálták az anyagot, mindenesetre inkább ,,profi emlékezők”, azaz írók, művészek jegyzik a szócikkek javát. A könyvet viszik, mint a cukrot, ráadásul Horvátországban és Szerbiában is megjelent. Az emlékek után mindig jelentős a kereslet, főleg, ha azok nem a háborús időkre, hanem éppen két háború közti időszakra, a famózus boldog békeidőkre vonatkoznak. És ha azok nem explicit politikai emlékek – nem a deportálásokra, tömeggyilkosságokra, a geno- és urbicídiumokra vonatkoznak. Bár lehet az háborús film is, csak a második világháborúra vonatkozzon, mint a ,,Valter védi Szarajevót” című szócikk. Már csak azért is ez a kedvencem, mert eszembe juttatja egyik padtársamat az általános iskolából, akit Valternak hívtak, minthogy ő Grazban született (később szerb rendőr lett, de aztán leszerelték, mivel mint magyar, mégsem akart Kosovón harcolni az albánok ellen). Ráadásul a szócikk címe németül van: ,,Das ist Valter”. Igen híres film ez, a Valter fedőnevű forradalmár Szarajevóban nyírja a német megszállókat – tipikus partizánfilm a hatvanas-hetvenes évekből. Én talán nem is láttam, legalábbis nem emlékszem. De igen híres lett – méghozzá Kínában! Gondolom, ezért is került akkor Jugoszláviában a figyelem középpontjába, mert Kínában állítólag minden idők legnézettebb filmje lett. Aztán 1999-ben, midőn a NATO Jugoszláviát bombázta, a kínai televízió interjút készített a film főszereplőjével, aki időközben Slobodan Miloševi? kirakat-politikusává vált. És, ha minden igaz, az interjú hatására több millió kínai jelentkezett, hogy önkéntesként védelmezze Jugoszláviát.

Kérdés persze, mi ebből a mitológia. Ahogyan az A yu-mitológia lexikona című kötet is menynyire mitológia, s mennyire ,,valóság”. Maga a visszaemlékezés azonban bizonyosan valóságos. Amikor fentebb visszaemlékeztem a ,,német dolgaimra”, azért tettem, mert ,,exjugoszláv dolgaim” ugyan lényegesek, de azok egy része még mindig jelenvaló. 18 éves voltam, amikor fölbomlott Jugoszlávia, úgyhogy addig én nem is nagyon ,,éltem meg” Jugoszláviát, ami pedig jelentős volt, az meg inkább a fenti ,,német dolgokból” tevődött össze. Illetve azóta keletkeztek újabb ,,jugoszláv dolgok” (amelyekre majd húsz év múlva fog nosztalgiával gondolni az ember, feltéve, ha eltűnnek addig). Például falumban a kínai üzlet, ahol hamisított Adidas kapható. A német dolgok viszont távol vannak, de nagyon. Kérdezhetik, gondoltam-e az emigrálásra. Arra, hogy az ősök németsége jogán német állampolgárságot kérnék. Gondoltam. De ehhez ki kellene utazni (ami technikailag igen bonyolult), és mostanság nekem az már nem is járna. Különben is, 30 év után az ember nem szeret teljesen új életet kezdeni, bár minden lehetséges.

Azért sem szeret, mert az emlékeinek élhet, és ezen emlékek nem feltétlenül gondoltatják vele azt, hogy ,,de jó volna új életet élni!”, és főképpen, hogy ,,lehetőleg ugyanilyen életet ugyanezen a helyen!”. Ebben a térségben ugyanis nagy divat a telepítgetés, hogy aztán megint mások kitelepítsék az embert. Lásd a német rokonokat (én eddig csak másfél évig éltem emigrációban, most újra itthon élek, de nem zárok ki semmit sem). Meglepő, hogy a nevezett site-on a viccek közt jónéhány boszniai háborús vicc is megjelent, amely nyilván nem lehet jugó-nosztalgikus avagy ,,hej, de szép volt anno”-típusú. Az egyik vicc szerint egy boszniai muzulmán menekült, Haso abbéli félelmében, hogy kitoloncolják Németországból, majomnak öltözött, és elbújt az egyik állatkertben. Másnap az etetők látják, eggyel több majom van a ketrecben. Rájuk uszítanak hát két tigrist, ritkítsák meg az állományt. Haso menekülni próbál, de az egyik tigris odaszól: ,,Ne félj Haso, mi vagyunk azok, Mujo és Alija a faluból”.

