Az erdélyi irodalom 2002-es évének talán legfontosabb hozadéka a kánonalakítás megerõsödése, illetve a kánon megváltoztatására tett kísérletek megsûrûsödése. Úgy tûnik, mintha az erdélyi irodalmi élet szereplõinek elege lenne a kizárólag magyarországi recepciót figyelembe vevõ értékítéletekbõl, és egy sajátos, a hely szellemét jobban reflektáló kánont próbálnának kialakítani. Például 2002-ben hat új erdélyi irodalmi elismerést alapítottak, így a már létezõ díjak és az újak szélesebb képet mutatnak irodalmunk történéseirõl, mint korábban. Ezért a visszatekintés a múlt év díjazott szerzõinek és mûveinek a felsorolásával kezdõdhet.

A Romániai Írók Szövetsége Király Lászlónak A szibárdok története címû verseskönyvét jutalmazta (Mentor Kiadó), míg a debüt-díjat Papp Attila Zsolt kapta A Dél kísértése (Erdélyi Híradó Kiadó) c. verseskötetéért. A Kolozsvári Írók Társaságánál Szilágyi Júlia a Versenymû égõ zongorára, Szabó Gyula a Képek a kutyaszorítóból címû kötetért részesült elismerésben, míg Király Farkas a Higanymadár címû kötetéért Mikó Ervin debüt-díjat kapott. A Látó folyóirat díjait Domokos Géza, Gagyi József, Jánk Károly és Nagy Attila kapta. Lászlóffy Aladárt beválasztották a Román Akadémia tagjai közé.

Míg az elõbbi esetekben a díjjal járó pénzjutalom inkább szimbolikus volt, az Erdélyi Magyar Írók Ligája erdélyi viszonylatban tekintélyes összeget áldozott a legjobb könyvek honorálására. Az E-MIL 2000 euró értékû Méhes György-nagydíjat Mózes Attila kapta életmûvéért és az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket c. kötetéért (Erdélyi Híradó). Az 1000 euró értékû Méhes György-debütdíjat Farkas Wellmann Éva kapta Itten ma donna választ c. verskötetéért (szintén az Erdélyi Híradó kiadásában). Az egyenként 500 euró értékû Irodalmi Jelen-díjakat Bogdán László Drakula megjelenik (Mentor) és A szoros délben (Pallas-Akadémia Kiadó) c. köteteire és Szálinger Balázs az Elsõ Pesti vérkabaré (Palatinus Kiadó, Budapest) c. kötetére kapta. A 300 euró értékû Irodalomtudományi Díjat Fried István kapta Irodalomtörténések Transsylvániában (Erdélyi Híradó) c. tanulmánykötetéért.

Magyarországon a múlt év szûkösebb volt az erdélyiek által kapott irodalmi díjakban, de így is, György Attila a Harminchárom c. regényével elnyerte a Tokai Írótábor díját, Fekete Vince költõ A Jóisten a hintaszékbõl c. kötetéért az Artisjus Arany Jánosról elnevezett ösztöndíját kapta. Kossuth-díjjal tüntették ki Bodor Ádám írót, valamint Széchenyi-díjjal az ugyan nem erdélyi születésû, viszont az erdélyi irodalomról sokat közlõ Pomogáts Bélát.

Az új erdélyi kánon alakítása szempontjából mérföldkõnek számít épp az egyik díjazott könyv, Fried István Irodalomtörténések Transsylvániában c., Erdélyben megjelent tanulmánykötete, amelyben a Herder-díjas, Magyarországon élõ szerzõ az Elõretolt Helyõrség holdudvarába tartozó költõit és prózaíróit veszi számba. A könyv jelentõsségét mutatja az a tény is, hogy a kolozsvári bemutatón több tucat érdeklõdõnek nem sikerült bejutnia a zsúfolásig megtelt terembe.

