az irodalomhoz
nem kis pofa kell
úgy látszik mégis
van hozzá pofám
vagy legalábbis
gyakran úgy teszek.
mit fognak hát majd
kezdeni velem

mért tolnak ki-be
minden ajtón
hova rohangálnak
körülöttem és
nicsak én is
hová rohanok
és közben
miért kell lapulni

remények között
így lapulni meg
noha csak egy kis
járkálásnak indult
mindig rám lõ
kicsit a határõr
mért lõ rám, aki
határõr kicsit

de még a kalauz is
rám haragszik,
velem morcos
az ellenõrlány
és nem tudom, hogy
miért araszol
a falak mentén
ez a tömeg ember

ki hová és kivel
sodródik és mi az
amiben lehet
reménykedni még
hogy miért kérvényezek
folyton és
hazudok folyton
ha kérvényezek

ráadásul milyen
rondán írok
bár tetszetõsen
írok voltaképp
pofám ehhez van
mégis látszik úgy
kell pofa is, nem?
ir’dalomhoz az.

Akad olyan politikus, akinek van politikája, de nincs stílusa. És akad olyan politikus is, akinek nincs politikája, de van stílusa.

A politikusok között van, aki a múltja, s van, aki a jövõje miatt aggódik.

Az menjen politikusnak, aki képes rezzenéstelen arccal hazudni.

A politikusok egyre többet ígérnek, és egyre kevesebbet teljesítenek.

A politikusok vitatkoznak, mi meg döntünk. Aztán négy évig õk döntenek, és mi vitatkozunk.

A politikusok imádnak beszélni, de utálnak beszélgetni.

A politikusnak egy eszköze van: a szó. Volna még egy, az írás, de ahhoz meg kellene tanulnia írni.

Politikus akkor lesz az ember, amikor rádöbben, hogy nem okos, ezt azonban képes mások elõl eltitkolni.

1944 júniusa volt. A néhány napos fiumei kikapcsolódás alatt meghatározó dolgok történtek, de ezekrõl Bondnak nem volt közvetlen tudomása, mert szabadságideje alatt hanyagolta a brit titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Június 20-án merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, ami miatt elhalasztották a Vis szigetén tartózkodó Legfelsõbb Parancsnokság elleni támadást. Ennek pedig döntõ befolyása volt, ha nem is a világháború kimenetelére, de a térség jövõjére nézve mindenképpen, hiszen, mint Bond egyik amerikai kollégájától megtudta, amerikai közbenjárásra, angol felügyelet alatt Tito és Šubašiæ, a Londonban székelõ emigráns kormány képviselõje Vis szigetén megkezdték tárgyalásukat. A tárgyaló felek nem tudtak arról, hogy az angol és szovjet körök megállapodtak a Balkán-befolyást illetõen. Bond amerikai kollégája elmondta, hogy Halifax washingtoni angol nagykövet május 30-án azt kérdezte a külügyminisztériumtól, milyen állást foglalnak el az Anglia és Szovjetunió közötti megegyezéssel kapcsolatban, amelyben az oroszok ellenõrzést kapnának Románia, Anglia viszont Görögország felett. Októberben a helyzet annyiban változott, hogy Eden és Churchill moszkvai tartózkodásakor 75:25 illetve 80:20 arányban a Szovjetunióé lesz az irányítás Bulgáriában, Magyarországon és Romániában,  Jugoszláviában pedig 50:50 arányban osztanák meg befolyásukat.

James Bond és amerikai kollégája igen sokat ittak beszélgetés közben, valahogy nehezükre esett elhinni, hogy ennyi lesz a gyõzelem, hoci-nesze. Sajnálták, hogy az a vadállat életben maradt, Bond megemlítette, Eva Braun bizonyára ideges és még inkább magába zárkózó lett, örültek, hogy nem indult újabb támadás, de kétségeik voltak afelõl, hogy Közép-Kelet-Európának ilyen felosztása jó irányt ad-e a békének. Aminek közeledtét már mindannyian érezték.