Hülye egy vicc, ráadásul mit keres egy ilyen írásban, mondhatják Önök. Csakhogy a minap 1995. augusztusi napilapokat lapozgattam. Szépen eltettem ezeket ,,emlékbe”, mert ekkor zajlott a srebrenicai és a žepai muzulmánok deportálása, illetve a férfiak kiirtása. A drámai hírek alatt találtam most egy kis színest, mely érthetően anno elkerülte a figyelmemet. A fenti viccel kapcsolatos, s látni fogják, igaz az, hogy a vicc csupán a valóságot túlozza el, és nem feltétlenül önmagában véve abszurd. 1995-ben ugyanis az történt, hogy a koppenhágai állatkert antilopjai között egy, a volt Jugoszlávia területéről elmenekült személyt találtak (nemzetiségét nem közölték), aki teljes egy hónapon keresztül rejtőzködött két szalmabála között, miután nem kívánt menekülttáborba vonulni. Az albérlőt az ideges antilopok adták fel, s a szénahordó munkás talált rá a menekültre, aki a bálák közt tárolta hálózsákját, ruháit, könyveit és az innivalót. ,,Még a falat is teleragasztotta az újságból kivágott cikkekkel és fényképekkel” – nyilatkozta Bengt Holst igazgató.

Ami engem illet, engem még ezen utolsó dolog foglalkoztat, a kiragasztott fényképek. Mit és kiket ábrázolhattak? Rokonokat, akik talán eltűntek a háború forgatagában? Szülinapi bulit, gyertyás tortával? És olyan, specifikusan exjugoszláv tárgyakat, amelyekkel a lexikonban is foglalkoznak? A legnagyobb kérdés persze mégis az, mit gondolhatott, érezhetett mindenről a menekült az antilopok között. Talán azt, milyen állat ez a világ.

Olyankor szoktunk beszélgetni, amikor rámtelefonál, hogy mi mindent vétettünk ellene ismét, mert egyszerűen képtelenek vagyunk rendesen dolgozni, odafigyelni az ő szövegére.

Gulyás József és én szinte semmiben nem értünk egyet az irodalommal kapcsolatban, de szerinte nem vagyok reménytelen eset, hibáim ellenére még lát esélyt arra, hogy megértem. Mit is? A lényeget, azt hiszem, erre gondol Gulyás, egyfolytában és különösen éjjelente, amikor írógépén kopog: a lényegre.

És ez különös dolog benne, de ez a különös és a címben felsoroltakat összekötő láthatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs is: a lényeg.

A lényeg pedig az, amit ha sikerül pontosan szavakba önteni, már el is veszett.

Egy alkalommal, amikor Gulyás megpróbálta érzékeltetni, micsoda hibák vannak, a következőket mondta: ,,és képzelheted, mit éreztem, amikor az idézet előtt azt olvastam, hogy Mária. MÁRIA!” Szerencsére, ezt nem mi követtük el, így nyugodtan kuncoghattam.

’Márait’ idézte ugyanis a költő, de valami hiba folytán a nyomtatásban ’Mária’ jelent meg.

Azóta, ha Márait olvasok, állandóan Máriát szeretnék mondani, van ilyen érzés, mint amikor a gyerek csakazértis huzigálja a macska farkát: hátha megkarmolja.

Márai, Mária, Maraj. Ez utóbbit a németek mondják, akik nagyon szeretik a könyveit, persze leginkább A gyertyák csonkig égnek címűt. A finom lektűrt.