Mi több, az egyetemes magyar irodalmi kánon újraírására is történtek kísérletek, így a Komp-Press Kiadó könyve, A teremtmények arca (A huszadik század legszebb magyar versei) egyfajta tetszésindexet nyújt, mit és kit is szeretnek az irodalmárok a múlt század költészetébõl.  Érdemes felsorolni a legtöbb szavazatot kapott tíz verset: Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség; Pilinszky János: Apokrif; József Attila: Eszmélet; Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról; József Attila: Óda; Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek; Babits Mihály: Esti kérdés; Füst Milán: Öregség; Babits Mihály: Jónás könyve; Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus.

A kanonizáció kérdéseit feszegeti Szakács István Péter is, a kanadai magyar irodalomról megjelent irodalomtörténetében (Szavak Prérijén. A kanadai magyar irodalom egy évszázada. Polis Kiadó, Kolozsvár.)

Próza

A középnemzedékhez tartozó Mózes Attila egy, a nyolcvanas évek végén írt kötetével ért el kimagasló sikert (Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket). A könyv sorsa maga is példázza a kánon alakulásának útjait, hisz az elsõ kiadás 1990-ben jelent meg, de abban az idõszakban kevés esélye volt a tisztán irodalmi szinten operáló mûnek, így a könyv „elveszett”. Tíz év elteltével viszont nagyon is idõszerûvé vált (mint azt a fogadtatás is mutatja) az a fajta vidám szkepticizmus, mely áthatja a könyvet:  „...minden katasztrófa után új rendre ébred a világ, amelyik semmivel sem rosszabb, mint a régi. Igaz, semmivel sem jobb, csak épp valahogy lelkesedésre késztet, csak azért, mert új.”

György Attila Harminchárom címû kötetében (Magyar Könyvklub, Budapest) egy olyan fiktív családtörténetet ír, amely az etruszkoktól követi végig egy székely család sorsát. „György Attila regénye nem is regény, hanem változatos mûfajú, hosszabb-rövidebb szövegek (önéletrajzok, levelek, önállóan is érvényes novellák, visszaemlékezések, naplójegyzetek) láncolata, ami változatossága ellenére rendkívül egységes, rövid, tömör, nemegyszer szegényesnek tetszõ mondatai ellenére nagyon színes, magával ragadó olvasmány” (L. Simon László). Száraz Miklós György, a kötet szerkesztõje szerint ez a könyv „nem érzelmes, pedig tele van érzelemmel. Nem megbántott, pedig tele van sérelemmel. Nem panaszos, pedig tele van fájdalommal. Nem büszke, pedig tele daccal. Nem csúnya, pedig tele sárral, vérrel és hamuval. Nem szép, pedig tele pompával. Nem szomorú, pedig bánattal van tele.”

Bogdán László Drakula megjelenik c. kötete (Mentor Kiadó) szintén egy mítosz felhasználására épül, és nem is csalódnak benne azok, akik a Stoker-regény hazai változatát keresik. A hatalom gépezetének mûködése az, amely elõhívja a „homálygrófot”, teljes Drakulai szerelésben. „A hatalom vámpírja a kellõ idõben hozta létre önmaga tükörképét az áldozat tudat-térfelén, leszámolva ily módon a vele kapcsolatos hiedelmekkel. Ebbõl kiindulva, az is igen könnyen elképzelhetõ, hogy legközelebb már a szenteltvíznek, keresztnek, fokhagymának és napfénynek is fittyet hány. A vámpír-hordozó persze mit sem tud az ördögi transzponálásról, õ szegény csupán közvetlen vízió-társától szeretne szabadulni, nem is sejtve, hogy az nem több vetületnél” (Szántai János).

Visky Ferenc felkavaró memoárja: a Fogoly vagyok a Koinónia Kiadónál jelent meg (Kolozsvár). „A szerzõ református lelkészként az ötvenes években tapasztalhatta meg a román börtönvilág ,,rejtelmeit”, könyve Bodor Ádám nemrég megjelenõ, A börtön szaga címû vallomásai mellett is tud újat mondani a Dej-korszak politikai foglyainak gyötrelmeirõl” (Bogdán László).