* Részlet Lovas Ildikó készülõ regényébõl

Az emberek leginkább felejteni akartak. Senki nem akart olyan könyvet venni, amely arra emlékezteti, amit leginkább felejteni akart. Az idõ múlásával ezt a legnehezebb megérteni. Vannak olyan állapotok, helyzetek, amikor már nem érdekes, igazságos volt-e, ami történt, vagy éppen ellenkezõleg. A félelem, ami bekúszik a kapuk alatt, az eszme, amit nem elhinni kell, de követni annál inkább, mekkora fájdalmat tép ki a lélekbõl, nem érdekes, nem érdekes. Felejteni és élni kell. Jólesõ amnézia, amirõl szó van. Éppen annyi ideig tart, amennyi ahhoz kell, hogy ne bolonduljanak meg: akinek a férje hadifogságban, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét fõbe lõtték, akit megerõszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.

Ilyesmi az élet.

Csak mondom, hogy el ne felejtsem magam is.
Mert annyiszor és annyiféleképpen sikerült majdnem elfelejtenem.
Miközben valami távoli célt kezdtem el szeretni.

Valahogy annyira elkezdtem szeretni a célt, annyira megtanultam, hogy a célt szeretni kell, hogy túl sok mindenben egyeztem ki a mindennapok tájékán. Miközben semmiben, de semmiben sem. Csak kialakult bennem ez a kettõség, hogy lakom ahol, de élni majd azután fogok. A lemondás fikarcnyi gondot nem jelentett.

Egészen a védekezõ vidékiesség pozíciójáig jutottam.

Bocsánatot, ha kell, kérek bárkitõl ezért a városért, hogy olyan, amilyen. Egymagában. Hányszor nyerhetjük vissza, amit elveszítettünk, mert hogy megint ez fog történni, afelõl kétségem nem volt semmi.