Legutóbb az Ajándék a végzettől című Márait olvastam, A Felvidék és Erdély visszacsatolása alcímű kötetét. ,,Kosztolányi halála után, 1936 decemberében a Pesti Hírlap szerkesztősége az akkor már sikeres és népszerű írót, Márai Sándort kérte fel, hogy külső munkatársként a lap állandó szerzője legyen. (...) A megtisztelő feladatot, a kihívást az író imponálóan teljesítette. Addig írt, 1944 januárjáig, ameddig írhatott.” Ezekből a cikkekből állt össze ez a kötet.

Szeretem-e ezt a könyvet?

Márainak legjobban a Kassai polgárok című regényét és naplójának utolsó kötetét szeretem, meg a Szabadulás című kisregényét, ami halála után, a hajóládából került elő.

Ezt a könyvét érdeklődve szemlélem. Mária, suttogom, s arra a nőre gondolok, aki hitt abban, hogy az áldozatnak van értelme. A fájdalomnak és a végzetnek van értelme. Sőt, a végzet még ajándékot is adhat. Egy rövid ideig tartó ajándékot. Amit számottevőbb népek esetében is úgy söpör félre a történelem, hogy meg sem rebben közben a pillája.

A történelem pillája rezzenéstelen marad.

Azon is gondolkodom, hogyan írt volna ebben az időszakban Kosztolányi.

Bizonyára sokan elhúzzák szájukat ezt a kötetet olvasva. Nekem is vannak fenntartásaim, de az nem fontos! Úgy gondolom, nekem ezzel a kötettel kapcsolatban két dolog fontos: egy nemzet összetartozásának, összetartozni vágyásának dobbanásait rejti magába, az ízét valaminek, ami már majd’ két évtizede csak emlék, suttogás, méltatlan helyzet volt. A másik dolog, hogy így már nem lehet írni. A téma természetesen adott maradt, de már nem lehet a szavakat úgy rakni össze, mint ebben a kötetben rakta Márai.

Megtalálni annak módját, hogy az összerakott szavak hitelesen szóljanak a témáról, ami megkerülhetetlen. Miért is kellene megkerülni?

Mária nem könnyezhet egyfolytában. Néha nevetnie kell, néha haragosnak lennie, néha nyugodtnak, néha cinikusnak. Attól, hogy nem zokog, még nem felejtett.

Léphaft Pál, amikor átvette a Napleány-díjat, Márait idézte. De előtte felállította a közönséget, hogy egyetlen percig azokra emlékezzenek, akik nem érték meg, hogy átvegyenek egy ilyen díjat. Nem biztos, hogy azok, akiket Léphaft felsorolt, megkapták volna. S ezt Léphaft pontosan tudta.

Néha azért írunk és teszünk dolgokat, mert jólesik hinnünk, hogy úgy is lehetett volna.

Nem tudom, mit idézett Léphaft Máraitól, nem hallottam pontosan. De egyet biztosan tudok: közben ő is rágondolt Máriára. Ilyen ember.

Faludy György

Ötleteit, amelyek novellákról, tréfákról, mondásokról, verssorokról szóltak, kis noteszben jegyezte fel, melyet mindig magánál hordott. Annyi ötlete volt, hogy a notesz nagy részét nem tudta használni, és december 31-én új noteszt vásárolt magának, és a régit sok száz ötlettel eldobta. Mondhatni, hogy senki az írók közül ennyi ötlettel és újdonsággal nem rendelkezett, mint éppen ő. Szerencsém, hogy a múlt század harmincas éveinek közepén közel kerültem hozzá, és sok mindent tudok életéről. Olyat is, amit senki nem jegyzett fel, mert túl sok volt a feljegyeznivaló. Hadd mondok el közülük néhányat.