Bréda Ferenc Antracitja (Erdélyi Híradó Kiadó) különös könyv, a mágikus esszé mûvelõjének alighanem legmonumentálisabb alkotása, (komoly?) játék a nyelvben rejlõ világok feltérképezésére. „A játék és a gondolati tartalom elválaszthatatlanok egymástól, az olvasó gyakran nem is tudja, oldódjon-e fel a nyelvi leleményekben, vagy a kódok mögé hatolva próbálja követni Brédát a merész szellemi bakugrásokban” (Józsa Péter).

Csiki László elbeszélés-kötete, a Remény a Magvetõ Kiadónál jelent meg. „(A kötet) mind valamiképpen az ember nyugtalanító hasadtságáról szól. Arról a kínzóvá mélyülõ belsõ kettõsségrõl, amit a szereplõk közül a „jobbak” feloldani, a „gyengébbek” elleplezni próbálnak, átmeneti sikerrel. A kötet mégsem azt sugallja, hogy a létezés céltalan és nyomasztó. A mindennapi valóság pontos bemutatása ugyan egyértelmûvé teszi, hogy ez kevés a személyiség kiteljesedéséhez, viszont az önmagában tekintve groteszk és abszurd valóság nem záródik magába, hanem valamilyen meghatározatlan, de reményteli többletre utal” (Sturm László).

Fodor Sándor Hány nyelven szól az ördög címû cikkgyûjteménye (Mentor Kiadó), A Hétben az elmúlt években megjelenõ Üzenet az úszó jégtábláról darabjait gyûjtötte össze. „Fodor cikkei arra is példák, hogy egy ,,bolond” világban is lehet higgadtan és elfogulatlanul beszélni gondjainkról” (Bogdán László).

Költészet

Lászlóffy Aladár válogatott verseskönyve, az Átkopogások (Mentor Kiadó) nyomon követi az utat, amelyet Lászlóffy az avantgárdtól az egyfajta újklasszicizmusig megtett. A szerkesztõk „rátaláltak a költõ törekvéseit magába sûrítõ metaforára. Lászlóffy Aladár ugyanis olyan korban alkotott jelentõs költészetet a történelem személyes látomásából, mely nem kedvezett az efféle vállalkozásnak. Indulásakor, a hatvanas években Magyarországon már egyre világosabban látszott a nemzeti költõ szerepének kiüresedése, s ha Erdélyben tapintható volt is a kényszerítõ igény, nem biztos, hogy ez a költészet kínálkozott a legjobb válasznak. De Lászlóffyt nem érintette meg az Illyés-követõk retorikája és költõi képalkotásuk stílromantikája” (Ferencz Gyõzõ).

Király László A szibárdok története c. kötetében (Mentor Kiadó) fragmentáltság és keserûség hatja át a verseket, a sókerti ciklus felejthetetlenül állít emléket édesapjának, és feltündököl az elveszített gyerekkor. (Bogdán László)

Fekete Vince A Jóisten a hintaszékbõl (Erdélyi Híradó Kiadó) címû, régebbi és új verseket egyaránt tartalmazó kötetébõl egy ritka egységes költõi világkép tárul elénk, amelyben helye van a ma már oly ritkán felbukkanó „létkérdéseknek” is. Amint a költõ vallja egy interjúban: . „ami körülöttünk és velünk történik, az nem múlhat el nyomtalanul, valamilyen módon csak beszivárog munkáinkba, átitatja azokat, és lehet, hogy nem azonnal, hanem évek múltán jelenik meg bennük.”

Szálinger Balázs Elsõ pesti vérkabaréja a szerzõ elsõ Magyarországon megjelent kötete, és visszafogottabb hangjával, korántsem könnyû iróniájával méltán nyerte el a kritikusok tetszését. „A néhol aprólékosan részletezõ elõadásmóddal, a nyugatos versnyelv panaszos retorikáját átörökítõ, de azt ironikus alakzatokkal deformáló verseiben egy olyan, láthatóan mûködõképes költõi szerepmintára talált rá, mellyel hosszú idõn át definiálhatja majd önmagát” (Bedecs László).