James Bond semmiképpen nem tartotta jó ötletnek, hogy úgy osszanak fel országokat, ahogyan a csirkéket kötik párba a piacon, ott hever két pár összekötött láb, két pár szárny verdes eszeveszetten és értetlenül, indulna két törzs ellenkezõ irányba. Ilyesmit látott a bácskai piacon James Bond, mondta is azon a részeg éjszakán amerikai kollégájának, iszonyú látvány két összekötözött csirke. Késõbb, amikor kipattant a Tricycle-affair néven is csak szûk körben ismert botrány, Bondnak sokkal inkább azzal kellett foglalkoznia, hogy tisztára mossa magát, a továbbiakban nem tudott olyan segítõkészen foglalkozni ezzel a területtel, amit 1944. június–októberi jelentéseiben az összekötözött csirkékként emlegetett. Pontosan nem lehet tudni, hogy a nyugati és keleti befolyást nevezi-e így, vagy az újonnan alakuló országot, de az nyilvánvalóvá válik a jelentéseket olvasva, hogy Bond legalább annyira szívügyének tekintette ezt a területet, amennyire három évvel korábban azért is mindent megtett, hogy vegyék komolyan Pearl Harbor megtámadását jósló jelentését. Talán személyes sorsa alakulásában is szerepet játszik, hogy felettesei mindkét esetben mellõzték jelentéseit. Nem vették egészen komolyan. Mert ahogyan az lenni szokott, nem csak a kémek készítenek jelentést, hanem róluk is készülnek akták. Ezért dolgozik olyan sok ember ezeknél a szolgálatoknál. És a Bondról szóló jelentések mindegyikében komoly szerepet játszanak a nõk. Azt senki nem vette komolyan, amikor Bond hivatalból udvarolt, vegyük például Eva Braunt, hiszen a bugyival együtt sokszor fontos információ is a birtokába került. Azzal sem igen törõdtek, amikor Párizs mulatóiból többedmagával távozott, és a társaságban õ volt az egyedüli férfi, hiszen errõl kapta a becenevét: egy Triciklitõl senki nem várja, hogy egyetlen nõvel szuszmogjon a Savoyban. Két eset azonban megülte a felettesek gyomrát. Az elsõt Violette Szabónak hívták, egy angol férfi és egy francia nõ lánya volt, akivel Bond a brixtoni középiskola elõtt ismerkedett meg. Violette kilenc évvel volt fiatalabb a kémnél, és rövid élete végéig szeretettel gondolt vissza rá, hiszen neki köszönhette azt, hogy két dologban is megtanult hinni: az egyik önmaga volt, a másik pedig az, hogy lehet és érdemes tenni a fasizmus ellen. Rövid kapcsolatuk alatt Bond igen elhanyagolta munkáját, és mentségéül még az sem szolgálhatott, hogy akkor, 1939-ben még nem vették állományba, mindössze informális beszélgetésekre hívták különbözõ londoni klubokba, ahol a playboy-életmódjáról közismert férfi amúgy is sûrûn megfordult. Ezeken a beszélgetéseken a közép-európai adatokat pontosította, és rádiófelvételeket fordított angolra. Gyors esze és nagyfokú alkalmazkodó képessége miatt a brit titkosszolgálat nem kis mértékben számított rá. Violette Szabót akkor még Bushellnek hívták és tizennyolc éves volt. Bonddal igen gyakran látogatták a mozielõadásokat, de a filmhíradót átcsókolózták, pedig Bond abból is sok adatot merített, amit kombinatív elméjében feldolgozva tálalhatott, nem ritkán lekörözve a hivatásos kémeket. Ilyen a szerelem. Elvakít a világ dolgai iránt. Mint arról a brit titkosszolgálat sokat tudott, Bond szülõhazájának szomszédságában, Magyarországon igen furcsa – azt még nem mondták ki, hogy rossz – irányt vett a politika, hiszen Horthy a német Auslandorganisation igazgatójával folytatott beszélgetésében hangot adott a franciákkal szembeni ellenszenvének, mocskos nemzetnek nevezve õket, majd az angol fiatalok körében tapasztalható dekadencia felett sajnálkozott. Végül kijelentette, hogy el van szánva, hogy jóban-rosszban kitart Németország mellett. A szolgálat embereivel folytatott megbeszéléseken Bond elhessegette annak lehetõségét, hogy Magyarország képes volna ilyen õrültségre. Inkább azon viccelõdött, hogy ha a magyar kormányzónak módja lett volna egy félig angol, félig francia lányt megismerni, amilyen Violette, bizonyára másként beszélne. James Bond szerelmes volt, akár egy fajdkakas, és mást sem csinált, csak a valóban kivételes szépségû Violette-el foglalkozott. Mivel azonban szerelmeskedni sem lehet megszakítások nélkül, a szünetekben pedig valamit általában beszélgetni illik, Bond – jártasságát fitogtatva – részletesen elemezte Violette-nek az európai helyzetet. Nem számított arra, hogy a lánglelkû franciaság kerekedik felül a lányban, de így történt. Amikor Violette Európába hívta Bondot, az nemet mondott. Így aztán a fiatal és antifasiszta eszmékben mélyen hívõ lány egymagában ment Párizsba, ahol összeismerkedett Etienne Szabóval, a Szabad Francia Hadsereg tisztjével, és 1940. augusztus 21-én hozzá is ment feleségül. Hát ezért ment Bond 1940 nyarán Portugáliába, ahol hagyta magát az Abwehr által beszervezni. Nem félt a kettõs ügynökökre leselkedõ veszélyektõl. Anti-náci beállítódása még szerelmi csalódásánál is erõsebb volt, de mivel a brit titkosszolgálatot nem értesítette elõre terveirõl, eleinte kétkedéssel kezelték jelentéseit. Így fektették el a Pearl Harborra vonatkozót is. És figyelték, nem esik-e újra szerelembe, hiszen akkor kiszámíthatatlanná válik – ezt tudták róla.