Nappal Karinthy kávéházban ült, este pedig rendszerint magántársaságot látogatott. Hogy mikor írt, arról senki se tud, mert senki se látta. A legkedveltebb gyülekezőhely valamennyi közül Tótisz doktor nőorvos könyvtári szobája volt a Körút és a Baross utca sarkán, József krt. 53. alatt, az első emeleten. Odajárt a magyar irodalom jelentős része és a Nemzeti Színház nevesebb színészei, mint Major Tamás és Olti Magda. A könyvtárszobán erkély volt, a szoba alatt a földszinten kocsma. Ha vendég érkezett, Tótisz lábával dobbantott és az erkélyről leengedett egy cekkert, amibe a kocsmáros egy hét decis üveg konyakot helyezett el. Ezt tette Tótisz a vendég elé. Rendszerint csütörtökön vagy a hét végén érkeztünk, és mindig reggelig maradtunk.

Karinthy gyakori vendég volt Tótisz házában, Egy alkalommal – 1936-ban lehetett – feleségével és talán tizenöt barátjával ott ült az egyik karosszék mélyén és órájára pillantott.  „Hét óra van – mondta. Felhívom Kosztolányit, de nem akarom, hogy megismerje a hangomat. Adjatok egy kavicsot.” A pálmából, amely a szoba közepén állt, kivettünk egy kis követ és a szomszédos rendelő mosdójában megmostuk. Karinthy szájába vette és fölhívta telefonon Kosztolányit.

,,– Itt Kosztolányi Dezső.

– Itt Piré Bihán, az Esztergomi Nőegylet titkára. Szeretnénk fölkérni a nagyrabecsült írót, hogy tartson előadást a nőegyletben nálunk. Hölgyek és urak is nagy érdeklődéssel várják érkezését.

– Hát nekem nagyon sok dolgom akad, nem tudom, hogyan lennék képes eleget tenni kérésének – mondta Kosztolányi.

– Nagy kár – felelte Piré Bihán, azaz Karinthy. – A hölgyek és urak nagyon szomorúak lesznek, ha meghallják, hogy a nagyrabecsült író úr nem látogatja meg őket. Pedig még száz pengőt is tudnánk fizetni.

A száz pengőre Kosztolányi azt mondta:

– Megnézem a noteszemet..., szabad vagyok szombaton, vasárnap..., szabad vagyok egész héten meg a jövő héten is. Mikor jöjjek?

Megállapodtak a következő szombatban, majd Piré Bihán (Karinthy) azt kérdezte:

– Nem jönne-e el Karinthy úr is a Kosztolányi úrral?

– Dehogynem! – felelte Kosztolányi. – Neki is száz pengőt fizetnek?

– Annyi pénzünk nincs, megosztjuk – felelte Piré Bihán – ötven-ötvenet tudunk adni.

– Nézze! – magyarázza Kosztolányi – én, egy szegény lapnál, a Pesti Hírlapnál dolgozom. Karinthy egy nagy újságnál, a Pesti Naplónál dolgozik és sokat keres. Adja a borítékot száz pengővel a kezembe, amikor Karinthy nem látja. És mi legyen a program?

– Hát azt hisszük – feleli Piré Bihán –, hogy az első részben mindegyik úr mond egy-egy verset a sajátjából, aztán egy karcolatot, végül pedig egy-egy elbeszélést olvasnak fel műveikből. Ez az első rész.

– És a második? – kérdezte Kosztolányi.

– Ugyanaz lesz mégegyszer: karcolat, vers és novella, a végén pedig kettős jelenet következik.

– Kettős jelenet? Miféle kettős jelenet?

Erre Karinthy kiköpi szájából a kavicsot és kijelenti:

– Bejövünk ketten, te letérdelsz mögém, én leengedem a nadrágomat és te kinyalod.”

Óriási röhögés következett, miután Karinthy ezt mondta, sőt még Kosztolányi is kiröhögött a telefonból, amiből azt kellett gondolnom, hogy a tréfát előre megbeszélték egymással.