Farka Wellmann Éva Itten ma donna választ c. (Erdélyi Híradó Kiadó) induló kötetében mindössze huszonöt verset találunk. A versek (a többségük szonett) rövid, szaggatott ritmusú mondatokból állnak össze, inkább juttatnak eszünkbe zergés szirteket, mint nimfás ligetek árnyékait. „E versek iróniája nem csak a konkrétan megnyilvánuló (ön)reflexív mondatokban rejlik; hanem abban is, ahogy az ironikus, vagy éppen túl erõs érzelmi töltettel bíró mondatokat kikerüli a szerzõ” (Karácsonyi Zsolt).

Papp Attila Zsolt elsõ verseskötetében, A Dél kísértésében (Erdélyi Híradó Kiadó) a szerzõ pontosan körülhatárolja azt a területet, amit bemutatásra szán. Észak és Dél, Rossz és Jó hol ironikus, hol felvállaltan halálkomoly csatája, szembefeszülõ izzása mindvégig ébren tartja az olvasó figyelmét.

Kinde Annamária Szandra May kertje c. kötete (Mentor Kiadó) olvasmányosságával, könnyedségével nyeri meg az olvasót, és nyoma sincs benne erõltetett metafizikának, homályos vonalvezetésnek (noha egyáltalán nem kerüli ezeket).

Király Zoltán: Avantgárd keserves c. verseskötete (Erdélyi Híradó) elsõsorban szellemisége által köthetõ a (neo?)avantgárdhoz, ám figyelemreméltó, hogy „a szerzõ használja az avantgárd eszköztárát, nem pediglen fordítva. És ez nem mindegy” (Dukay Nagy Ádám).

Irodalmi élet, irodalmi lapok

A múlt év legfontosabb eseménye mindenképp az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) a megalakulása, mely mára már 108 tagot számlál. A szervezet – anélkül, hogy különösebben harcos álláspontra helyezkedett volna – üdítõ kivételként távol tartja magát a politikától, és az írókat érintõ legfontosabb kérdésekre koncentrál. Így az irodalmi életet próbálja élénkíteni, eseményeket szervez (mint amilyen volt Faludi György erdélyi turnéja 2002 júniusában), díjakat oszt (az említett E-MIL-díjak), és az írói foglalkozás társadalmi rangját próbálja (újra)erõsíteni. A szervezetnek – egyedüli romániai székhelyû írószövetségként – folyamatban van a felvétele az Európai Írószövetségek Kongresszusába.

2002-ben két új havi kulturális lap is indult, az aradi székhelyû Irodalmi Jelen (a nyugati régiót lefödõ Nyugati Jelen c. napilap mellékleteként) és a nagyváradi Várad. Mindkét lap felfutóban van, a jövõ kérdése, hogy sikerül-e nekik meghatározó szerepet betölteniük az erdélyi irodalmi életben.

A múlt év végén indult, ám igazából 2003-ban futott fel az elsõ erdélyi irodalmi portál, az Erdélyi Terasz (http://erdelyi.irok.terasz.hu). Az elképesztõ olvasottságot produkáló lap a botrány(keltés)tõl sem riad vissza, ám a továbbfejlõdés (irodalmi adatbázis kiépítése, prímér szövegek felrakása) már elsõsorban pénzkérdés. A lap mindenese Szabó Géza (a Korunk szerkesztõje), talán ezzel is magyarázható, hogy maga a Korunk is nagyobb figyelmet fordít az új információhordozókra, mi több, a lap hangja is megújulóban van.

A csíkszeredai Székelyföld c. kulturális folyóirat a tavaly is tovább szilárdította elõkelõ helyét az erdélyi lapok között, mi több, az ugyanazon csapat által kiadott Moldvai Magyarságban is egyre nagyobb irodalmi értékkel bíró szövegek kezdenek megjelenni.

A marosvásárhelyi Látónak a múlt évben nem sikerült különösebb eredményt felmutatnia, és mára az egyedüli kulturális-irodalmi lap maradt (a Helikon mellett), amely nem rendelkezik honlappal.

A kolozsvári Helikon megújulására sem mutatnak jelek, az viszont nagy fegyverténynek számít, hogy a Serény Múmia c. mellékletük már a tízedik évfolyamába lépett.