Violette Szabó életérõl nem sok adatunk van. Nem sokkal azután, hogy megszületett a kislányuk, akit Tanianak nevezett el, megtudta, hogy a férje elesett El Alameinnél. Hirtelen felidézõdött benne mindaz a szépség, gondtalanság és remény, amivel elhagyta Londont és James Bondot, eszébe jutott minden terv, vágy és boldog remegés, amivel a férjétõl búcsúzott, és eszébe jutott az is, hogy életében minden szép pillanatot és minden boldogtalanságot egyetlen dolog köt össze: a háború. Lánglelkû francia lány volt, és boldogtalan, özvegy anya lett belõle. Nem gondolkodott azon, tehetne-e mást is azon kívül, hogy csatlakozik az SOE-hez. A jelentésekben ezt írták róla: vérmérseklete alkalmatlan erre a munkára. A terepen veszélybe sodorhatja mások életét. A SOE francia részlegének vezetõje, Maurice Buckmaster ezredes mégis kiképezte, és terepre küldte azzal a feladattal, hogy tapogassa ki az ellenállás lehetõségeit Rouen körzetben. Annak ellenére, hogy egy idõre a rendõrség letartóztatta, a munkát sikerült elvégeznie. Hat héttel késõbb Angliába utazott. Bonddal már nem találkoztak többet, néhány baráti hangú levelet váltottak, egyik ilyen levélben küldte el esküvõi fényképét is, amit Bond attól kezdve mindig magánál hordott. Az útjába kerülõ nõk jó része nem tudta, kit ábrázol a fotó, úgy gondolták, talán Bond húga lehet a balon kabátos, kalapos, vidáman mosolygó fiatal nõ, aki egyik kezében fekete kézitáskáját és kesztyûjét szorongatja, balját pedig szorosan a mellette álló egyenruhás férfi karjába fûzi. Még Eva Braun is csak annyit mondott, amikor a kém tárcájában meglátta a fényképet, hogy irigyli ennek a mosolynak az áradását, és nem kérdezett semmit, féltékenységnek nyoma sem volt tekintetében. Mintha nem látta volna, hogy az egyenruha francia volt. Vagy nem is látta, csak a boldog mosolyra figyelt.

Van ilyen.

Violette Szabó 1944 júniusában tért vissza Franciaországba. Jacques Dufourral, a francia ellenállás egyik tagjával álltak lesben, amikor a német járõrök rajtuk ütöttek. Violette tüzet nyitott, és lehetõvé tette, hogy Duffour elmeneküljön. Õt letartóztatták és elõbb Limoges-ba, majd Párizsba vitték. Miután a Gestapo megkínozta, a németországi Ravensbruckban lévõ koncetnrációs táborba szállították.

Ezidõtájt Bond Fiuméban nyaralt, megismerkedett Mayer Ottmár özvegyével, akibe bele is szeretett. A tengerpartról Bácskába érkezett.

1945 tavaszán, miközben a szövetségesek  már szinte bejutottak Németországba, kivégezték. Poszthumusz megkapta a Croix de Guerre-t és a George Crosst.

Meguntam, hogy folyton arról gondolkodjam, visszanyerhetjük-e és hányszor, amit elveszítettünk: az emberségünket elsõsorban. Meguntam mindent. Ezt a tehetetlen szuszmogást. Az épületeket, az utcákat, az embereket. Majd belakom a várost, az enyém lesz, ez volt korábban a célom, amit nagyon meg is szerettem, talán azért, mert elég távoli volt. Aztán, hogy pillanatokra – az örökkévalóság az a pillanat, amelyben csodálatos módon egyesülnek ezek a különféle idõk – pillanatokra forradalmár lettem, nem pedig  szabadságmanöken, aki csak arra képes, hogy vitázzon a forradalmat meghatározó kérdéseken, sõt. Annyira az lettem, hogy még arról se vitatkoztam, hol lettem az: forradalomban voltam-e egyáltalán forradalmár. Forradalmárnõ. Vagy csak valami szennyesváltásban. Hogy az ország is szennyest vált csak, ha a szerelem hazug.