Karinthy Frigyes első feleségét az 1918 végén fellépő influenzajárvány vitte el. Egy fiatal orvosnő, a szép Brüll Aranka férje orosz fogságba esett, eltűnt, úgyhogy halottnak nyilvánították. Aranka férjhez ment Karinthyhoz, amikor – úgy hiszem 1920-ban – Aranka férje féllábbal megérkezett Kínán és Japánon keresztül. Így Brüll Aranka voltaképpen bigámiát követett el anélkül, hogy tudott volna róla. Baj nem lett belőle, mert a férj tudomásul vette a helyzetet. Karinthy kerülte a férjet és soha nem találkozott vele, míg a férj egy szép napon a Centrál Kávéház forgóajtaja elé állt, úgy, hogy Karinthy nem kerülhette el. Mikor a forgóajtón kijött, rémülten állt meg. Mire a féllábú kezét Karinthy vállára tette és így szólt: „Ne kerülj engem, Frici, hálás vagyok néked, a másik lábamat is odaadtam volna azért, hogy Arankától megszabaduljak.”

Aranka hűtlen feleség volt, és nemcsak hűtlen, de vigyázott arra, hogy hűtlenségét egész Budapest lássa. A szeretője egy vizes nyolcas volt, ami kereskedősegédet jelentett, nem sokkal több húsz esztendősnél, míg Aranka az ötven felé közeledett. Karinthy könyörgött néki, hogy szerelmét tartsa titokban, de Aranka Csulival – így hívták a szeretőt – a Nemzeti Színház előtti nagy óránál ült fel a 6-os villamosra, annak is a harmadik kocsijára, melynek a vége nyitott volt. Ott álltak ketten és csókolóztak. Így mentek a Margit- szigetre, ahol a templom körüli sűrűségben pitykéztek. Történetem arról szól, hogy Karinthy a Copden Szövetségben – valamiféle előkelő szövetség volt – tartott előadást. Az előadás helyszíne elegáns lakás volt a Lipót körúton (ma Szent István körút). Karinthyné is eljött, az első sorban ült Csulival maga mellett, hadd lássa mindenki és botránkozzék meg. Karinthy a szerelemről beszélt, és éppen ott tartott, hogy megállapítsa: most ötvenéves korában a szerelem érdekesebb, mint régen volt, mert az ember nem tudja előre, sikerül-e a kísérlet avagy nem. Tehát a próbálkozás érdekesebb, mint régen. Erre Aranka az első sorban tölcsért formált szája körül – pedig jól hallották volna e nélkül is – és ezt kiáltotta: „De a potens se kutya, Frici!” És közben Csuli combját fogdosta. Vártuk, hogy Karinthy mit felel, de egyelőre nem törődött Arankával.

Csak beszédje végén tért rá:

– „Álmom volt az elmúlt éjszaka. Bánatomban elhatároztam, hogy öngyilkos leszek, és a Margit híd közepéről beugrottam a Dunába. Egy pillanattal később a Mennyek országában álltam  szemben az Atyaúristennel, aki karosszékben ült nagy asztala mellett, jobb oldalán Jézus Krisztussal, a bal oldalon pedig Szent Lélekkel. – Hát te ki vagy? – kérdi tőlem az Úristen. – Karinthy Frici vagyok – mondom. – És mi volt a foglalkozásod? – kérdi az Úr. – Magyar író voltam, amíg éltem. – Szegény Karinthy! – mondja az Úristen egy sóhajjal. – Melyik lapnál dolgoztál?  – A Pesti Naplónál – válaszolok. – Szegény, szegény Karinthy! – feleli az Úristen mély nyöszörgéssel. – És ki volt a szerkesztőd? – Földi Mihály – mondom. – Szegény, szegény, szegény Karinthy! – hörgi keserű sóhajjal az Úristen. – És ki volt a feleséged? – Brüll Aranka – felelem. Az Úristen egy pillanatig hallgat, aztán Jézus Krisztushoz fordul: – Takarodj innen, te jampec! Karinthy, ülj mellém!”