A jövõre 75. születésnapját ünnepelõ költõ méltó köszöntésének is felfogható, hogy végre megjelentek róla az elsõ átfogó igényû monografikus kötetek. Ködöböcz Gábor Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében (A poétikai módosulások természete a daloktól a „szövegekig”) címmel adta ki értekezését (Debrecen, 2002), az idei könyvhéten pedig napvilágot látott Pécsi Györgyi összegfoglaló igényû pályaképe – Kányádi Sándor (Pozsony, 2003) –, amely adatgazdag kor- és életrajzot, érzékeny verselemzésekkel teli lírikusi fejlõdésívet tár elénk, a magyar és az idegen nyelven közzétett Kányádi-mûvekrõl, a gyermekkönyvekrõl, a mûfordításokról, az eddigi szakirodalomról stb. pontos és részletes bibliográfiákat foglal magába, s még fényképeket is közöl a szerzõ különféle életpillanatairól. E munka a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Tegnap és Ma – Kortárs magyar írók címû monográfia-sorozatának a legújabb darabja, amely kötetfolyam csak a határon túli, kisebbségi magyar irodalomnak is olyan kiválóságairól adott közre életmû-értelmezéseket, mint az erdélyi Sütõ András, Székely János, Szõcs Géza, Bodor Ádám (s készül a Szilágyi Istvánról szóló is), a délvidéki Tolnai Ottó vagy a felvidéki Grendel Lajos, Talamon Alfonz, Tõzsér Árpád.

E legutóbbiról éppen a budapesti kritikus, irodalomtörténész (és a rangos Új Könyvpiacot is szerkesztõ) Pécsi Györgyi írt, igazolva (mint tanulmányköteteiben is /Olvasópróbák 1., 2., 1994, 2003/) széles látókörû, koncepciózus gondolkodásmódját az összmagyar irodalmi tradíciókról, s az egész magyar nyelvterület irodalmának összefüggésrendjében értelmezett valamifajta sajátos magyar–magyar irodalomkritikai komparatisztika lehetõségeirõl.

Kányádi-monográfiája is bejárja a konkrét mûinterpretáció jelentéskibontó, illetve egyúttal a legtágabb szemlélet- és stílustörténeti horizontokra rávilágító módszertani távlatait. Mert Kányádi folytonosan építkezõ és megújuló költészete valóban hatalmas kultúrhistóriai és esztétikai övezeteket köt össze, s ezek felderítése csakugyan igényli az erdélyiség mítoszainak, a transzszilvánizmus ellentmondásos, de eleven lelkületi hatóenergiáinak, a hatvanas években kibontakozó (neo)avantgarde beszédmódoknak, a modernségben a „provincia” létgondjait egyszerre klasszicizáló veretességgel és szinte prózai közvetlenséggel, élõbeszédszerû, látszólagosan költõietlen, „depoetizáló” hangütéssel való kifejezésének a bensõséges ismeretét. Az olykor csaknem önlefokozó hanyagsággal áramló, verssor- és mondathajlításos elõadásmód különös feszültséget képez tragikus jelentés, litániázó, históriás siratóének-szerûség és pátoszmentes, hétköznapias dallammenet, szókapcsolás-ritmus között. Érdekes, hogy a rengeteg kulturális, történelmi utalás, asszociáció, reminiszcencia, akár szójátékkal, parafrázissal megélénkített és új dimenziókba állított idézet vagy vendégszöveg – maga a szabadságérzet teljességével megajándékozó intertextuális szövegalakítás eszköztára – mennyire beágyazhatóvá teszi (vagy tenné) a Kányádi-versnyelvet a posztmodernség ízlésformái közé is. Találóan hangsúlyozza ezt a monográfus, azzal együtt, hogy itt (az eklektikus játék során is) különös módon mégis megõrzõdik az etikai üzenet súlyossága és drámai szuggesztivitása. Amint például a „rejtõzködõ Isten” képzetét sugalló meditatív költemények vallásfilozófiai kontextusában is.