De nem akarom én túlhangsúlyozni ezt az állapotot.

A tömeget nem kedvelem. És nem, ha a nyakamba lihegnek, idegen szagok a közelemben, iszonyodom attól, hogy hozzám érnek, löknek, tolakodnak. De akkor jó volt, még ha egyfolytában arra is gondoltam, megint egy lépéssel közelebb az újabb elvesztéshez, ahogy visszanyerjük, már meg is kezdõdött. Mégse számított. Annyira nem, hogy hajlandó voltam elfelejteni a kérdést, miért csak most. Miért nem kilenc évvel korábban, 1991 márciusában, amikor egyetemistát lõttek agyon Belgrádban? Ha a sajátjait lövik, fiatalokat, tán ideges lesz az ország polgára. Nem így volt, nem éppen így, akik meg idegesek lettek és az utcára vonultak, azokra jöttek a tankok. De ezt is csak akkor, kilenc évvel késõbb mutatta be a televízió, 2000 októberében. Ahogy mennek a tankok neki a polgároknak.

Egymás nyakába szagultunk, ez volt a forradalom. Miért is nem öt éve duzzadt ekkorára és ilyen megállíthatatlanra az engedetlenség, amikor tömegek, egyetemisták, tanáraik és értelmiségiek sípolták magukat rekedtre az elcsalt helyhatósági választások miatt. Mit csináltak a többiek? De nem akarok szigorú lenni, forradalomban kell egy kis engedékenység.

És hát mit tagadjam, tényleg úgy éreztem, nem hiába. Meg aztán a gyerek is elindult iskolába, ember lesz lassan, gondoltam, ideje, hogy ne csak lakjunk, de éljünk is. És vitt a lábam minden este. Aztán, hogy vége lett, október 5-én este a börtön épülete elõtt, hogy pontos legyek, már másfelé gondolkodtam, hogy akkor, végre annyi év után elõször, nyugodtan elutazhatok holnap. Pécsre készültem, s az, hogy nyugodtan, nem jelent mást, mint annak a kínossá váló érzésnek a megszûnését, hogy élni ugyan jó, de azért a mindennapok kettõségének is múló a hitele. Még majd sajnálni kezdenek, amit nem tûrhetek. S hát azt az utat nem felejtem. A trieszti Darwill-boltban kapható limonádé szakértõjével vágtunk az útnak, hogy beszéljen hozzám, egy hét nem alvás után jobb úgy a vezetés. Valami azért motoszkált a fejemben a szennyesváltásról, de nem akartam volna, hogy vér folyjék. Pécsre menni október 6-án úgy, hogy nem kérik a határon a kilépési illetéket, nem kérik, pedig a törvény még hatályos, Pécsre utazni, arról mindig M.M. jutott eszembe, azon az úton is, sõt még a háború vége is odasodort a bolgárok foglyaként... errõl meséltem a trieszti-limonádé szakértõjének, nem nagyon érdekelte, eufóriában volt, boldog volt, forradalmár volt õ is, Pécsett az volt az elsõ dolga, hogy templomot keressen és imádkozzon, mert ez nem antifasiszta forradalom volt csak, hanem polgári is. És a polgárok ha idegen városba érnek, ott megkeresik a templomot és imádkoznak benne. Ott, Pécsett jutott elõször eszembe, hogy talán lehetnék megértõbb Márai bizonyos gesztusaival.

Elérkezik-e lassan, ha nem is a kiengesztelõdés ideje, de a kiszolgáltatottság fokának csökkenése? Ezen gondolkodtam Pécs felé kanyarogva, hogy nekünk dolgozik az idõ szakadatlan, mert ebben a bocsánatkérésben (bocsánatot kérek bárkitõl, ha kell ezért a városért, hogy olyan, amilyen) nem csak a nosztalgikus rátartiság, de az otthonteremtés is benne, tartogattam  magamban ezt a fordulatot, annyit mondtam csak, nem erõltettem, hogy elmenjünk a kikötõbe, s aztán másfelé kanyarítottam a beszédet, meg annyit mondtam csak, a zöld zsalugátereken megtört a fény, s másfelé vettem az irányt, néhány nappal azután, hogy Pécsrõl hazajöttem.