Akkorát  nevettünk Frici álmától, hogy Aranka kénytelen volt Csulival kiszaladni a teremből.

A Magyar Eszperantó Egyesület elnökévé Karinthy Frigyest választották. Karinthy elfogadta a megtiszteltetést, de nem tanult meg eszperantóul, mint ahogy kötelessége lett volna. Eszperantó nyelven, ahogy mondta, szállodai szobát lehet rendelni, de nem szerelmet vallani és ebben maradt. 1936-ban agydaganat fejlődött ki fejében, és az egyetlen helyre utazott, ahol ebben az időben agydaganatot operáltak, mégpedig Olivecrona professzorhoz, Stockholmba. Felesége is vele volt, és a súlyosan bizonytalan operáció pozitív eredménnyel végződött. Karinthy még bekötött fejjel az ágyban feküdt, gyógyuló állapotban, amikor a kórházi előszobában megjelent a Svéd Eszperantó Egyesület elnöke és a titkára azzal, hogy magyar kollégájuk felgyógyulását üdvözöljék. Aranka, aki tudta, hogy férje nem beszél eszperantóul, beszaladt Fricihez: „Ugye mondjam nekik, hogy még nem vagy vendégeket fogadható állapotban?” Karinthy egy pillanatig sem gondolkodott: „Jöjjenek!”

Az eszperantó egylet elnöke miniszterpapíron hosszú beszédet írt le eszperantó nyelven, és most az ágy vége mögé állt, és a szöveg felolvasására készült. A titkár pedig virággal kezében állt az ágy oldala mellett. Karinthy csak egy fél eszperantó mondatot engedett fölolvasni, aztán felemelte kezét és németül elmondta, hogy operáció előtt hallotta már, hogy sikeres műtét után is megesik, hogy az operáltak egy-egy nyelvet elfelejtenek, melyet addig tudtak. Most veszi észre, hogy vele is ez történt, elfelejtette az eszperantót, úgyhogy beszélgetésüket német nyelven kell folytatni. Az eszperantó egyesület elnöke barátian hümmögött, lefordította németre az eszperantó szöveget, a titkár átadta a virágokat, és otthagyták Karinthyt, aki sikeresen mosolygott az ágyban.

Az utolsó nyáron halála előtt Karinthy –  mint szokta –  feleségével együtt Siófokon a Vitéz- panzióban nyaralt. Néhány napra én is lementem a panzióba barátommal, Goda Gáborral, és a panzió emeletén vettünk ki közös szobát. Kis nyaralóház volt, zárt udvarral, ahol kis asztalok mellett reggelizni lehetett, és biliárdasztalon játszhattak a vendégek. Vitézné szobája az első emelet előtt volt, úgy hogy nagyszerűen hallotta, ki jön haza, és hogy a rendesnél nem nagyobb-e a létszám. De azt is tudtuk, hogy az udvarra nem terjed ki a hallása. Mármost barátom, Goda Gábor beleszeretett egy lányba. Én fölajánlottam, hogy éjjelre otthagyom a szobát, de Goda joggal félt attól, hogy a lépcsőn fölmenőben meghallja őket Vitézné, és kirúgja a leányt.

– Hát mit tegyünk? – kérdeztem.

– Nagyon egyszerű – felelte Goda. Veszek egy kötelet, azon leeresztesz takarót meg párnát és a biliárdasztalon az udvar sarkában szórakozom majd a leányzóval.

Szóval éjfélkor, mikor megérkeztek az udvarra, leeresztettem neki párnát, és takarót, reggel felé följött a szobába, miután kieresztette a leányt. Kilenc óra táján lejöttünk reggelizni, néhány perc múlva Karinthy is megjelent: – „Láttam a dákóját, fiatalember!” –  mondta Godának.