Pécsi Györgyi egyik fõ tézise, hogy Kányádi költészete töretlenül hiteles, s hogy „az ív, amelyet költõi pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerezõ líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerû élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté”. Az egyre több és több világképi réteget magába olvasztó formatechnika mindazonáltal megtartja tiszta és megtisztító befogadhatóságát: még a bölcseleti költeményeknek is „van olyan (szimbolikus telítettségû képi, tárgyiasan konkrét, epikus tartalmú) szintje, amelyet a kevésbé iskolázottak is érthetnek”.

Pécsi Györgyi könyve maradandó szolgálatot tesz annak érdekében, hogy mindenki (még inkább) meggyõzõdhessék: Kányádi univerzális értéktudata, a szétszóródás, a „nyelvben bujdosás” gyötrelmével szembeni hûsége, sorsvállalása, mûvészi credója (hitvallásszerûvé emelt mélyértelmû axiómája szerint „a vers az, amit mondani kell”): példa és tanítás. Példa arra, hogy modernség és (viszonylagos) egyszerûség, közérthetõség nem zárja ki egymást (a ma már középiskolában tanított-tanítható Einstein-elméletre hivatkozik a költõ); s tanítás, hogy „a poézisnek van akkora ereje, ha igazán poézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni”; „én ilyen naiv vagyok, ha uralkodóvá tesszük a költészetet a népben, lesz egy közös nyelvünk”.

Ki nem gyanakszik arra, ami
van. Mert elértem, amit nem szokás,
egy trolit. Rövidke sprint. De
még nem kapcsolok ki azonnal
a megelégedéstõl. Azért a
lihegés ellenére is
hallható, hogy tessék kiszállni.
Mindenki szálljon ki, mondta be
a mikrofon, és a trolibusz
utasai kiszálltak. Kilenc
utas volt, kilenc vagy tíz. Akkor
megtekintették, hogy leszakadt
tényleg a vezeték. És látszott,
hogy tényleg le. Aztán mindenki
felmérte, mi lenne neki
az optimális, mit is fog
csinálni ebben a kátyúban.
Ugyanezt tettem én is. Engem
jobban bosszant, más talán
barátságosabb. Ugyanaz az
anyag. Ugyanaz másfélét csinál.

Nem törõdni bele

Nem törõdöm bele, gondoltam. Ezt nem
hagyom. Most nem hagyod, ezt hangosan
is kimondtam. Nem beszélgetés, csak
úgy magamban beszélek. Magamnak,
vagy kicsoda is, de kifelé
mégis kimondtam hangosan. A
Wesselényi utca sarkánál volt.
Ez már a Wesselényi, kérdezte
egy idõsebb hölgy. Inkább csak
megállapítás. A troli pedig
fordult be a Rottenbillerbõl, és
tovább, még egy kanyar, az Izabella.
Itt lett elhatározva, hogy nem fogom
hagyni. De már hogy mit. Azt nem tudtam.
Valami szerelmi ügy. Nem hagyom.
Nem akartam hagyni a szerelmet.

Elszánt legyek

Elszánt legyek, az nem visel meg úgy.
Még mást is mondott, elég sokat
beszélt, sokkal többet, mint amennyit
szokott. Hogy miket, arra már nem
emlékszem. Vagy nem nagyon. Valami
különbségrõl, ezt többször használta,
ezt a szót, most úgy tûnik, mintha
egy ideig csak ezt hajtogatná,
azt hajtogatta volna, különbség
különbség, csak hogy ne legyen csönd.
Aztán abbahagyta és hallgatott.
Hallgat én meg nem néztem oda. Hogy
hová nézett közben? Mit nézünk és
mi hallható? Végül pedig még azt
mondta, valaminek a végén, két
csönd közé, hogy minden árva percben
lehet egy kevés erõt gyûjteni,
és hogy én erre szánjam el magam.
A hangjára nem emlékszem. Vagyis
emlékszem egy hangra, de hogy mély-e
vagy magas, vagy milyen, azt nem tudom.
Soha nem is tudtam. Kiment az
ajtón, nem is intett. Ott ültem
tovább. Még sokáig vártam. Megittam
a maradék bort. Tíz évig. Vagyis tíz
éve. Az ajtót nem csukta be.
Este volt, bámultam ki a résen.