Pedig akkor már a hûtlenségrõl gondolkodtam, akkor már hirtelen unni kezdtem a várost, de e nélkül a hûtlenség nélkül az öbölnek sincs értelme, távlata. Ezt elhallgattam, ezt a kicetlizett mondatot félreraktam, hogy majd késõbb. Mert azt mégse tudhatjuk, mennyivel jár elõttünk a lélek.

Arról, hogy mikor lesz késõbb, semmi elképzelésem nem volt, úgy hittem, megérzem.

Tavasszal még nem éreztem, hogy késõbb volna, készültem a legszebb magyar íróra. Viszont kiderült, hogy a valóság éppen olyan kegyetlen, mint egynémely születésnapi szöveg, kerekítettem a szemem, de nem jelent meg elõttem más, csak az a fekete ing a lehajtott fejjel. A születésnapjára írt szövegekben szereplõ megöregedett, meggyengült és elhagyott írót nem ismertem. Arra nem ismertem rá. Szerintetek! Gondoltam. A beszélgetések ereje megcsappanhat, eltûnhet, mintha ez így mûködne. De éppen így mûködik, tudom jól, hát ezt a szót pont ezért találták ki, hogy el lehessen mondani vele az életbõl való kimúlás folyamatát. Akinek csak tehettem, elmondtam, kevésnek tehettem, elég is volt.

Azt akarnám pontosítani, mikor untam meg a várost, utcáit, embereit, miközben belakni akartam volna rendesen. Hány lépéssel jár elõttünk a lélek, azt nem tudhatjuk. Így nem is pontosíthatom, csak sejdíthetem, hogy akkortájt, amikor leírtam ugyan, de félreraktam a cetlit, amely szerint a visszatérés ízét is jelenti az öböl: az öbölnek, amely arra való, hogy kedvet csináljon a hûtlenséghez és ízét adja a visszatérésnek.

Vagy csak nem fogható minden egyszerre össze, kicsi hozzá a tehetség, vagy nem is kell mindent egyszerre, vagy a nosztalgiával szemben bizonyos fokú kíméletlenség, pontosság, amelyben megengedõ a szigorúság.

Vagy mindez máshol kezdõdött és másról szól.
Miközben meguntam a várost, arra készültem, hogy vetkõztessen a táj.
De, hogy így van,  csak a nyár közepén tudtam meg.

Türelmetlen vagyok és nyugtalan, azt se tudni, hol tartom a mondatokban az állítmányt, annyira sietnék kifelé a szavak közül. Nem a hallgatás a megoldás, tán nem várható el egy nõtõl, hogy csöndben legyen; ne kiabáljon, vagy legalábbis halkan tegye, ezt elfogadom. De az állítmány biztosan ott van valahol, azt hiszem, emiatt nem fordulok vissza, nem fejtem föl a pont utáni percnyi nyugalmam. Mert annyi minden van, amit még el kell mondanom. Ahogy rendesebben tavasz lett, kisebb-nagyobb botlásokkal és egyensúlyozásokkal, de úgy tûnt, mégiscsak váltás történt, tehát elkezdhetek élni ott, ahol eddig laktam, így hát lassú mozdulatokkal, mérésekkel és töprenkedésekkel, de kibontottuk a ház egyik oldalát, úgy éltem hónapokon át, nyitott fal mellett, lassan emelkedõ újabb falak között, ha este leeresztettem a fenekem valamelyik állást tartó létra fokára, meghatódva bámultam a holdat, a fenyõk koronáját, mindent ami körülvett, szimatoltam, szagultam: ez az életem.