(Nick-coch)

„Mit visel urinő és mit hord kokott
fejebubján, ha nem Nor-coc-ot.”
József Attila: Nor-coc

Fejem nick-coch
ilyet hordok

Nick-coch nevem hona HUGO
elütéssel Vereeb is jó

Minek annak a rizscoch
ki nem tudja mi a nick-coch

Szilícium fészkem-viskóm
Nick gyártmánya-foldidisznom

Hőbe-hóba, télen-nyáron
új kód, új nick lesz a párom

Akármilyen Szívlovag bit
hol van már a tegnapi nick.

Megjegyzés:
nick –  az a fantázianév, amellyel a világhálón társalogni kívánó bejelentkezik
HUGO – Human Genome Organization

(Zsuzsannának)

„És nógattam a bimbót: nyilj ki!
kezemből virágozva hullj ki,
virág-világ!”
József Attila: Somogyi Lolinak

(Keserű)

„Színes kereplő vagyok csupán, halljátok? arcom
átlátszó, mögötte virágok röpködnek, amint
fölbuktak az elektromos hullámokból”
 József Attila: Keserű

(Érik a fény)

„pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál
mosolyogjunk”
József Attila: Érik a fény

Ha ragadozó madarak keringenek felettünk, ívlámpa-
                  szíveink elűzik árnyékaikat.

Mi azok vagyunk, kiknek szelíd arcuk néha egymáshoz
                 ér –

ünnepnapokon kinyitjuk szíveinket, hogy szeretet is
                  jusson az embereknek.

Ha a Napra akasztjuk sugarainkat, fotononként
                  röpködnek az ég madarai,
kenyér terem küszöbeinken, nem robbannak aknák,
s az emberek szivárványhidakon közlekednek.
Pazaroljuk hát a szeretet frekvenciáit, szemünkbe
                  rejtőzzenek a szépség hullámhosszai.

Készen vagyunk már a fényességre, hogy ismeretlen
                  hazánk vidékeit is beláthassuk.

(Dal)

 „Szalonnán éltem, mialatt
virágzott minden vállalat”
József Attila: Dal

Hírem elolvad, mint a hó.
Megfog engem minden szó.
Einstein 2 – így is jó.
Felhő érik, de süt a nap.
 Derűs vagyok és hallgatag.

(Már azt gondolom...)

„talán semmi sem hazug”
József  Attila:
Már azt gondolom bánatomra...

(Beteg vagyok…)

„nem halhatok meg, nem szabad, míg meg nem
találtam a tisztaságot,”
József Attila: Beteg vagyok

Hűvösödik,
önmagad mókuskerekét tekered fáradhatatlanul,
s kényszerképzeted saját holttestedet költögeti.

Álomhoz még
A harc az istenekkel, vagy félistenekkel – az egyik félrehúzódott a ház mellé, a ház falához, az eresz alá, a másik ott állt, bokáig a piszkos, kavargó, örvénylő árban, én bátran nekirontottam, minden erőm megfeszítésével, és a könyökhajlatomba szorítottam az isten nyakát, s egy pillanatra úgy tűnt, győzedelmeskedem fölötte, de ez csak azért volt, mert nem vettem észre, hogy gyakorlatilag vízszintesen lebegek rajta, s ráadásul áttetszően is, mint egy szellemképes képernyőn. Másodszor még jobban felsültem, mintegy kettétört testtel lebegtem rajta, a kősziklán, erőim teljes megfeszítésével, de jóindulatú volt, nem akart megsemmisíteni, csak megmutatta az erejét – a másik nem is avatkozott bele, ők közben rólam beszélgettek egymással, harmadik személyben, a saját nyelvükön, két utazó. Erre jóindulatot színleltem, mint aki feladta, és bent a kalyibában, a konyhában fövő levesbe, nagy zavaros húsleves volt, tele zsíros cubákokkal, mérget dobtam bele, egy fehér bakelit csatlakozót. Kínáltam őket a levessel, kitettem békülékeny gesztussal a fazekat a ház elé, és mondtam nekik, ha megkívánják, vegyenek belőle, érezzék magukat otthon, amit ők udvariasan megköszöntek, ültünk csöndben, a tűző napon, ők szórakozottan pillantottak néha rám, mintha ott se lennék.

Reggeli fény
A reggeli fény pillanata – a tejszín borostyán és tömött szürke párnák mögött a hatalmas halványkék ég ismeretlen pontjáról sugárzó nap derengeti a hegy szőnyegét, foltos növénytakaróját, lebeg a fenyvesek távolian sugárzó csúcsain, a szilfák, hársfák, tölgyek, gesztenyék tömör sötétzöld párnázata ráborul a hegyre a tó barnán csillanó szürkesége fölött, a levegő tisztasága minden részletet miriádszorosan felnagyít az égbolton, világolnak a távolból érkező szürke felhők, melyeknek széle sárgán izzik, mint az őszibarack húsa.

Francia film
Az érett férfi kézen fogva sétálgat Kilcgregganban a fiatal lánnyal, a lány olykor felnevet, olykor elgondolkozik, csókolóznak, tavaszi szél fúj, a lány térde kisebesedik, haja arcába csapódik, csattal fölfogja, lebben, röpködnek a tréfák, az idézetek klasszikusoktól, Godard, Truffaut, a férfi bukdácsolva szalad a lány után, kifullad, próbálja titkolni, mindketten élvezik, hogy a lány semmit sem ért, ettől csak szebb, tejet isznak, végigcsorog az állukon. Otthon aztán egy jeges-könyörtelen Bergman-filmben találják magukat, hatalmas arcokon könnyek csorognak végig, meggondolatlan és rideg mondatok mély és gyógyíthatatlan sebeket ütnek. Másnap megint kéz a kézben, könnyedén, mint egy francia filmben, kacagás, gyönyörködés a természetben, bárányok bégetése, patakcsobogás. Este megint Bergman, hatalmas arcokon könnyek csorognak végig, bevágja az ajtót, üvöltés hallatszik, eltűnik alakja az éjszakában, a meredek szögben zuhogó esőben, a rothadt páfrányok illata mardossa orrcimpáit. Közben a másnap délelőtti szellemességeken töri a fejét. Francia–svéd koprodukció.

Ellenség
Amikor ellenség van a házban, hiába állítasz őröket az ajtók elé, mesterlövészeket a padlásra, hiába betonozod be a bejáratot, s építesz titkos átjárót, tapétaajtót, hátsókijáratot, hiába fúrsz alagutat a pincéből – az ellenség bent van a házban. Te kifelé lesel, szimatolsz, őrködsz, a csillagos égboltot lesed, hajnalodik-e már, nem alszol napokig – hiába minden, ha ellenség van a házban.

Világra buktál
Fiatal erőidet megérezvén szembeszálltál az öregnek hitt örök erőkkel. Ami öreg az nem feltétlenül örök, ez igaz. S ami örök, az sem nem öreg, sem nem fiatal. De te ezt akkor még nem tudtad. Nőttél, sarjadtál, áradt a testedben, az ereidben a tavasz, zsibongtak érzékeid. S ezért a tavaszért, ezért a zúgó, édes zsibongásért odaadtad mindened. Az örök erők karjukat tehetetlenül leeresztve nézték végig a pusztulásod. Hogy is tehettek volna másként, ha szépséged csupán így mutatkozott meg, s mint tudjuk, minden élőlény csupán azért bukik ki a világra, hogy szépsége legalább egyszer, egyetlenegyszer megmutatkozhasson!

Már
Már nem tart sokáig a türelmem.
Csak millió évig.
De az hamar elmúlik.

Apokrif I.
Lelökték, elárulták, megtaposták.
És boldog vala.

Próbálkozott, de minduntalan falba ütközött.
És boldog vala.

Ígéreteket kapott, de egy sem teljesült.
És boldog vala.

Apokrif II.
A lapockái között forrón sustorgott a lány bársonyos lehelete, tenyere a fenekén nyugodott pihekönnyűen, és belesúgta a fülébe, félálomban, alig hallhatón, hogy másnap elmegy.

És boldog vala.